Naomi Klein: katasztrófatőke

Katasztrófatőke
Népszabadság • Almási Miklós • 2007. december 8.


No Logo című könyvéből tudtuk meg, hogy az egyik nagy márka távol-keleti gyárában gyerekmunkások varrták a sportcipőket. Azóta persze már nem csinálnak ilyen csúnya dolgot (vagy ki tudja?). Ez Naomi Klein névjegye: kemény kapitalizmuskritika, tényfeltáró szenvedély - odamegy, és megnézi, mi van.

A mostani, A sokkdoktrína című könyve is így született. Segíteni ment New Orleansba a Katrina hurrikán után. Ott viszont csak csodálkozott egy darabig, hogy a nagymenő építési vállalkozó milyen nyugodtan issza kávéját a romok, nyomorultak és hullák között. Merthogy - mondta a beruházó - nagyon jók a kilátások, ilyen óriási letisztított terepet nem lehetne ám csak úgy kikapni. Itt viszont minden kész, jöhet a lakópark. Na ne, mondja Naomi Klein, talán az újjáépítés? Ugyan már, minek, nem érné meg, vadi új luxus lakópark viszont tuti biznisz. És elmagyarázta: végre felszámolódott az államilag támogatott lakások tömege. "Nem tudtuk volna megcsinálni. Isten segített." A katasztrófa a tőke kezére játszott: most vacakoljanak az újjáépítéssel? A terület úgyis a tengerszint alatt van, a régi házikók helyrehozását felejtsd el. Csak a jónéptől megszabadulni. Meg is szabadulnak.

Ebből az élményből jött az új könyv ötlete: hogyan talál egymásra a természeti (politikai) katasztrófa és a tőke. Vagyis nem a szerencsétleneken kell segíteni, hanem az új lehetőséget hipp-hopp gyorsasággal kiaknázni. Mielőtt még bárki észbe kapna. A "katasztrófakapitalizmus" - Naomi terminusa és a könyv alcíme - taktikája a gyorsaság: egy-egy nagy megrázkódtatás után mindenki sokkos állapotba kerül - akkor kell visszafordíthatatlan döntéseket hozni, amíg tart az ájult állapot. Ez történt pl. a Távol-Keleten a cunami után: így épültek az új, osztályon felüli csodanyaralók az elsodort falvak helyén... Itt, New Orleansban, a katasztrófavidéken a több tucat állami iskolát azonnal privát iskolákra cseréltek le (a privatizálás és beruházás pillanatok műve volt), a színes bőrűek (csóró helyi lakosok gyerekei) utazzanak messzebb, ha suliba akarnak menni.

A könyv tézise azonban ennél keményebb: nemcsak természeti katasztrófák gyorsítják a tőkebehatolást. Az erőszakos politikai fordulatokat, puccsokat is neoliberális (gyarmatosító?) tőkeformák követik. A neolib doktrína szerint a puccs után mindent azonnal privatizálni kell, szabad árrendszert és szabad devizaárfolyamokat kell bevezetni - nem szabad türelmi időt engedni. És persze nincs állami beavatkozás vagy szociális korrekció, mert ugye a "piac mindent megold", így mivel pl. a munkanélküli maga felelős sorsáért, segélyeket is vissza kell faragni stb. Ez történt Chilében, a Pinochet-puccs másnapján: még szóltak a fegyverek, de már megjelent Milton Friedman csapata (az ún. "Chicago boyok") és mire a jónép észbe kapott, már át is gyúrták a gazdasági rendszert. De így volt ez a Gorbacsov elleni puccs után is, Jelcin azonnal engedett a sokkterápiásoknak. Ez a sokkterápia (neoliberális kezelésmód), aminek az a lényege, hogy gyorsan, egy villanás alatt rá kell ereszteni az összes piaci erőt az országra, aztán majd meglátjuk. Megláttuk. Ma már talán az eredeti sokkterapeuta (Jeffrey Sachs professzor) is árnyaltabban látja egykori működését. Naomi Klein viszont úgy gondolja, a posztmodern tőke az ilyen katasztrófákat kedveli, mert akkor szabadon kavarhat.

Van ennél rosszabb is - mondja a könyv. Szerinte Dél-Amerikában, Indonéziában a neoliberális sokkterápiát a hirtelen bevillantott véres erőszak indította el. Ez tette kábulttá a népet egy időre - aki felszólalt, elvitte a junta. Kuss volt egy darabig: ezalatt be lehetett rendezni az új gazdasági intézményeket. Erőszak és gazdaság így függenek össze. Vagyis: nemcsak természeti katasztrófák szolgálhatják a neoliberális "reformokat", hanem ezeket a katasztrófákat mesterségesen is elő lehet idézni - IMF és a G7 statisztálásával. Nehéz olvasni e tétel dél-amerikai, chilei, argentin és brazil dokumentációját, a "Chicago boyok" (a Friedman-iskola fiatal közgazdászainak), valamint a nyílt terror, a titkos kínzókamrák technikájának szövetségét. Utólag persze mindenki tagadja, hogy folyt volna valami vér is, különben is, a gazdasági siker - pl. Chilében - mindent feledtet. Csakhogy Irak is így "alakult át": még égtek a házak, máris megnyílt a nyugati (amerikai) cégek előtt a pálya. Valahogy így működik a "katasztrófakapitalizmus": előbb csontig le kell pusztítani a társadalmi rendszert, aztán bevezetni a legnyersebb kapitalizmust, végül majd jön a demokrácia is valahogy. Legfeljebb - nem jön. Emberi jogok? - kit érdekel. Így Naomi Klein.

Nem nagyon túlzom el a könyv téziseit, Naomi Klein kedveli a sarkos fogalmazásokat. Poénjai nem mindig találnak, sőt van, amikor téved. Egy dologgal nyer: végre valaki mesél ezekről a kevésbé látható történetekről is - mi történik a média által hanyagolt - egykori harmadik - világban, mit jelent az újkapitalizmus legdurvább fegyvertárának bevetése. Hogyan működik a globalizáció médiaárnyékban. Naomi Klein nem autókat gyújt és köveket dobál az antiglobalista tüntetéseken: titkokat tár fel, elmismásolt tényeket keres, be akar szólni - le akar leplezni. A szenvedélye vonzó, írása izgalmas, csak végtelenül szomorú.

(Naomi Klein: A sokkdoktrína. A katasztrófakapitalizmus keletkezése, 2007.)