TGM:filoszemita-es-antiszemita-jobboldali-partok

MSZP és Fidesz: Filoszemita és antiszemita jobboldali pártok

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS A balközép cikkírás csodje

Becsapnátok-e a népet? / Én azt mondom: ne merjétek! / De ha mégis megtennétek, / Ne vágjatok angyalképet. Goethe *




1988 és 1992 között nem csak "a rendszer" változott meg, bár az sem annyira, mint képzeltük. Az utósztálinista sajtóirányítás és cenzúra szétmállása hihetetlen élénkséget okozott. A kilencszázkilencvenes évek liberális publicisztikája, de az akkor még létezett "nemzeti demokrata" közírás is az új korszak legnagyobb szenzációja volt. A nagy újdonság, bár sokan bírálták és bírálják, nem társadalomtörténeti anomália: a reformkor és a második reformnemzedék tevékenységének legfobb formája, mufaja is a publicisztika volt, ebben eleink halhatatlant alkottak, írásaikat én ma is surun olvasom, ha másért nem, hát vigaszért. A kilencvenes évek politikáját elore lökdöste, ihlette és szétbombázta, olykor egyenesen irányította - a fonökök nagy bánatára - ez az új szabadságpárti vitaírás. Muvelodéstörténeti értelemben benne volt ebben az elmaradt magyarországi 1968 elfojtott energiája, a félig-meddig föld alá szorult avantgarde hagyományosan polgárpukkasztó, hiperbolikus-túlzó szarkazmusa, az alsóbb néprétegek és a marginalizált szubkultúrák informális és töredékes beszédmódjának kreatív beemelése a "megemelt" közbeszédbe, a szamizdat-underground tanúságtétel- és igazságpátosza. Évszázadnyi képmutatás után az oszinteség, az autentikusság ("hitelesség"), a kérlelhetetlenül radikális hangvétel, a plebejus-demotikus duktus (ezen belül a nyomtatásban eloször elterjedt szkatologikus humor, a szerzoi persona kötelezo öniróniája, tréfás önbecsmérlése és a sima kamaszos csúfolódás) átvette a hatalmat, és a komoly képu hagyományos sajtó - legalábbis stilárisan - megadta magát. Az új nyilvános beszéd hangerosítoi közül - a régi, heti Beszélo és a Magyar Hírlap Gádor Iván-féle 7. oldala (helyesen: lapja) mellett - a Magyar Narancs újságírása volt a leghatásosabb, igazi stílusteremto. Szuklátóköru és szakbarbár irodalomtörténészek észre se veszik, amit minden épelméju magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve. Igaz, a MaNcs egykori nyelvét és attitudjét eroteljesen befolyásolta Petri és Esterházy. Ez nem volt - szemben a szokványos sekélyes megközelítésekkel - "nemzedékváltás": a korszak olyan jelentos közírói, mint Eörsi István és Szabó Miklós, nem voltak már fiatalok, ötvenhatosok voltak, nem beszélve Csurka Istvánról, aki számos liberális ellenfeléhez hasonlóan, de a jobboldalon egyedül teremtett magának a tollával jelentos közéleti pozíciót. A hírlapi viták az országgyulésben folytatódtak; és az országgyulés gyakrabban kommentálta a hírlapi vitákat, mint megfordítva. * Az új liberális publicisztika parázs botrányt okozott. Ami a kilencszáznyolcvanas évek demokratikus ellenzéki - nagyrészt szóbeliségre támaszkodó - szubkultúráiban és az irodalmi (és kisebb részt társadalomtudományi, társadalombírálati) lázongás konventikulumaiban és katakombáiban magától értetodött, a brutális oszinteség, a pártkongresszusi dögunalmas nagypofájúság megvetése, a "tabudöntögetés" féktelen verbális élvezete, az átfogóan tekintélyellenes tiszteletlenség, a lázadók közötti szemérmes bajtársiasság: egyszeruen ismeretlen volt a nagyközönség elott, amely imádott fölháborodni Eörsi, Váncsa, Esterházy, Kornis, a MaNcs és a Beszélo hetilap mondanivalóján és modorán. Sokan utálták persze a liberálisokat, a régi SZDSZ-t és a néhai Fideszt, de - sok tekintetben, talán elsosorban az új szabadságpárti publicisztika fénytörése miatt - a "meno fej" glamour, a témaadás, a stílusmeghatározás, a trend-setting mese nélkül az övék volt, minden sikeres újság és politikai szónok, "közbeszélo" máig oket utánozza minden "oldalon". (Maga "a hang" mára érdekes módon leginkább a Tilos Rádió, a Budapest Rádió és a Klub Rádió reggeli musoraiban - és elszórva egyebütt - hallható.) A közönség jó érzékkel vette észre, hogy ez a dolce (bár inkább amaretto) stil nuovo a legnagyobb politikai újdonság csúnyácska hazánkban, hiszen magát a demokratikus innovációt az új rendszer elso kormánytöbbsége csak kényszeredetten és ímmel-ámmal hajtotta végre, hiszen láthatólag nem hitt az egészben, a második kormánytöbbséget pedig az ancien régime exponensei vezették, akik rájöttek ugyan, hogy a radikális jobboldali orségváltás és "elitcsere" veszedelmétol csak az alkotmányos-szabadelvu jogállam menti meg oket, de az új idok új dalosai éppenséggel nem voltak. A liberális pártok cikkcakkjai mellett és foleg: ellenében bizony a liberális publicisztika volt, bár távolról se összehangzóan vagy pláne egységesen a rendszerváltás legkövetkezetesebb és legbefolyásosabb védelmezoje. Mivel - hasonlóan persze a legtöbb kelet-európai országhoz - az országházban eddig sohasem voltak többségben a rendszerváltás oszinte hívei, legföljebb (és nem mindig) a rendszerváltásba beletörodött profik, karrieristák és szerencselovagok, no meg a megfeneklett szabadelvuség búsképu hajótöröttjei mint legitimációs staffázs, a rendszerváltás bajvívói (irodalmi értelemben szerencséjükre) mindig ellenzékben voltak a kilencvenes években, nem az "örök ellenéki" póz csábereje miatt, amint a "pártközeli" hiperlojalizmus szokta (minden "oldalon") állítani, hanem a demokratikus fordulat felemássága, az új politikai "elitek" antiliberalizmusa és antidemokratizmusa, a Nyugatról szervetlenül leutánzott, lemásolt intézmények tartalmi üressége, a szunni nem akaró barbárság, elmaradottság, durva embertelenség, civilizálatlanság, szabadsággyulölet, primitív tekintélyelvuség és rendpártiság miatt. Ennyiben a kilencvenes évek liberális publicisztikája a testoríróktól elkezdett magyar aufklärista hagyományt folytatta, bár stílusában inkább Petofi, mint Kármán követoje, noha nem tartalmilag. A huszadik század elején épp ekkora skandalumot váltott ki a nyugatos-radikális közírás, olykor (mint a mostani századfordulókor is) nem annyira szociális tartalma, mint a megváltozott, megváltoztatott erkölcsi hangulat, életviteli áthangolódás, kulturális hierarchiamódosulás miatt. A "Magyar Pimodan" ellen fölharsant kórus ma is szól a kendermagosok meg Konrád ellen a Vörösmarty téren. Ám a nyugatos-radikális publicisztika - bár történelmileg jelentosebb - az ezerkilencszázas-ezerkilencszáztízes esztendokben soha nem volt olyan divatos, mint az új liberális vitairodalom a kilencszázkilencvenes években, amikor hangját fölerosítette - néha - a tömegsajtó, a közrádió, a köztelevízió, a parlament, a tünteto ("chartás") utca. Az új rendszer históriai stílusmeghatározó közmondás-, toposz-, közhelykincse (továbbá reprezentatív tréfa- és anekdotakincse) innen származik. A jobboldal, ha gyoz is néha, azt soha nem fogja kiheverni, hogy a számára legkedvesebb frázisok - "a lángoktól ölelt kis haza" usw. - a nagyközönség számára: viccek. A rendszerváltó, új márciusi ifjúság harsány röheje még ma is hallatszik: ez a politizáló közvélemény egyik részét inspirálta és hallatlanul szórakoztatta, a másik részét mélységesen megbántotta. Ez a históriai gúnykacaj az ásatag késokádári órezsim filiszteri, kispolgári, autoritárius, anális-retentív regressziójának szólt, de az atavisztikus kádárságot ceauºescui-i irányba tolni igyekvo, potenciálisan vörösbarna, "nackó" honorációr értelmiség is magára vette. Ha az 1990-es rettento (preventív ellenforradalmi, sovén, antiszemita, eroszakos és fenyegeto) választási "kampány " során a szocnac tévécenzúra nem nyüstöli az SZDSZ/Fidesz liberálisait, ha az MSZP és az MSZMP választói - különösen Budapesten - a második fordulóban nem szavaznak át az MDF-re (ekkor nevezte az MSZP ifjúsági szervezete, a BIT a Fideszt plakátokon "Zsidesz"-nek), akkor Magyarország sorsa másképp alakult volna; ennek egyik oka "a régi Magyarország" nem indokolatlan sértodöttsége volt. Peto és Orbán gúnyos mosolya eksztatikus-paroxisztikus magaslatokra hiszterizálta a honi óvilág ressentiment-ját, az óbaloldali és kriptohorthysta altalaj (la Hongrie profonde) oskori morajából kivált a frusztrált provinciális lateiner sikolyának mutáló diszkantja. A liberális oltás múló seblázán átesett fiatalos új jobboldal (Lovas, Csermely, Bayer, Tóth Gy., Molnár Tamás etc.) épp így irritálja ma ugyanezt a járási-megyei értelmiséget, amely a "mérséklet" jelszavával próbálja visszaterelni a Beszélo és a MaNcs iskoláját megjárt új jobboldali radikálisokat a langyos pozsgayzmus meghitt ingoványába, a politikai Hajdúszoboszló édesbús dagonyázásába. A mai orbánisták anno együtt röhögtek velünk, és ezt semmi ünnepélyes millenniumi gyépés retorika nem tudhatja jóvátenni. A provinciális-autoritárius "altalaj", a quieta non movere, az Alzheimer-hadosztályok megnyerése végett Orbán és Kövér kénytelen hülyének tettetni magát: azért néznek olyan mereven, hogy visszatartsák a vihogásukat. De az igazi posztmodern pastiche-eklektikát a hagyományossá stilizált kriptokádárista ójobboldal képviselte azért: amikor az anno még létezett népi tábor reprezentánsai alázatosan odajárultak az elodeiket lecsukató Horthy ravatalához, immár jelképesen is elárulva a bölcsejüket ringató magyar parasztságot, amikor protestáns nagyjaink fölvonulnak a Szent Jobb mögött a körmenetben (nekünk, kálvinistáknak tilos a szentkultusz és az ereklyetisztelet) vagy a protestánsok fölötti triumfus miatt hálát adó csíksomlyói búcsún - aztán meg erdélyi véreink százezreivel könnyezik meg uo. a János, a Kádár c. kurzus-rockoperettet (Koppány = Nagy Imre), és a Jesus Christ Superstarnak ez a harmadrangú, aczélizált-pozsgayzált utánzata éleszti Etelközt és a meotiszi lápot, akkor megértjük Makoveczet, aki ugyanavval a svunggal építi a sárospataki szockultúrházat, a piliscsabai muromtemplom-campust, a fehérlóáldozó álkeresztyén templomot és a procc újgazdag villát, egyszerre a "nem, nem, soha" és a "tökmindegy" jegyében. A rendszerváltás nemzedékének voltak vezéreszméi, ha tetszik, uralkodó eszméi. Ezek, ahogy szokás, részben elvont politikai-filozófiai gondolatok voltak, részben az életérzés, a kulturális identitás, a történelemszemlélet, a kulturális és életstílus, az ízlés, a divat stb. körébe tartozó képzetek. Az effélét mindig meghatározza az ellenfél - valódi és/vagy konstruált, "megköltött" - természete. * Az ellenfél természetesen az 1956. november 4-e utáni kádári ellenforradalom volt. Mint mindenki tudja - és ezt a tudást mindenki Eörsi Istvánnak, Szabó Miklósnak és (bizony, bizony) Csurka Istvánnak köszönheti, és az o elemzéseik nem függetlenek a szamizdat Beszélo és más ellenzékiek (Krassó) föltáró munkájától, amely persze csak közvetve érvényesülhetett, nem beszélve a sajnálatosan elfeledett vagy megtagadott demokratikus emigráció erofeszítéseirol -, ennek az ellenforradalomnak már kezdettol a megalkuvás, rezignáció és amnézia volt a fo jellemzoje. A megtorlással egyideju volt a cenzúra lazítása (tessék megnézni az 1957 és 1960 közötti könyvkiadást és Kossuth-díj-listát), az ortodox sztálinisták-kommunisták megzabolázása, a "polgári" irodalom "helyzetbe hozása", az értelmiségi csoportok kijátszása egymás ellen, a represszív "szórakoztatás" elotérbe kerülése, a konzumidiotizmus promóciója, az agyalágyult honderu - és az ávós terror. A rendszer homlokzatának kariatidái: a "polgári nacionalista" Németh László, a "népi baloldali" Illyés, a "romantikus kommunista" Váci Mihály és a rendszerfüggetlen "régi Magyarország" abszolút szuverén királynoje, Honthy Hanna. Az elnyomást még csak-csak el lehetett viselni, de a mindent átható kedélyességet alig. A mai szoclib komplexumnak az órezsimbol átszotyogott elemei képtelenek megérteni, miért gyulöltük anynyira a Kellér-Komlós-Hofi-féle kabarét. A humor - mivel mi sem egyszerubb, mint kifigurázni a szokatlant - gyakran reakciós, Arisztophanész és Karinthy is konzervatív volt. A kabaré célpontjai (Juhász Ferenc versei, Jancsó Miklós filmjei, Weöres Sándor erotikus költeményei) mindig az újat képviselték. A kádári gemütlich honderu ("a krumplileves legyen krumplileves", "aki dolgozik, az boldogul") hazugsága persze az arccal lefelé eltemetett ötvenhatosok vértanúságán és a szintén roppantul kedélyes, korpulens-piknikus Hruscsov vörös hadseregének "megnyugtató", ám nem említendo jelenlétén nyugodott. Ezért - inkább, mint a szomszédban - a képmutatás elleni indulat (amely tipológiailag rousseau-i-romantikus) mindennél fontosabb volt az 1988/89-i attitudök kiformálásában. Az oszinteség, az igazmondás, a "hitelesség" gesztikája, szimbólumvilága, légköre - ami persze nem zárhatta és nem is zárta ki az illúziót és a tévedést - egybeesett a poszthatvannyolcas, posztújbalos, poszthippi preferenciahalmazzal. "Ne hazudjatok már" - ez a cri de coeur a filiszter számára, ahogy Király István akadémikus, a kor legjelentosebb, tendenciákat egyesíto ideológusa és Pándi Pál professzor, a kor legjelentosebb irodalmi lapszerkesztoje szerette mondani, "dezillúziósnak", cinikusnak, eszménytelennek tetszhetett. A magasztos (olykor a legmagasztosabb) eszményekkel igazolni vélt szarság el nem múló undort keltett közülünk azokban, akik voltak elég balszerencsések átélhetni az elmúlt rendszert. Petri, akit egyaránt utált a pártállami "kultúrairányítás" és az új polgári rendszer legkisebb közös többszöröse, a felejthetetlen Torgyán József, azt az egyébként (különösen nemzedékünkben) nem ritka beállítottságot testesítette meg, amely szélsoséges tisztaságvágyában mindenre gyanakszik és mindent káromol, ami illúziók, balhitek, érzelgosségek révén eltántoríthat attól bennünket, hogy szembenézzünk a valósággal, amely tragikus, visszataszító, kiábrándító és félelmetes - más szóval az eredendo bun terepe. És Petrinek itt mindegy volt, hogy ez közösségi, filozófiai vagy netán szerelmi balítélet-e. Botrányt kiváltó Mária-verse tele van (alig) rejtett gyöngédséggel és áhítattal. Az európai költészetben oly nagy múltú fénymisztika ("a napsütötte sáv") megmentése a modern kelet-európai mocsokból is az o nevéhez fuzodik - és ezt a rendszerváltó nemzedék minden további terjengos magyarázat nélkül is pontosan értette. A kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki irodalmára és - általában - kultúrájára jellemzo volt a "hagyjuk a dumát" tisztaság- és pontosságvágy, understatement, irónia és ténykultusz. Egy talált tárgy megtisztítása (Tandori), A tanú (Bodor Ádám), A látogató (Konrád), Pontos történetek, útközben (Mészöly): ezek a címek (és a muvek) világosan mutatják ezt a beállítottságot. A nyelvre való koncentrálás, a mesterség, a "létezésszakma" becsülete mutatkozik az ilyen önreflektáló-szakmai-"tudományos" címadásokban: Magyarázatok M. számára (Petri), Bevezetés a szépirodalomba (Esterházy), Film (Mészöly), Egy családregény vége, Emlékiratok könyve (Nádas), Kis magyar pornográfia (Esterházy), Rondó (Lengyel Péter) vagy az ilyen puritán címek: Héj (Oravecz), Egy no (Esterházy), Por (Temesi). Ebbol az idobol való egyik leghistóriásabban hazafias írónknak az a hírhedt mondása, miszerint o nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban gondolkodik. Ekkor jelenik meg a magyar konfessziós irodalomnak az az Árva Bethlen Kata óta példátlan, kibírhatatlanul, elviselhetetlenül, mondhatni pokolian tisztességes darabja, egyébként is remekmu, amely ezen a halk, faktuális, tárgyilagos hangon szól, az írói én minden szokásos fölpuffasztása nélkül, az 1972. szeptember (Oravecz). Vagy az oszinteségnek ugyanez a megdöbbento eltúlzása a poétikailag ellenkezo póluson: Kornis Napkönyve. Ugyanekkor hagy ki minden értelmezést szociográfiáiból Csalog, s csak "adatközloit" beszélteti, ekkor kezdik gyujteni az olvasók a dokumentumköteteket, csak semmi elmélet, semmi történetírás: lássuk, mi történt "valójában"; ekkor válik - mint minden válságkorszakban - a politikai irodalom vezeto mufajává a leleplezés, az ún. "mítoszrombolás" egyfelol, a rehabilitáció másfelol, amikor az ún. honárulókból lesznek az ún. hosök, és megfordítva. * Nem szabad elfelejteni, hogy az 1988/89-be megérkezett generációk sokszorosan csalódottak, kiábrándultak, becsapottak, számtalan történelmi kudarc fáradt obsitosai, 1956 novemberének, 1968 augusztusának, 1981 decemberének túléloi, a vereségek robotosai - még olyanok is akadnak köztük, akik 1945-ben hittek benne, hogy "lesz magyar újjászületés", akik Bibóval, Szekfuvel, Justusszal, Déryvel együtt azt hitték egy pillanatra, hogy 1945: forradalom (ezt a sejtelmet még emlékként is betemette az ido). Ebben az idoben következett be Wittgenstein, az analitikus filozófia, a "nyelvi fordulat", a strukturális antropológia, az új kritikai módszerek intenzív recepciója, az ún. "kritikai marxizmus" visszahúzódása Hegeltol Kanthoz, a metafizikai pöffeszkedés és a grandiózus történetfilozófiai utópiaépítés dühös elvetése, táblakép helyett happening és installációk, illegális elitpárt-alakítás és káderpárt-alakítás helyett emberi jogi esettanulmány, beadványszerkesztés, jogi tanácsadás és adománygyujtés az ellenzékben. Mintha a rendszerváltó nemzedékek "élcsapata" mintegy profilaktikus jelleggel és célzattal azt mondta volna önmagának: hátrább az agarakkal. Nem csoda hát, hogy ennek az óvatossá vált embercsoportnak az ún. "politikai kultúrája" negatívumokból állt, nemet mondásból. Nem a szocializmusra - nem csak a létezore. Nem a nacionalizmusra - nem csak a másokéra. Nem az antiszemitizmusra. Nem a klerikalizmusra és nem a vallásellenességre. Nem a vidékiességre és az érzelgosségre. Nem a fajüldözésre és a xenofóbiára. Nem a hagyomány tudatlan megtagadására. Nem a represszív nemi erkölcsre és a homofóbiára. Nem a bikkfanyelvre és a középszeruségre. Nem a "magaskultúra" kizárólagosságára. Nem a szomszéd népek iránti irredenta és "kultúrfölényes" gyulöletre és megvetésre. Nem a hazudozásra és az üres dumára. Nem az örökös kompromisszumra és megalkuvásra. Nem az eloítéletre és a tespedt, antikíváncsi közönyre. Nem a nyársat nyelt humortalanságra. Nem a szegénység és elmaradottság perverz dicsoítésére. Nem a technikai fejlodés és a fogyasztás népi kultuszára. Nem a természetrombolásra. Nem a nemzetiségi elnyomásra. Nem az öncenzúrára és a szellemi önkiherélésre. Nem a melldöngeto frázisra. Nem az eufemizmusra. Nem az örömgyilkos szexutálatra. Nem a nogyulöletre és a feleségverésre. Nem a "kisember" paternalista lenézésére. Nem a reformeri inkoherenciára és gyávaságra. Mint látják, ez nem politikai program. Az emberi jogok, alkotmányosság, jogállam, pluralizmus, civil társadalom, lelkiismereti és szólásszabadság klasszikus szabadelvu nézetegyüttese se volt az, hiszen színleg egyszeriben mindenki elfogadta. (S már 1990 tavaszára kiderült, hogy valójában igen kevesen.) Ámde ez mégse volt pusztán a múló kordivat és korhangulat tünékeny felhojátéka. Nem is meroben a represszív, fölhalmozó, diktatúrás rust belt-államkapitalizmusból a posztindusztriális, neoliberális-neokonzervatív, globális finánckapitalizmusra való átmenet, a kontinentális szovjet/nyugatnémet hegemónia alól az angol-amerikai hegemónia alá helyezkedés "ideológiai köde" (bár az is persze), nem csupán az ún. posztfordizmus "ideológiai burka", vagy alig. De azért idekívánkozik két megjegyzés. A metafizikai pöffeszkedéssel szembeni ellenszenv (ami azért mellesleg nem zárta ki annak a mélyenckedo, dagályos és nagyképu szófosónak, a kései Martin Heideggernek az olvasatlanul is hatalmas sikerét), amelyet tárgyilag helytelenül mint mindenféle "ideológia" iránti utálatot volt szokás leírni a kilencvenes években (holott ez természetesen maga is ideológia) súlyosan ellenforradalmi következményekhez is vezetett, jelesül a bürokratikus igazgatási technikáknak mint értékközömbös-értéksemleges, "szakmai" általánosságnak, mintegy logikai szükségszeruségnek a kritikátlan tudomásulvételéhez; a gyanú föl sem merült, hogy akár a legmakulátlanabb közhivatalnok szolgálati éthosza is lehet "hamis tudat". Ugyanez történt - errol már írtam korábban - az apologetikus "vulgáris közgazdaságtan" és a polgári jogtudomány kvázi-természettudományként, megföllebbezhetetlen okkult tekintélyként való kezelésével, mintha a számító önérdekappercepció és a burzsoá individualizmus épp úgy természeti volna, mint az ún. életösztön, s amelynek a kielégítéséhez baj esetén úgy hívnók meg a hivatalnokot, a közgazdát meg az ügyvédet, mint fájdalom, vérzés vagy halálfélelem okán a háziorvost. (Vö. Adorno: "Kultur und Verwaltung" [1960] Gesammelte Schriften 8, stw, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997, 122-146.) - A másik: alkalmasint az oszinteség, a "leleplezés", a cicomázatlan tény, a "konkrétumok" iránti posztkomcsi eloszeretet tette lehetové az akkoriban piacgazdaságnak és szabad vállalkozásnak titulált kapitalizmus jóindulatú, megengedoleges elturését. Hiszen a kapitalizmus a legnagyobb leleplezo ero, amely legfontosabb elemzoje szerint minden érzelmi kötöttséget szétbont; a csereérték teljes kifejlodése után "...[a] pénz maga a közösség, és nem turhet semmiféle más, fölötte álló közösséget"; "...[a]hol a pénz nem maga a közösség, ott föl kell bomlasztania a közösséget" (Marx: Grundrisse [1857], MEM 46/I, Bp.: [Kossuth], 1972, 131-132.) Ihaj, gondolta a rendszerváltó nemzedék, legalább a reálszoc által negélyezett "közösségi társadalom" most végre annak mutatkozik, ami. Kereslet és Kínálat jegyesek, minden külön értesítés helyett. * Minden zsák megtalálja a foltját, s nem szól ránk a házmester. A könyörtelen - a kor divatszavával: kokemény - piaci verseny majd kiválogatja a tehetségeket, színes vetélkedés, szórakoztató bukásokkal teli derbi lesz itt, gondoltuk, fene tudja, miért, hisz olvastuk a releváns szakirodalomban, hogy ez legenda, szóval: vége a népfrontos-SZOT-os-notanácsi unalomnak, fölrobbantjuk a munkásorszürke betonbudit. Ez annyira magától értetodo volt, hogy a szabadelvu diétai ifjúság észre se vette (mint egykor), mennyire elszigetelt, félreértett, meggyanúsított - hiába médiasztár. Az altalaj, az ostelevény, la Hongrie profonde a gúnykacajra egyszeruen visszaröhögött. Felejthetetlen: amikor Büky Dorottya szabad demokrata képviselo beiktatni javasolja a Munka Törvénykönyvébe a munkahelyi szexuális zaklatás szabálysértési tényállását, akkor az MDF-es, kisgazda, kereszténydemokrata padsorokban kirobban a hosszú percekig tartó, vörösödo tarkójú, verítékes homlokú, harákoló köhögésben végzodo hahota, az asztalcsapkodó, combcsapkodó, visító honderu, a titkárnosegg-csípkedés szabadságát, a katonásan-megdugtam-a-Jolikát-a-vállalati-üdüloben-visított-meg-bogött-a-kis-ká-de-élvezte bahtyini-karneváli-rabelais-i vigasságát ünneplo organikus férfisereg, az irodai Jóska-napi és március nyolcadikai tojáslikorös és izzadt bokafixes, mámoros tapizások - tetszik emlékezni a "tapizás" szakkifejezésre? tapizott a topis? vagy hogy volt? - emlékétol föllelkesült, Dezséry Lászlón és Rátonyi Róberten szocializált nemzeti-konzervatív hímség színe-virága. Hogy nevettek rajtunk, nagy Isten! És velük nevettek a teremorök, a gyorsírók, a fotóriporterek, a páholyokban a minisztériumi szakértok, atyaian göcögött az elnöklo történész-akadémikus. S az SZDSZ-es-fideszes képviselok ott ültek szemközt némán és sápadtan és megrendülten. Nem utolsósorban ez a rettego magányérzet vezette a jobboldal karjaiba az egykori Fideszt, a szocialistákéiba a szabad demokratákat. 1989 visszavezette a szabadúszó, proskribált-munkanélküli, véndiák, a szubkultúrában - a röpülo egyetemtol a lázongó szakkollégiumokig - már valamelyest elfészkelodött, elvackolódott demokratikus értelmiségieket a mélymagyar rögvalósághoz, amelyet "kései kádárizmus"-nak szokás becézni, de amely ugyanaz a világ volt azért, jól fölismerhetoen, amelyet még A falu jegyzojébol vagy még korábbról, Berzeviczy Gergely tanulmányaiból ismerünk. A tespedt, mozdulatlan, de vegetatív tömegében lebírhatatlanul életeros elmaradottság, minden - de minden! - jó és rossz modernizáló reform szervetlensége, fölületisége, sekélyessége (együtt a reformerek Rab Ráby-szeru idegenségével, elszigeteltségével: nálunk a mindenkori reformpárt mindig le parti de l'étranger, "a külföld pártja") okozza azt a szédíto, zsibbasztó érzést, amely szerint "itt semmi se változik", "mindig ugyanazok uralkodnak", "nem is volt rendszerváltás", "ellopták a forradalmat"; ezek után meg az olyan reménytelen illúziók maradnak, mint "a szakmai tisztesség" meg "foglalkozzunk a családunkkal", "muveljük kertjeinket" s í.t. A helyzetet tovább súlyosbította az is, hogy a rendszerváltó magyarországi liberalizmus kulturális, pontosabban: ellenkulturális és szubkulturális identitása, önazonossága erosebb, szilárdabb volt, mint elméleti, doktrinális, világnézeti és társadalomtudományos megalapozottsága, hogy a szívós politikai törekvések hosszú históriája során kiküzdött elvi és magatartásbeli koherenciáról, egységes erkölcsi ízlésrol ne is beszéljünk. A liberális irodalmárok, tudósok, jogászok, hírlapírók, a "médiaértelmiség" tudása szegényes, elkötelezettsége bizonytalan lévén, passzív-reaktív stratégiáját az ellenfél természete határozta meg. Kissé egyszerusítve: az óbaloldal felé megvetést, a jobboldal felé fölháborodást árasztott. Maguk a liberális gondolatok, eszmék - aztán meg hinterlandjuk, hátországuk, amely az antileninista-antisztálinista baloldal huszadik századi kritikai hagyománya - a harcok és veszekedése közben elsikkadtak. Két példa. A minap az ÉS-ben a kiváló közgazdászprofesszor és all-round szellemóriás találgatásokba bocsátkozott afelol, hogy a "morális egyenloség" vajon mit jelen. Nota bene, rosszul találgatott, mert szerinte a fogalom a különféle szubsztantív erkölcstanokat követo embercsoportok erkölcsi egyenértékuségét jelentené, bár más helyes megfejtéseket is lehetségesnek tart; nem is sejti, hogy a "morális egyenloség" terminus technicus (az alapjogok ui. státuszfüggetlenek stb.), méghozzá a szabadelvu szemlélet alapveto terminusa, bár persze szinonímái is vannak. A kiváló közgazdász fölött elröpült egynegyed évezrednyi liberális ido vasfoga. (Tavaly egy kituno fiatal szabadkomuves tolem értesült arról, hogy a Montréaltól Sydneyig uralkodó, formailag nálunk is fönnálló politikai rendszer hivatalos neve "liberális demokrácia", aminek semmi köze a liberális pártok sikeréhez - és nem hitte! Kiváló liberális íróval is találkoztam, aki elhitte az ÉS-ben prelegáló tájékozatlan férfiúnak, aki pedig az Egyesült Államokban tanult politikai filozófiát, hogy Kantnak semmi köze a szabadelvuséghez. Mihöz kezdjen az ember ilyen viszonyok között?) A másik példa: Gy. E., a neves irodalomtudós eloadást hirdetett holmi konferencián evvel a címmel: "József Attila, a baloldali bolsevizmuskritika elofutára". Lehet, hogy a címért a konferencia szervezoi a ludasok, de bárki mer állítani ekkora orbitális ökörséget a huszonegyedik század elso esztendeiben, az teljesen kihagyta a múlt század történelmét. Mire József Attila idevágó elmemuveit megalkotta, a baloldali bolsevizmuskritika, akár maga az orosz forradalom, több mint másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza. Rosa Luxemburg, Pannekoek, az orosz munkásellenzék, az anarchisták Mahnótól Emma Goldmanig a baloldal baloldalán, a szociáldemokraták Kautskytól és Martovtól Garamiig és Kunfiig a baloldal jobboldalán igazán szorgosan muvelték ezt a bolsevizmuskritikát, és József Attila még elemista kisgyerek volt, amikor Kassák (versben és nagyszeru politikai prózában) elmondta talán a legmélyebbet és legérdekesebbet a magyarországi kommün komor tanulságairól. József Attila nem elofutára volt a baloldali bolsevizmuskritikának, csak csatlakozott Fejtovel és más volt kommunistákkal együtt ahhoz a munkához, amelyet Mónus Illés és más magyar ausztromarxisták folytattak a Szocializmus hasábjain. De ezt mindenki tudja, nemde? A jelek szerint mégse. Ezeket a dolgokat az említettekénél valamivel fiatalabb nemzedékem a kilencszázhatvanas-hetvenes években tanulta meg. Fokozódó rémületemre kiderül, hogy ez afféle titkos tudás (bár a magyarországi, sot: erdélyi könyvtárakban, ismerosök magánkönyvtáraiban is megszerezheto volt, hiszen mi - elnézést - akkoriban, a nyolcvanas évek végéig, nem utazhattunk külföldre). A liberális értelmiség befolyása és botrányos sztársága éveiben se tudta tehát rávenni a kollégákat, hogy pár alapkönyvet elolvassanak. Még az egyetlen "itthon" is - névrol - ismert, bár meroben atipikus szabadelvu elméletíróról, Hayekrol is csak (teljesen alaptalan) legendák keringenek, Rawls, Dworkin, Nozick, Sen, Feinberg, Raz stb. láthatólag olvasatlan, bár egyetemeinken itt-ott tanítják oket. Az is elég mulatságos, hogy tanítványai tanítványainak mai szerepe miatt a pesti sajtó is rádöbbent Leo Strauss létezésére (a New York Times Magazine egy rossz cikke nyomán), mintha a kilencvenes években nem jelent volna meg magyarul Az üldöztetés és az írás muvészete meg a Természetjog és történelem, mintha a Világosság - kérésemre - nem közölte volta Strauss esszéit, mintha Lánczi András nem publikálta volna Strauss-monográfiáját: a politikai gondolatok láthatólag nem keringenek. Az új liberális publicisztikának zömmel kevés köze van a liberális elmélethez és hagyományhoz, és néhányunk minden prédikálása, buzgólkodása és eroszakoskodása ellenére is a tizenkilencedik század (elsosorban, de nem kizárólag: a reformkor) nagy magyar szabadelvu öröksége is holt tananyag maradt, pedig futó böngészés után is nyilvánvaló az "anyag" relevanciája, elevensége és szépsége. A Kossuth-év teljes üressége és unalma is bebizonyította, hogy a mai magyarországi értelmiség fütyül mindarra, ami hazánk és népünk történetében csakugyan nagyszabású és lelkesíto, bárha tragikus vala. * A szociálliberális publicisztika bontakozó baloldalias, szociáldemokratáskodó "vonulata" is hasonló nyavalyákban szenved, bajai azonban még súlyosabbak, pláne, hogy muveloi száma is csekély. A kelet-európai baloldal számára megkerülhetetlen kulcskérdés az 1989 elotti, magát "szocialistának" reklámozó órezsim megítélése. A baloldalias közírászati alfaj auktorai - többek között azért, mert idegen tolük és ismeretlen számunkra "a baloldali bolsevizmuskritika" több mint nyolcvan éve (ld. Mike Haynes összefoglalását: "Marxism and the Russian Question in the Wake of the Soviet Collapse", Historical Materialism, 10:4, 317-362 [2003] meg a Revolutionary History köteteit, nem szólva a Critique és a Labour Focus on Eastern Europe ma is megjeleno számairól, amelyek szemlézik a kurrens irodalmat és historiográfiai reflexiót) - tkp. kétféleképpen nyúlnak a kérdéskörhöz: az egyik megközelítést "reformliberálisnak", a másikat "sima [straight] liberálisnak" kereszteltem el az elmúlt negyedórában. A "reformliberális" ideológiai melléküzemág azt állítja, hogy a létezo reálszoc fölhalmozási modelljének befuccsolása után a "pártállamtól" dirigált piaci reform ütközött olyan szerkezeti nehézségekbe, amelyek politikai kiigazítást (az ún. "rendszerváltást") igényeltek, amely új erok bevonásával, kooptálásával szerencsésen meg is történt; az "állampárt" már csak fölösleges ballaszt volt, amelyet a "reformelit" (értsd: az uralkodó osztály) boldogan kidobott. A rezsim ideológiai és közigazgatási jellege némileg megváltozott - állítják a fiúk -, foleg a Nyugathoz (értsd: a tokés világpiachoz) való alkalmazkodás miatt, de a lényeg a folytonosság. Ennek az "elméletnek" az az egyik elonye, hogy hízeleg az ostelevény, la Hongrie profonde érzéskulimászának ("nem történt semmi", " minden a régi", "hajh, hajh"), továbbá a keresztyén-nemzeti jobboldal szokásos paranoid összeesküvés-elméleteinek (Reagan, Gorbacsov, Netanjahu, Bronfman és Aczél elore levajazta az egészet az Apostolokban - mások szerint a Kárpátiában, vö. a "rózsadombi paktummal", amelyre vonatkozóan az állítólagos részvevok agyát lézerrel [huhú!] kimosták...). Egyszersmind magyarázatot nyújt arra, mit keresnek a hajdani - mit hajdani! iménti! - nomenklatúra élet- és tokeeros vezetoi az új demokratikus állam ormán, ú. m. "szakmai befektetok". A többi ugyebár "kommunistázás". A "sima liberális" megoldás a "reformszocialista-bis-neoszocdem" alvonulaton belül épp ellenkezoleg azt állítja, hogy a létezo reálszoc valóban szocialista volt (ez "a baloldali bolsevizmuskritika" alapgondolatának a fordítottja), tehát "muködésképtelen", mert hiszen csak a szabadkereskedelmi-szabadpiaci kapitalizmus "muködoképes" per def., így tehát a "reformelit" (olv.: az uralkodó osztály) kénytelen volt "lecserélni" a rendszert, hogy hatalma és vagyona (ezt nevezik "gazdasági fejlodésnek") megmaradhasson. Ennyi. Punktum. Ez funkcionális adaptáció, szerkezeti alkalmazkodás, ill. ideológiai homlokzatátfestés, vö. a János, a Kádár c. nemzeti-modernizációs rockoperett mély és érett keresztyénség-koncepciójával (amelyrol példásan emlékezett meg a néhai és fájdalmasan nélkülözött Vági Gábor még az illegális Beszéloben). Diktatúra? He? Mi? Ez kommunistázás, édes egy pajtásom. Ennek is megvan a lehetséges nemzeti-polgári-belso-lágymányosi olvasata: a magyarság (értsd: az uralkodó osztály) érdeke azt kívánta, bár a kapitalizmus túlságos dinamizmusa és nyitottsága, sajnos, öhm, lazasághoz vezethetend, hogy "kiprivatizáljuk" magunknak és külhoni patrónusainknak a gazdasági ínyencfalatokat, noha sajnos ebbol nemkívánatos elemek is részesedtek, amint ezt Pozsgaytól, Szuröstol, újabban Thürmertol, Für Lajostól, Csurkától megtudhatjuk, akiknek bánata mindigre egy bánat marad. Ennek az alvonulatnak az erosödése 1994, az elso szocialista/liberális kormánykoalíció létrejötte óta, bekapcsolódása a liberális közírói közbeszédbe (különös tekintette a tehetségtelen és tudatlan seggfejeknek arra a halmazára, akik Magyarországon valamino rejtelmes okból "politológusoknak" [?!] szeretik titulálni magukat) megszilárdította a balközép publicisztika apologetikus funkcióját, annál is inkább, mert a keresztyén-nemzeti jobboldal (a hortysta-kádárista amalgám eltéveszthetetlen, mindig disztonáló hangfekvésében) játszadozik olykor (igaz, egyre surubben) az antidemokratikus-antiliberális rendszerkritika lehetoségével. Ez az apologetika persze a vulgáris marxizmus egyik tovább vulgarizált, közhellyé fényesedett belátásán alapul a termeloerok fejlettsége és a termelési viszonyok (és persze a fortiori a közjogi-politikai "fölépítmény") között, mivel a tervezo-elosztó államkapitalizmus (a. m. "létezo szocializmus") tarthatatlanná lon ("megdrágult"), "demokratizálni" kellett a "fölépítményt" és a "világnézetet". Ezt a föltevést helybol cáfolja a Kínai Népköztársaság, ahol a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és Katonai Bizottsága, valamint a Kínai Népi Fölszabadító Hadsereg Nagyvezérkara köré tömörült dolgozó nép színpompás, erot sugárzó halálmenetben caplat a szélsoségesen szabadversenyes kapitalizmus felé, miközben a nagytokésekkel kreatívan kiegészült demokratikus munkás-paraszt diktatúra fönntartja a koncentrációs táborokat, a gondolatbunt, a nyilvános kivégzéseket, a testi fenyítést, a cenzúrát, a rendorterrort és a legbetonfejubb militarizmust. * A kapitalizmus és a demokrácia (akár pusztán a polgári demokrácia) közötti biunivok kapcsolat, szükségképpeni kölcsönös összefüggés: hazug mítosz, amelynek a hamisságát fasiszta, klerikofasiszta, autoritárius-katonai diktatúrák, féldiktatúrák és rendorállamok kielégítoen bebizonyították. A burzsoázia (amelyet Pesten ki tudja, miért, "gazdasági elit"-nek [?] becéznek) uralma hol demokratikus, hol nem. S mint ezt saját tapasztalatunkból igen jól tudjuk, ez gyakran és a szó szoros értelmében ugyanaz a burzsoázia, amelynek a politikai garnitúrái is egyként képesek menedzselni mind az államkapitalista-diktatórikus, mind a szabadversenyes-liberális-demokratikus változatot - ez utóbbi viszont már kelet-európai különlegesség, amelynek titka az, hogy ezeknek az országoknak a tényleges vezetoi - személyes érdekeiken kívül - többnyire semmit se vesznek komolyan. Ráadásul ezt még a romlott közvélemény is igazolja, mondván, hogy még mindig jobb a miniszterré züllött szatyortolvaj, mint a gyilkos fanatikus - megjegyzem, már a Kádár-rendszert ilyesféleképpen védte a Rákosi-féle terrorrezsimmel szemben a félhivatalos suttogó propaganda. Ez igazi magyaros duma, amelyrol megsemmisíto szatírákat írt Eörsi: az elvhuség, a megvesztegethetetlenség eszerint önmagában veszedelmes tulajdonság, függetlenül attól, milyen elvhez hu valaki - mintha a Grande Terreur legnagyobb tömeggyilkosa, Fouché (Gergényi fokapitány bevallott eszményképe: Fouché! - jó, mi?) elvszeruségével és tisztakezuségével tunt volna ki. Ez a fölfogás az alapja a rémes lengyel Danton-filmnek: Danton csal, kúr, jattot zsebel be, tehát jó, Robespierre nem csal, nem kúr, nem zsebel, tehát rossz. Villanyfényben úszó Comecon-szigetek. No mindegy. A liberális publicisztika - a jobboldal okozta elképedésen, döbbent fölháborodáson túl, az új rendszer fölbukkanó represszív jegyeit kizárólag társaslélektani, pártpolitikai és kulturális (a horthysta-kádárista tekintélyelvuség-szolgalelkuség és bepánikolt, beparázott rendpártiság) okoknak tulajdonítván - az "emberi jogi" retorikát tette magáévá mint olyasvalamit, ami egyszerre emancipatorikus és rendszerfüggetlen, tehát NEM rendszerkritikus, hiszen illúziónk az volt, hogy a rendszert védjük a kormánnyal szemben. A Charta a sajtószabadságot és a honpolgári jogegyenloséget védte, a liberális publicisztika meg - igen helyesen, és ez múlhatatlan érdeme - a jogfosztott és hátrányosan megkülönböztetett kisebbségeket, mind az állami packázások, mind az elnyomással rokonszenvezo, fajgyulölo, nogyulölo, homofób, xenofób részközvélemény áldozatait, célpontjait. Ez a derék és bátor beállítottság azonban mihamar kiüresedett és ritualisztikussá vált a maga tisztán negatív-kritikai karakterében. Amikor némelyek itt fölvetették a nem etnikai-faji, köztársasági patriotizmus szükségességét, hangsúlyozván a közügyek és közjavak primátusát a politikai közösségben, sans états d'âme lenackózták oket. Etatisták! Nemzetállamisták! Isták! * Fölbukkant a Rém: az Ember, Akinek Nézetei Vannak! Atyavilág! A formálódó balközép publicisztika kisebbségvédelmi retorikája alkalmat adott arra a reformkommunista, ill. reformfasiszta szemrehányásra, hogy aszongya bezzeg a többség, az nem érdekli az uraságot! Sok mindent lehetett volna válaszolni a szegény elmehunytnak, ha cikkírók fölfigyeltek volna arra az apróságra, hogy 1988 és 1995 között a magyar gazdaság nagyobb veszteséget szenvedett el, mint a második világháború alatt, hogy kétmillió állás szunt meg, hogy az 1983-as szint alá esett nemzeti össztermék egyenlotlenebbül oszlik meg, mint a félfeudális, holtkézi-hitbizományos, latifundiumi szisztéma alatt, hogy szellemileg és infrastrukturálisan összeomlott a magyarországi tudomány és a fölsooktatás, hogy gyakorlatilag megszunt a magaskultúra-fogyasztás, hogy a diplomások és a diákok rohamosan fasizálódnak, hogy az ország elveszti alig elnyert nemzeti függetlenségét, hogy a vallási közömbösség nem fölvilágosodáshoz, hanem babonához és (kisebb mértékben) hipertradicionalista integrizmushoz vezet. A balközép publicisztika büszke eloítéletmentessége nem volt elég ahhoz, hogy 1988 óta akár egyetlen megérto, rokonszenvezo, dicséro szó megjelenjék a szomszéd népekrol (e tekintetben az oroszok, románok, szerbek, szlovákok messze elottünk járnak), kivéve, ha pl. az apartheid-rezsimet bevezeto észtek leprázták a ruszkikat - különösen groteszk volt a MaNcs szerbellenes sovinizmusa. A balközép sajtó vevo volt (és maradt) a görögkeleti-ortodox ("bizánci!", "cezaropapista!", "levantei!", "balkáni!", "cár atyuska!") népek iránti megveto, hagyományos, a magyar reakció legmélyebb bugyraiból származó kvázi-rasszista klisékre, a "kisantant" és "pánszláv" mániákra és paranoiákra - néha pusztán ez rejlik az európázás, nyugatozás, polgározás, európainormázás mögött, a jó öreg "kultúrfölényes", irredenta pöcegödör. Mindez persze nem igazolja a nemtelen jobboldali (és ritkábban: neokádárista) támadásokat, amelyeket Eörsi így jellemzett pár éve: "[M. T.] egykori [demokratikus] ellenzéki azt a vicces állítást kockáztatta meg a Magyar Nemzetben, hogy a legszívesebben zsidó vallású homoszexuális feminista négernek [!] születne, ha újra születhetne, továbbá cigánynak, akit faji alapon nem vettek fel a száz kilométerre levo kisegíto iskolába, és hajléktalan munkanélkülinek, aki emiatt pszichés zavarokkal küszködik és így tovább. Az egykori ellenzéki ezzel azt sugallja a maga tréfás módján, hogy a kisebbségi csoportok, akiket [helyesen: amelyeket] említ, és akiknek [amelyeknek] speciális problémáival különféle emberjogi társulások és az emberi jogok megsértését nehezen elviselo személyek foglalkoznak, alapjában véve privilegizált helyzetben vannak. Jó buli tehát Magyarországon zsidónak, cigánynak, homoszexuálisnak, feministának, négernek [!], munkanélkülinek, nyomoréknak, lelkibetegnek és hajléktalannak lenni. Nem foglalkoznék ezzel a csakugyan patologikus élcelodéssel, ha nem rejlene mögötte széles köru társadalmi támogatás. Ebben a fantasztikus országban... egy falu lakossága aláírási akcióba kezd és az utcára vonul tüntetni, de nem a megvert cigányok, hanem a verolegény rendorök érdekében." ("Miért szégyenkezzünk?" [2001. április], in: Eörsi István: Ismeros úr a csúszdán, h. n. [Bp.]: Noran, é. n. [2002], 49.) Az a jeges részvétlenség, amellyel a liberális publicisztika (beleértve persze e sorok íróját is - jó sokáig) a magyar nép többségének tönkremenetelét kísérte (kérem az olvasót, azonnal hagyja abba annak az újságcikknek az olvasását, amelyben "a rendszerváltás vesztesei" kifejezést meri használni a kétszínu szerzo), amellyel a Népszava (a Népszava!!!) gazdasági szemleírója pár hete meglepodött rajta, hogy Magyarországon, jé, még vannak szakmunkások (és azt se tudja - a Népszava munkatársa! -, hogy a "szaki" a "szaktárs" szó [rég., biz.] rövidítése) kétségtelenül leszállítja az emberi jogi protestálás emancipatorikus értékét, akkor is, ha ennek a protestálásnak minden szava szentigaz. (És az.) De a jobboldali támadás (legalábbis kezdetben) nem emiatt bontakozott ki, a jobboldal (kezdetben) maga is osztozni óhajtott a rendszerváltás vélt dicsfényében, ezért a szabadpiaci-szabadversenyes gazdaságra való áttérés gazdasági katasztrófáját nem bírálta, legföljebb némely haszonélvezok vélelmezett származását, pedigréjét kifogásolta. A támadás oka, lényege és ürügye természetesen a zsidókérdés volt, amely - ha tetszik, ha nem - 1989 óta már megint a politizáló csoportok középponti kérdése Magyarországon. E tekintetben a hagyományos jobboldal szemernyit se változott. Ha elolvassuk Szabó Miklós posztumusz monográfiáját, amely szerintem 2003 legnagyobb könyvkiadási eseménye (Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, 1867-1918, szerk. Sándor Tibor, Bp.: Új Mandátum, 2003, 396 lap), láthatjuk, hogy a korporatista antikapitalizmus és az emancipációellenes antiszocializmus összefüggése az antiszemitizmussal: százötven éves. (Vö. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Bp.: Osiris, 2001, 236-470. Gyurgyák és Ungvári Tamás késobbi kutatásai [ld. Ungvári: Ahasvérus és Shylock, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2000] messzemenoen igazolják Szabó Miklós negyedszázados hipotéziseit; vö. még: Ludassy Mária: Fehér jakobinizmus: Charles Maurras és az Action Française, h. n. [Bp.]: Kávé, 1999. A liberális kisebbségelméletek kituno öszszefoglalása: Salat Levente: Etnopolitika, Marosvásárhely: Mentor, 2001.) Kiderül - amit az értok persze mindig tudtak -, hogy a mai magyarországi jobboldal ose nem gr. Tisza István, hanem gr. Zichy Nándor és gr. Károlyi Sándor, és persze gr. Teleki Pál, a korai huszadik század démoni rossz szelleme.** Meglehetosen furcsa, hogy a baloldali, kuruc és lázadó szellemtol dominált kultúra hazájában a jobboldal támaszkodhatik saját hagyományára, hagyományaira, a baloldal viszont nem. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy a magyarországi baloldal nyitott volt a szocialista (elsosorban, de nem kizárólag: a marxista) eszmékre, ma pedig "a polgári baloldal" kényszeru egysége mindenfajta antikapitalista attitudöt kizár. Ennek következtében baloldal úgyszólván nincs is - az új "független baloldal" egyelore néhány elszigetelt tudós és aktivista informális, apró csoportja -, csak (megint egyszerusítek) antiszemita és filoszemita jobboldal észlelheto. A jobboldal velotrázó zajjal bejelentett támadása 1989 óta meghatározza a magyarországi közélet természetét. A liberális ellentámadás, ha nem is volt népszeru és közértheto, kezdetben némi szellemi fölénnyel rendelkezett. Ennek a szellemi fölénynek vége. Mi okozta ezt a bukást? Elsosorban az, hogy a jobboldali támadás (különösen a 2002-i "választási kampánynak" csúfolt ellenforradalmi zavargássorozat és az általa kiváltott, máig tartó mély politikai válság) miatti rémület folytán a balközép publicisztika állagorzo, szociálisan konzervatív establishment-irodalommá, az adott elosztási és uralmi viszonyok kritikátlan védvárává változott. A koszovói beavatkozás, a D-209-es botrány, az iraki háború, az EU-integráció sokkjai a magyarországi balközép publicisztikát a konzervatív amerikai és izraeli kormányzatok akár taktikai lépéseinek túszává tették; liberális lapok, rovatok és musorok nacionalista, szélsojobboldali zsidó írók és gondolkodók bázisává lettek. A kezdetben alaptalan jobboldali vádak - antiszemita és cionista oldalról egyaránt -, amelyek szerint az emberjogi liberalizmus csak afféle zsidó vircsaft, kisebbségi fajvédelem - önbeteljesíto próféciaként muködtek. "A zsidók mellett vagy a zsidók ellen" kritériuma vált a zsurnálpolitika próbakövévé. A két legjobban informált magyarországi újságíró - Lovas István és Seres László - ellenkezo elojellel ugyan, de mindent abból a szemszögbol néz, hogy jó vagy rossz-e ez a zsidóknak. De Seres, bármennyire tehetsége, híres és népszeru, végül is csak magánzó, ám Lovas a magyarországi jobboldalnak csak az Orbán Viktoréhoz mérheto befolyású és tekintélyu ünnepelt vezére. A szenvedélyes és fáradhatatlan Lovas - akit olcsó dolog pszichopatának stb. nevezni, hiszen azért nem véletlenül o a mai Magyarország egyik leghatalmasabb férfia, a hagyományos dzsentroid-lateiner jobboldal iránta érzett gyulölete ellenére, nem beszélve a szabadelvuek és a szociáldemokraták szilárd ellenszenvérol és a csurkisták jogos bizalmatlanságáról - úgyszólván egyedül elérte, hogy a jobboldali sajtó recipiálja, fölvegye magába a mai nyugat-európai radikális baloldal számos gondolatát és ideologémáját csak azért, mert ez a baloldal ma szemben áll a mai Izraellel. De a dolog nem ennyire egyszeru. A tiszteletre méltó mai magyar konzervativizmus a nagyon is zsidós "második reformnemzedék" konzervatív áramlatát (Polányi Mihály, Kolnai Aurél, Mannheim Károly) értékesíti (Molnár Attila Károly, Felkai Gábor, Balázs Zoltán), sor került Burke, Oakeshott, Strauss rég esedékes magyar konzervatív recepciójára (Molnár Attila, Lánczi András), az "emberarcú orbánizmus" képviseloje, Horkay Hörcher Ferenc a mai antiliberális filozófiai baloldal (MacIntyre, Sandel) népszerusíti "közösségelvu" filozófiaként, Mezei Balázs a konzervatív fenomenológusokat (Husserl, Patoèka) értékesíti. A jobboldal modernizálódik és muvelodik, részt vesz a nagyvilág harcaiban - a nyugati baloldalról ma csak Lovas István napi sajtószemléjébol értesülhetünk a Magyar Nemzetben, a jobboldal lenyúlja az antiglobalizmust, a környezetvédelmet és a harmadik világ mozgalmait (Lóránt Károly balos közgazdásznak heti rovata van a Magyar Nemzetben, a Munkáspárt hivatalos lapja zsidózik, Thürmer pajtás fölajánlja szolgálatait Orbán Viktornak a Magyar Demokratában, hol másutt) -, míg a balközép provinciális, lemarad, foglya mindannak, amit a jobboldalnak kedve szottyan megbírálni. * Mindennek nem sok köze van a magyarországi jobboldal valóságos politikájához, amely - amint Szalai Erzsébettol tudjuk - épp olyan hiperglobalista, komprádor és félgyarmati, mint a szocialistáké, vagy még inkább az, de az ideológiai kezdeményezés ma már kétségtelenül a jobboldalé. A Husserlért és Straussért rajongó finom konzervatívok nyilván nem a B-közép teoretikusai, de hallgatólagosan szolidárisak a B-középpel. Ám a balközép se sokat panaszkodhat, hiszen a "polgári körös" középosztályi lázongástól való félelmében maga is döntött a polgárság mellett, remélve, hogy a világpolgárság más, jobb, mint a "létezo" (hazai) polgárság. A nyugati burzsoá osztálypolitika élesen antiliberális és antidemokratikus fordulata ezt a reményt nem igazolja. A balközép publicisztika otthontalanná vált: Bush és Blair, Chirac és Schröder, Putyin és Hu Csin-tao nem lehet hivatkozási alap. Ariel Saron, Saul Mofaz és Binjamin Netanjahu nem éppen az emberi jogi eszmény megtestesítoje. Az érzékeny liberálisok ma vagy neokolonialista héják, vagy a jobboldalon Nyugat-ellenes és zsidófaló soviniszták. A "nemzeti oldal" fo ideológusa - szemben mondjuk Milotayval vagy Szabó Dezsovel - olyan ember, aki egyszeruen nem magyar: Magyarországról semmi nem jut az eszébe. New York-i és londoni harcokat vív és vívat másokkal, és mindent ennek rendel alá. A liberálisok pedig kiegyeztek a kádárista nomenklatúra figuráival, amire még a diktatúra alatt se voltak hajlandók. A rendszerváltás öröksége vitatható és problematikus: de sem a balközép, sem a jobboldal nem ezért szakított vele, hanem pusztán az egymástól való görcsös félelembol. Ettol tartott Bibó 1945 után; igaza volt. De itt most olyan emberek mondtak csodöt, akik olvasták Bibót. Nem ártatlanok. Ezek a harcok, ezek az árulások kilátástalanok és reménytelenek. Rossz az egész, torz és irracionális. Eszi a fene. Hadd egye. * Ennek a kis Geothe-versnek a szabad fordítását Cserépfalvi Kati emlékkönyvének fakszimilé reprodukciójában találtam, a fordító nevét nem tudtam kibetuzni; a bejegyzés 1943. augusztus 16-áról való, ld. Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései, h. n. [Bp.]: Gondolat, 1982, 110. Kikerestem az eredetit is pedánsabb olvasóim kedvéért: Lug und Trug (1815) Darf man das Volk betrügen? Ich sage: nein! Doch willst du sie belügen, So mach es nur nicht fein. ** Szabó Miklós a következo eros gondolatmenettel világítja meg a zsidókérdés magyarországi sajátosságát: "Magyarországon a nok egyenjogúságának a kérdése "nokérdés". A nok dolga, hogy ha egyenjogúak akarnak lenni, akkor tegyenek érte. A férfiakra mindez nem tartozik. Nyugaton a nok egyenjogúsága nem "nokérdés", hanem a demokrácia kérdése. Ezért a nok egyenjogúságának ott nagyszámú férfi híve van. [Azért nemcsak nyugaton. E sorok írója p. o. feministának tekinti magát. T. G. M.] Eleven és eros annak a tudata, hogy egy társadalmi csoport elnyomása mindenki szabadságát veszélyezteti. Hasonló a helyzet az antiszemitizmus esetében is. Az átlag magyar úgy véli, hogy az antiszemitizmus "zsidókérdés". A zsidók baja, hogy az antiszemiták anynyira gyulölik oket. Azokra, akik se nem zsidók, se nem antiszemiták, a dolog nem tartozik. Magyarországon tehát az antiszemitizmus nem demokráciakérdés. Az a párt, civil szervezet, mozgalom, amelyik demokráciakérdésnek tekinti, "zsidópártként" sorolódik be, nemcsak az antiszemiták számára. Mind az antiszemitizmus veszélyeztetettjei, mind pedig azok, akik politikai hasznot akarnak húzni az antiszemitizmusból, félreértik a magyar társadalom jellegadó többségének ezt az eloítéletekkel kapcsolatos demokráciaközömbös magatartását. Azok, akik az antiszemitizmus kihasználására spekulálnak, vérszemet kapnak ettol a tapasztalattól, az antiszemitizmus ellenzoit pedig ez a vélelem elgyámoltalanítja az antiszemitizmus elleni fellépés tekintetében. - Ha az 1945 utáni hazai antiszemitizmust mint még politikai használatra nem hangszerelt, de ilyen használatra instrumentalizálható "népi eloítéletet" (Marx) nézzük, a következoképpen írhatjuk le. [...] 1944-ben ugyan eljött "a kutyára a dér", de a túlélok nem azt a következtetést vonták le, hogy kellett valami okának lenni, hogy ennyire gyulölik oket, és magukba szállva önvizsgálatot tartottak volna, hanem elégtételt követeltek és politikai tokét kovácsoltak 1944-es üldöztetésükbol. A jobboldalon szüntelenül harsogott vád, hogy... nemzetellenes erok 1944 miatt buntudatot akarnak kelteni a magyarságban, ...a valóságban úgy néz ki, hogy a "népi eloítélet" a zsidókon kéri számon, hogy nincs buntudatuk 1944 miatt." (Szabó Miklós: Viszonylag békésen, h. n. [Bp.]: Helikon/Mozgó Világ, é. n. [2000], 26-27.) Úgy látom, Karády Viktor, Kovács András, Örkény Antal kutatásai igazolják Szabó Miklósnak a zsidóellenesség "demokráciaközömbös" jellegérol mondott szavait. Másként nem volna lehetséges, hogy olyan ember - Lovas István - legyen a mai magyarországi jobboldal tényleges szellemi vezetoje, akit Csurka Istvánnal ellentétben a zsidókérdésen kívül voltaképpen az égvilágon semmi se érdekel, és aki evvel a szuk fokuszú világszemlélettel százezreket képes megmozgatni, akik persze nem mind szenvednek Scharf Móric-komplexusban, sot: aligha gyanítják, mi fán terem.

Click Here to Read More

Tamas_Gaspar_Miklos_ortograf_cirkusz

Ortográf Cirkusz (szül. Korrektorblog)

TGM nyelvápolda
don B - zsadon@mail.index..hu
2007. 07. 09., 22:24 Frissítve: 2007. július 23., hétfő 09:50

„Egy nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, és TGM jutott eszembe. A filozóf aljas kis szögletes zárójeles beszúrásokkal szokta alázni a másoktól idézett szövegekben a magyartalanságokat, helyesírási hibákat. A kolléga New York Times-magyarításával is elbánna: »Ez egy [ein] rosszindulatú vihar, és felénk tart.«”
Ezt öt éve írtam egy már-már óviláginak tűnő, hosszú cikk [1]ben, amiben (amelyben – höhö) a határozatlan névelő és az összetett állítmány viszonyáról futtattam eszmét, különös tekintettel az ún. gondozott beszédre. Ilyen ravaszságokkal viccelődtem benne: ha egy férfi vagy, légy egy férfi, s ne egy hitvány gyönge báb; meg: ez egy jó mulatság, egy férfi munka volt. Jól felmondtam a Nyelvművelő kézikönyv vonatkozó passzusait, szerencsére – ahogy most olvasom –, vállalhatatlan marhaságokat nem írtam. (Azé' a vaskalap vaskalap.) Az [ein]-t két dolog összejátszása juttatta eszembe.



Az egyik, hogy megjelent az Ésben TGM-nek egy szép cikke [2] (Ágoston Vilmosról), amiben (amelyben – höhö) persze megint elereszt egy-két zárójeles „nyelvi” odabökést (pontosabban: nyelvhasználati jelenségek ürügyén elkövetett tahózást).
A másik: a múlt héten egy pozsonyi nyelvész, Lanstyák István dolgozatait olvastam. Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából [3] – ez az egyik címe (gyönyörű). Egy másik Lanstyák-cikk ugyanerről: Nyelvi mítoszok és babonák [4] (avagy a magyar nyelvművelés demitizálásának felette szükséges voltáról való dialógus kezdete). (Akit érdekel, L. I. egyik könyve [5] fönt van a MEK-en.)
L. I. hetvenöt (számozott) passzusban sorolja a nyelvművelői csacskaságokat, foglalkozik – naná – az [ein]-problémakörrel is (több pontban is), és megállapítja, hogy hadrcore nyelvápolóink még a NymKk.-nél is fafejűbbek ebben az ügyben (is).
Namost, egy részlet TGM cikkéből: „[...] újságíró volt Csíkszeredában (a csonkamagyar sajtó szerint »Csíkszeredán«, ad notam »Pécsben«, »Debrecenütt«, »Budában«)”. Emlékeim szerint Szeredán–Szeredában-ügyben TGM volt már ennél jóval durvább is, de a lényeg érz(őd)ik: a nem csonka magyarok Szeredábant, mondanak, aki (csonka)magyar Szeredánt mond, műveletlen. Fordítom: aki tensaját nyelvváltozatának szabályai szerint toldalékol, illeszt mondatba egy földrajzi nevet, és nem a helyi nyelvváltozat szerint, az tahó. Szép lelkű társasnyelvészek ettől talán még nem kiáltanak lingvicizmust, de ha hümmögnének, nem csodálkoznék. Valljon s mikor [6] leszön jó Budában lakásom!
TGM másik beszólásában viszont virtigli ortodox nyelvvédő módjára germanizmusozik: „[...] a meghitt vasgárdista ideologémák [...] egy részét a mai csonkamagyar etnofasizmus kliséiből ismerjük: a Kárpát-medence azé, aki teleszüli azt – még a végső »azt«, a visszautaló mutató névmás a maga germanizmusával és tahóságával se hiányzik belőle! –, nos [...]”
Egyszer abbéli felindulásomban, hogy kollégáim azt hiszik, „élettelen” dologra nem lehet személyes névmással visszautalni, csak mutató névmással, és nem merik leírni, hogy János megvette a könyveket, de még nem olvasta őket, csak azt, hogy még nem olvasta *azokat, kétrészes írásműben (ők azok [7], ők azok 2. [8]) ismeretterjesztettem a kérdéskört (ebben meg az Új magyar nyelvtan vonatkozó fejezetét mondtam föl).
Végigvettem a lehetséges eseteket, és persze azt írtam, hogy ha az a névmás a második tagmondat egyes számú alanya vagy tárgya, és hangsúlytalan helyen (az ige után) jönne, akkor nem jön. Jánost ismeri Mari, és szereti [semmi]. Jánosnak tetszett a könyv, és mindig foglalkoztatja [semmi]. Mármost sokan, sokszor odamondják az ilyen mondatok végére, hogy őt, azt. Nem tudom, hogy ez germanizmus-e. És ha az? (Tele vagyunk olyan germanizmusokkal, latinizmusokkal, szlavizmusokkal, satöbbizmusokkal, amikre a nyelvápolóknak szavuk sincs.) Különben is:
Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt.

Click Here to Read More

Tamás Gáspár Miklós: A hazai baloldal másfél évtizede

Pár hete a Liga – az egyik legfontosabb szakszervezeti konföderáció Magyarországon – tüntetést szervezett Esztergomban a Suzuki-üzem előtt, hogy tiltakozzék a fölháborító munkakörülmények ellen. Magam is el akartam menni, hogy szolidárisan tiltakozzam, de Magyarországon a szociális és emberi jogi célzatú tiltakozásokat munkaidőben rendezik (nem úgy, mint Nyugaton és a harmadik világban), tehát a dolgozók akkor se vehetnek részt rajtuk, ha akarnak. Ez is jellemző: a szabadságjogok és a szociális jogok – hogy ezt az elterjedt, habár helytelen terminológiát használjam – védelmezői nem is számítanak már a „normális” dolgozó többségre, csak nyugdíjasokra és kötetlen munkaidejű „szellemi szabadfoglalkozásúakra”, netán egyetemistákra. Ám az esztergomi tüntetés még ennél is súlyosabb szimptóma.

Gondoljuk csak meg: nem maguk a munkások tüntettek – sőt: a később meginterjúvolt munkások egy része kifejezetten barátságtalanul nyilatkozott az újságoknak és a rádióállomásoknak a tiltakozásról. „Aztán mi isszuk meg a levét” – így lehetne összefoglalni a mondandójukat.

Nem maguk a munkások tüntettek, maguk semmit nem tettek munkakörülményeik – hangsúlyozom: pokoli munkakörülményeik – ellen, hanem szakszervezeti aktivisták, munkásbarát szimpatizánsok és más érdeklődők.

Budapest IX. kerületében se főleg a romák tüntettek a gyalázatos kilakoltatások ellen (amelyek értelmi szerzője Gegesy polgármester; nem hallottam róla, hogy emiatt kizárták volna az SZDSZ-ből, mint ahogy a kalocsai menekültszállás elleni tiltakozásokat irányító Török polgármester is, mint hallom, az emberi jogokat elvben védő SZDSZ képviselőjelöltje lesz ismét) – hanem pár kisebbségi aktivistán kívül antirasszista szimpatizánsok, baloldaliak, liberálisok, más érdeklődők. (Ez a tüntetés is munkanap délelőtt tizenegykor kezdődött…)

A tüntetők – s ennek jelképes ereje van – nem bévül, hanem kívül tiltakoztak a rossz bánásmóddal szemben. A közvetlen érintettek hallgatnak és félnek. Attól tartanak, őket bocsátja el a tőkés, ha fölemelik szavukat a saját egészségük és méltóságuk védelmében. Évszázadok óta lehet tudni – ezt mutatja egyértelműen és lehetséges kételyeken túl minden tapasztalat – , hogy a félelemre nem a hallgatás ás a görnyedt hát a jó orvosság, hanem az összetartás. Nem lehet elbocsátani a sztrájkolókat, ha az iparág (vagy a cég) minden dolgozója szolidáris a tiltakozókkal. Nem lehet elbocsátani őket, ha a munkásságnak vannak (küldőikhez hűséges) képviselői a parlamentben és a helyi törvényhatóságokban, netán a kormányban. Ha a munkásságnak vannak erős, meg nem alkuvó, harcias és komoly pénzalapokkal rendelkező szakszervezetei.

Ma Magyarországon – szemben a többi volt „szovjet” rendszerű országgal, pl. Lengyelországgal, Romániával, a volt Csehszlovákiával, a volt Jugoszláviával és a volt NDK-val (mennyi „volt”!...) – a szakszervezetek elsősorban a munkaadókkal és a kormányzattal alkudozó, kijáró szervezetek. Kénytelenségből. A magyarországi ellenállási potenciál (egy kivétellel, amelyre visszatérek) jelentéktelen. A hazai szakszervezetek csak ott sikeresek, ahol az ellenfél nehézkes és ügyetlen, ahol – más szóval – az ellenfél az állam. A vasutasok, a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók, a légiirányítók azt használják ki (s miért ne tennék?), hogy az általuk nyújtott szolgáltatások az állam minden körülmények között teljesítendő kötelezettségvállalásai között szerepelnek, így hát a szélesebb, általános társadalmi konfliktusok elkerülése érdekében a kormányzat többnyire enged.

Ráadásul a vasutassztrájk azt is bizonyította, hogy még a kitűnő, kivételes zsarolási helyzetben lévő vasutasok közül is csak kevesen vesznek részt a voltaképpeni sztrájkban, a többiek nem kockáztatnak, beérik avval, hogy a mozdonyvezetők egy része megbénítja a forgalmat, de ők nem kockáztatják a fizetésüket. Szakszervezeti szemszögből ők „potyautasok”, akik szaktársaik kockázatvállalásának előnyeit élvezik, de magában a kockázatban nem osztoznak velük. Az orvossztrájkok pedig a konzervatív középosztály tiltakozásai (igen sokszor jogosak persze), amelyek okai és céljai különböznek a munkássztrájkokéitól.

Ám ott még a „potyautas”-taktika se válik be, ahol senki nem áll ellen a tőke reálbércsökkentő, munkaidő- és munkaintenzitás-növelő, munkavédelmi és egészségi rendszabályokon takarékoskodó (szokásos) természetének. Ha a dolgozók nem cselekszenek, akkor a szakszervezet csak az államnál (többnyire a szocialista, szociáldemokrata típusú hatalmi gócoknál – bár nem mindig) lel oltalomra. A magyarországi sajtó sztereotipikus kliséválasza erre az, hogy ez a szakszervezetek ún. „pártállami” múltjából következő reflex vagy meggyökeresedett szokás. Ez az ellenvetés igaz lehetne, ha a hasonló múltú többi kelet-európai szakszervezeti mozgalom is kénytelen volna így viselkedni. De nem kénytelen. A bánya- és gyárbezárások, amelyek nálunk egy pisszenés nélkül mennek végbe (a sajtó ún. „mínuszos” rövidhírekben intézi el őket), másutt Kelet-Európában és Közép-Európában hatalmas recsegést-ropogást okoznak.

Magyarországon a munkásosztály – amely még most is az aktív korú lakosság többségét képezi, szemben minden ellenkező híreszteléssel és átlátszó célú statisztikai „átcsoportosítással” – mintha fölhagyott volna minden ellenállással, akkor is, amikor a dolgozókat legérzékenyebben érintő változások következnek be. Mivel – ismétlem – a többi volt „szovjet” rendszerű országban ma is van ellenállás, szervezkedés, meg kell kérdeznünk, hogy mi az a sajátos vonás, amely Magyarországot e tekintetben kitünteti. A volt „szovjet” típusú rendszer legnyugatibb fertályán (Csehországban és Kelet-Németországban) még világnézeti értelemben is van antikapitalista baloldal (és minden voltaképpeni baloldal természetesen antikapitalista, ez a természete). Miért nincs Magyarországon?

A választ nem a borúlátó „nemzetkarakterológia” adja meg (amely szerint gyávák, beletörődők, könnyen letörő, „szalmalángos”, energiátlan, passzív semmirekellők vagyunk, „kiskapukat” keresünk és nem reformokat akarunk stb.; én ebben nem hiszek), hanem az illúziók nélkül szemlélt kortárs történelem.

Az okok – és ez talán meglepően hangzik majd a mai légkörben, de alapjában nincs benne semmi új – elsősorban világnézetiek. Az összefogás a cselekvésre ihlető világnézet nélkül lehetetlen. A „szocializmus” gondolatát kisajátította az 1949 és 1989 között regnáló elnyomó hatalom, a keresztyénség pedig (Lengyelországtól eltérően) nálunk nem jelentékeny erő.

A rendszerváltó erőkben 1989-re már nem maradt sok baloldaliság, holott a demokratikus ellenzék kialakulásakor (az 1970-es évek második felében) a demokratikus elkötelezettség még többnyire együtt járt a dolgozó többség melletti elkötelezettséggel 1956 és 1968 szellemében. A késve érkező „nemzeti demokratikus” jobboldalt ez nem érdekelte (csak a stabilitás érdekében volt a „szociális” piacgazdaság állítólagos híve). A dolgozó többség helyzete már a kései Kádár-rendszer által végrehajtott „piaci reformok” (értsd ezen többnyire a takarékossági intézkedéseket, az egyensúlyi politikát, a „megszorításokat”) következtében is romlott, ennek folytán a dolgozókhoz fordulni nem elég bátor MSZMP (az „állampárt”) – amely alól persze kicsúszott a „szovjet” világrendszer bázisa – majdnem kizárólag a biztonság, a stabilitás, a köznyugalom és a folytonosság jelszavaival operált. De mivel a nyugalmat és a rendet 1988/89-ben nem fenyegette a „nemzeti” jobboldallal újonnan kibővült ellenzék, az óvások és fenyegetések éppen az MSZMP-t tüntették föl abban a színben, hogy akár a stabilitás és a folytonosság föláldozásával is kész megvédeni hatalmát. Ezt a kései Kádár-rendszer állagőrző „káderkonzervatív” bázisa nem támogatta volna, holott a „kommunista veszély” légből kapott volt.

Az állagőrző „káderkonzervatív” bázis az akkor csakugyan „nyugodt erő”-nek tetsző polgári párt, az MDF mellé állt 1990-ben az első „szabad választáson”, majd 1994-ben simán, lelki válság nélkül visszasorolt az utódpárt (az MSZP) mellé, amely addig bebizonyította, hogy nem kedveli a kalandokat, és bármilyen rezsimet kész nyugodt, vidékies tempóban eligazgatni. Az MSZP-t (nem úgy, mint a Cseh- és Morvaországi Kommunista Pártot vagy a keletnémet PDS-t) nem volt ideje és alkalma kiközösítenie, gettóba szorítania az új, polgári hatalomnak. Ezt a gettóból való kiszabadítást az SZDSZ-nek tulajdonítják, holott a volt MDF-esek szavaztak az MSZP-re, az SZDSZ-ből kiábrándultak (máig) Fidesz-szavazók. (Nem a Demokratikus Charta tette nagy párttá az MSZP-t, hanem az a meglepő fejlemény, hogy a hagyományos – MDF, FKgP, KDNP – jobboldal a jelképes Horthy-restauráció fölforgató és nyugtalanító elképzelését képviselte, egyébként hatástalanul. Ezt az állagőrző „káderkonzervatívok” nyilván nem akarhatták. A mai Fidesz is kezd rájönni, hogy ez rossz üzlet.)

Az MSZP-nek – akár legközelebbi rokonának, a Kwasniewski-féle lengyelországi, liberalizált utódpártnak – nem volt oka arra, hogy az új rendszer ellenzékévé váljék.

Vetélytársa a baloldalon nem volt. Az antikommunista baloldal – a különféle szociáldemokrata pártkezdemények állandó válsága miatt (mára különben az MSZDP Kapolyi akadémikus vezetésével törpepártként stabilizálódott) – nem jelentett 1990 után valódi konkurenciát, a kommunista párt (a mára kettészakadt Munkáspárt) pedig – mint a piaci reformok iránt elkötelezett Grósz-féle MSZMP utóda – teljesen alkalmatlan volt a forradalmi szerepre, programja épp úgy szociáldemokrata jellegű volt (ma is az, mindkét változatában), mint gyűlölt, „árulónak” becsmérelt ellenfeleié.

A Magyar Szocialista Párt a mindenkori – a volt és az új – uralkodó osztály természetes, organikus, adekvát káderpártja. Még abban az értelemben se munkáspárt, ahogyan a Tony Blair-féle New Labour az: polgári politikája ellenére szavazóinak és különösen tagjainak nagy része munkás, politikusai között is sok (bár persze egyre kevesebb) a proletár elővárosok ropogós tájszólásával beszélő „munkáskáder” (mint pl. Prescott miniszterelnök-helyettes.)

Hívei épp úgy, mint jelenlegi legnagyobb ellenfeléé (a Fidesz-KDNP szövetségé), a középosztályból kerülnek ki. A mai pártküzdelmek – amelyekben három párt vesz részt – a középosztály belső küzdelmei, hiszen az igazi nagytőke Magyarországon egyszerűen nem magyar, ennek folytán a pártküzdelmekben nem játszik szerepet, legföljebb eldönti őket.

A középosztály megosztott: nemzedéki és szociokulturális ellentétek szabdalják. A jelenlegi globális kapitalizmusban feszeng, nem találja a helyét, ezért hol „baloldali”, hol nacionalista frázisokkal fejezi ki homályos ellenérzését, amelynek szavazatokra váltható változatát a fő politikai pártok fogalmazzák meg a maguk piackutatási és PR-technikáival. A liberálisok a „fölzárkózás”, a „Nyugattól tanulás”, a civilizálás (ennek a fordítása volt eredetileg a „polgárosodás” terminus) Széchenyi István óta ismerős stratégiáját követik, s importálják a nyugati problémákat, beleértve a posztmodern antiliberalizmus trendjeit (bevándorlóellenesség, iszlamofóbia).

Ma az MSZP „a nyugodt erő”, „la force tranquille” (nem véletlen, hogy ezt a választási szlogent a Francia Szocialista Pártra találta ki a szakipar), amely párbeszédben áll a Nyugattal, de érti a korábbi járásihivatal-vezető katatón tájszólását is. A harc a „közönség” (értsd: a magyar nép) kb. 20%-áért folyik. A Petőfi értelmében vett Népnek nincs képviselete, mert nem harcol meg érte. A tizenkilencedik században a Nép („az alsóbb néposztályok”) kettészakította a szabadelvű pártokat, és létrehozta a szociáldemokráciát. Ilyen nyomás ma nem érezhető Magyarországon, mert a nyilvánosságból a nép eltűnt. Petőfinek az az elcsépelt mondata, amely szerint ha a nép uralkodni fog az irodalomban, uralkodni fog a politikában is, szó szerint érvényesnek bizonyult.

Fordítva.

A magyarországi „polgári” baloldal – a legutóbbi időkig, amikor a nemzetközi kapitalizmus legújabb válsága el nem

bizonytalanította kissé, hiszen a globális kapitalizmus ma már (megint) képtelen a rendet fönntartani – nem érezte szükségesnek a dolgozó többség képviseletét. Ám a hirtelen megszerveződött valódi baloldalhoz csatlakozott munkásosztály Németországban megbuktatta Schröder tipikus „szociáláruló” kormányát (ezt nevezi a jobboldali – tehát minden – magyar újság „populista áttörésnek”), Franciaországban pedig (igen helyesen) elsöpörte az Európai Unió új, neoliberális/neokonzervatív alkotmányszerződését, még korábban Spanyolországban rést ütött az Egyesült Államok vezette új Szent Szövetség frontján, nem beszélve a szenzációs (és nálunk agyonhallgatott vagy agyonhazudott) latin-amerikai fejleményekről.

Ez olyan helyzet, amelyben a teljesen a tőke pártjára állt balközépnek meg kell gondolnia, hogy a szunnyadó népi aspirációk pártjára áll-e, és hajlandó korlátozni a tőke hatalmát, vagy elsodorják az új valóságok. Vagy új fundamentalizmus, vagy új szocializmus. Mindkettő hatalmas veszedelmet jelent arra az eklektikus (igen vegyes) koalícióra, amely eddig annyira kényelmes, puha fészket kínált a tőkének, s amelynek a neve: Magyar Szocialista Párt. A baloldal története eddig mindig feszültség volt a dolgozók törekvései és az uralkodó osztályba beleolvadó hivatalos „baloldalok” között. A középbal többnyire arra törekedett, hogy pacifikálja a munkásságot. Magyarországon nincs kit pacifikálni. Paradox módon, itt csak a munkásság fölébresztése adhatna új erőt azoknak, akik majd meg akarnák békíteni a munkásosztályt. Csak persze akkor már nem fog akarni megbékülni.

Ez a probléma – hála istennek – megoldhatatlan. Még szerencse, hogy nem gondolom: meg kellene oldani.

Az MSZP sokáig abban az értelemben volt „baloldali”, hogy otthont nyújtott a volt párttagoknak, közülük is az értelmiségieknek, a kádereknek, a középosztálynak. Szavazói az idősebbek és a diplomások. Közöttük épp úgy vannak „liberálisok” és „nacionalisták”, mint az MSZP-n kívül; főleg csak a kádári múlthoz való szégyenlősen pozitív viszony különbözteti meg őket a többi polgári párt korosabb szavazóitól. Az idő telik, ez a distinkció, ez a különbségtétel egyszerűen elmúlóban van.

Mint följebb utaltam rá, van ellenállás azért Magyarországon: ez a fiatal diplomások masszívan elégedetlen csoportjában lelhető föl, és csaknem teljes egészében radikálisan jobboldali. (Ezt minden fölmérés, kutatás igazolja.) A középosztály átalakul, jelesül: tömegében deklasszálódik. Ez a radikális jobboldal terepe. Mint a 2002. tavaszi és őszi választások bebizonyították, az MSZP csak a munkásokhoz és a közalkalmazottak alsó rétegéhez menekülhetne, ha merne. (S 2002-ben az is kiderült: van az országban erősen radikális, jobboldali, ha tetszik: „ellenforradalmi” potenciál.) Medgyessy 100 napja erre – a prolikhoz való menekülésre – volt kísérlet. Hallatlanul népszerű is volt, ameddig tartott. Senki nem merte bírálni, még a fogát csikorgató parlamenti ellenzék se. Ahogy a jelenlegi koalíció hatalma megszilárdult, úgy kezdte elfelejteni az MSZP, hogy kiknek köszönheti a győzelmét. A panelproliknak, a kisnyugdíjasoknak.

Közöttük ma kifejezetten népszerűtlen. Az írás megjelent a falon.

Click Here to Read More

TGM: A haqngnem

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS:

A hangnem

Sok száz, kérlelhetetlenül tisztán- és éleslátó, megvesztegethetetlenül igazságszerető újságcikk állapította meg, a kristálytiszta szakmaiság, az elfogulatlan ténytisztelet jegyében, megföllebbezhetetlen biztonsággal, oknyomozó szenvedéllyel, az alpári pártszenvedélyektől elemelkedve, hogy az országgyűlési választások közeledtével a honi közélet hangneme eldurvult.
Habár azt az értelmi nehézséget még nem sikerült leküzdenünk, hogy ti. miképpen lehet hangneme olyasvalaminek, ami - pártatlan megfigyelők szerint - nem létezik, a hivatkozott megállapítás empirikus (tapasztalati) cáfolhatatlansága kétségen (és gyanún) fölül áll. Akármi is ez, de durvul.
Továbbá még független politológusok is észrevételezték, hogy az észlelhető politikai nézeteltérések tárgya "kampánytéma", amit az is bizonyít, hogy a Kossuth rádióban a cenzúra szűrőjén átpasszírozott kevés politikai hír előtt és után kürt harsan, majd recsegő férfihang jelenti be baljóslatúan: "választás kétezerkettő" (analfabéta anglicizmus, de hagyjuk). Ami a két harsonaszó között gúnyos-méla hanglejtéssel fölolvastatik ("fölolvasásra kerül", mondanák ők), a kómában lévő magyarországi politika utolsó, maradék életjelei - mindez nem más, csak a hivatali állások és a pályázati pénzek újraosztására ácsingózó hatalmi klikkek piárszempontok szerint modulált, önző makogása.
No igen.
A tiszta szívű és gyémántagyú ((c)Sütő András) hírmagyarázók és közírók, a színes, érdekes, eleven elmemozgású glosszisták ütős kommentárjaikban, tárcáikban és fürge jegyzeteikben, amelyek serény megolvasása egyszerre honfiúi gyönyörűségem és magántermészetű (egyben irodalmi) örömöm, egyöntetűen, egyhangúlag, ráadásul meg túlnyomó részt - nem is szólva itt a finnyásan előkelő stílű, tartózkodóan hazafias, pártsemleges, józan nyilatkozók, interjúalanyok és betelefonálók ezreiről - leszögezik naponta ("napjában"!) többször, hogy a hangnem durvul. (Vö. "elszabadultak az indulatok", amely ma már szerencsére gyakoribb szófordulat, mint a "jó reggelt".)
Durva a fasiszta (akit két esztendeje még finoman "kriptohungaristá"-nak, azaz "rejtett nyilas"-nak tituláltam, de ma már nem rejteget semmit, ahogy a néhai Herbert Wehner mondta a náci múltú nyugatnémet kormányfőről, Kurt Georg Kiesingerről: "a kancellár stílusa a fölismerhetőségig megváltozott"), szóval durva a fasiszta, miközben fasizál, és durva az antifasiszta, aki erre a tényre rámutat, durvák a jobboldal vezérférfiai, akik azt üzenik nekünk: "ne ugass, mert szétverem a hülye fejedet, te pöcs", és durva az ellenzék, mert azt bégeti: "jesszusmária, hát hogy tetszik beszélni, hát európai dolog ez, tessék mondani, kérem szeretettel?", durva a rasszista, az antiszemita, az idegengyűlölő, a homofób, és durva az, akinek az idegeire megy a szüntelen zsidózás és oláhozás, durva az alkotmány megerőszakolója és durva az alkotmány védelmezője, durva az egyenlőtlenség elvi híve és durva az, aki némi kis irgalomért könyörög a hatalmasoktól a népnek, durva, aki nem tűri a másként gondolkodást, másként fényképezést és másként zenélést, és durva az, aki másképpen fütyörészik, durva az, aki még a fasisztáknak is szólásszabadságot követel, és durvák a fasiszták, akik emiatt csak úgy ukk-mukk-fukk meg szeretnék gyilkoltatni.
Elsikkad az az alapvető tény, hogy a fasiszta és az antifasiszta között a fasizmus a különbség, nem a modor.
Kifogásolják a "fasisztázást" és a "kommunistázást", de azt nem mondják meg, mi a kifogásuk a fasiszták és a kommunisták ellen. Sőt, még azt se firtatják, hogy ha már az illetlen vád elhangzott, egyáltalán helytálló-e; azt se, hogy vannak-e egyáltalán fasiszták és kommunisták, s hogy épp azok-e, akikről mondják.
"Szegénységről" beszélnek, s nem a kizsákmányolt munkásról (pardon, "munkavállalóról" [Arbeitnehmer], "alkalmazottról" [employé], "dolgozóinkról"); ez épp olyan, mintha "nő" helyett azt mondanánk: "abortusz". Némelyek "szegénységhez" mennek feleségül, mások "abortusszal" nősülnek. Őszinte szerencsekívánatunk (Glückwunsch).
Osztály nincs, faj (fajta, rassz) nincs, nem (Geschlecht) nincs: ezek pusztán társadalmi/kulturális konstrukciók, fikciók, intellektuális utópiák, hitfigmentumok. Csak osztályirigység van, fajüldözés van, nőgyűlölet van, homofóbia van. Az, akit-amit irigyelnek, üldöznek, gyűlölnek, fóbiáznak, az nincs. A valóságot szóba hozni: illetlenség. Attitűdöket bírálni: komilfó, trendi és politikli korrekt.
A Terror Háza nevű kurzushű lumpenhorrorbarokk rémgiccs ellen sok meggondolkoztató stílusbírálat olvasható: de komolyan - miért is baj, hogy az ÁVH emlékét így meggyalázzák? Hogyan kellene helyesen megszégyeníteni? S ha ne adj' Isten nem kellene: akkor miért nem kellene? Hogy propaganda? Igen. De helytelen propaganda? Ugyan miért? Hogy a nyilasokkal hozzák össze? Miért, mégis kivel hozzák össze? A Nyugat-emlékmúzeummal talán? A Bartók-emlékmúzeummal? A Kassák-emlékmúzeummal? (Mert némelyek persze éppen ezt szeretnék, to be sure.)
Antiszemitizmus van, valóságos zsidók nincsenek, említésük inkorrekt. (A legtöbb zsidónak nem ez a véleménye; a baj persze az, hogy a legtöbb antiszemitának sem ez a véleménye. De evvel persze mindig baj van.) "Cigánykérdés" persze van, mert a cigányok - mint politikai szubjektum - (még) nincsenek, majd ha lesznek, akkor nem lesznek, akkor csak "cigányellenesség" lesz, csak "romofóbia" lesz. A "filoszemitizmus" is csak elfogultság, mondják, mint az "antiszemitizmus", mintha a zsidókat kedvelni egyenértékű volna avval, hogy a zsidókat bántani. Mindkettő nyilvánvalóan a rossz modor jele. Egyaránt.
"Magyarellenesség", mondják, "magyargyűlölet", mondják, mintha a fenyegetett kisebbségek a domináns többséggel szembeni ellenszenvükkel szoktak volna tüntetni. Nem veszik észre, hogy ha a sokaktól utált politikai tendenciák elleni föllépés "magyarellenesség", akkor szerintük a magyarság sokaktól utált politikai tendencia - ami legalábbis újszerű meghatározás. "Hazaáruló", mondja Orbán/Kövér az MSZP-ről, mert az MSZP kitart (egyébként helytelenül) a státustörvény eredeti alakja mellett, amely Orbán/Kövér szerint jó. Orbán/Kövér nyugati és román nyomásra föladta a státustörvényt, és emiatt a szocialistákat okolja, akik szerint helytelen volt a státustörvényt föladni. Ez épp annyira logikus, mint megszüntetni a fegyencek kimenőit, mert az egyik kimenőre távozott fegyencet meggyilkolták. Az igazságügy-miniszter nem vette észre, hogy nem a fegyenc gyilkolt, hanem a fegyencet gyilkolták meg, tehát nem az "eltáv"-on lévő elítéltek a veszélyesek a közbiztonságra, hanem ellenkezőleg, a presszóban már az elítélt maffiózók sincsenek biztonságban, ezért az igazságügy-miniszter logikája szerint voltaképpen az egész külvilágot kellene lecsukatni, akkor nem veszélyeztetné a kimenős fegyencek biztonságát s életesélyeit. Emögött az az öntudatlan koncepció húzódik meg, hogy minél tovább és minél többen ülnek a sitten, annál jobb a nemzetnek. Csak a bűnözők bírálják a rendőrséget, így Orbán, or words to this effect. "Bűnözők", mondják az ellenzékről, persze, hiszen a politikai tudattalanban az van, hogy az ellenzékiség bűncselekmény; "nincs hazájuk", "hazátlanok", "szellemi hajléktalanok" (Kövér tájszólásában: hómlesszek), ez patinás (vaterlandslose Gesellen, mondták a bismarcki Reichstagban a szociáldemokratákról; korhű fordítása: "hazátlan bitangok"), ergo: a haza a kormány; "idegenszívűek": akinek a szíve nem Orbánért etc. dobog, annak a szíve a külföldért dobog, mert Orbán etc. a haza és a belföld. Ámde ez, néptársak, érzékcsalódás. A haza ugyanis: özv. Kolompár Gyuriné rokkantnyugdíjas, tbc, HIV, nyombélfekély, asztma, 5 gyerek, no segély.


Gyakran fölmerül az az igény, hogy illetékes tényezők határolódjanak el "a szélsőségtől" (így, egyes számban; a "tömegek"-ből is "tömeg" lett; kis magyar rejtélyek). Ezt illetékes tényezők egyszerű választásaritmetikai megfontolásokból (megfontolásból?) el szokták hárítani, mire fölzeng az összmédia sokszólamú, ám egyhangú, komor, habár keserű gúnytól átszínezett ejnyéje (bejnyéje).
Ámde mi(k) a szélsőség(ek)? Szélsőséges, teszem azt, a Munkáspárt - szerintem fölöttébb rokonszenves - adópolitikája? A franc se törődik a Munkáspárt méltányolható adópolitikájával. De avval mindenki törődik, hogy a Munkáspárt választási plakátja Kádár Jánost az 1957. május 1-i bain de foule közben ábrázolja, akkor, amikor forradalmunk eltiprása után közvetlenül még jól meg is alázza a magyar népet. Akkor, amikor ácsolják a bitófákat. Szélsőséges ez? Nem tudom, az ünneplő tömeg mosolyog, láthatólag megkönnyebbült (ahol Kádár van, oda csak nem lő a karhatalom) - mindenesetre undorító. (Vagy más vérmérsékletűek számára: fölháborító.) A Munkáspárt nyilván arra számít, hogy egalitárius, szociáldemokrata jellegű adópolitikája miatt lenyelik neki az '57-es Kádárt, hiszen vannak szavazói, akiket nem érdekel az adópolitika, viszont ragaszkodnak a diktatúra emlékéhez. A Munkáspárt nyilván arra is számít, hogy sokan nem kedveljük a "kommunistázók" személyét és politikáját. Én se kedvelem őket, se a politikájukat, de a "kommunistázásban" - ha őszintétlenek is olykor, bár nem mind - olykor bizony teljesen igazuk van. Nem a "kommunistázás" a valódi probléma, hanem a lenini-sztálini gyökerű diktatúra jellege, lényege a probléma, amelynek a megoldásához nem visz közelebb a kommunistaellenes póz ízlés- és stíluskritikája. A hivatalos "baloldal" evvel kapcsolatban hallgat, mert a kelet-európai politika paradoxona úgy hozta, hogy a diktatúra hivatalnokainak részvétele a mai demokratikus politikában megvitathatatlan (ahogy mondani szokás, "mindenütt ott vannak", a jobboldalon is, sőt). Erről a valódi problémáról sajnos csak nyáladzó lebenyirtottak beszélnek nyíltan.
A "kommunistázás" nem azért népszerűtlen, Kádár János nem azért népszerű, mert a magyar nép (politikli korrekt szinonimája: "az emberek") meggárgyult volna, és elkezdte volna - retrospektíve - imádni, hogy elnyomják (márpedig, nyájas olvasóm, épp ez az uralkodó lapközi értelmezés: nálunk, kérem szépen, azért nincs demokrácia, mert nálunk, kérem szépen, nem volt demokrácia; minden társadalmi változás délibáb, mondja a represszív médiakonszenzus), hanem azért, amit megemlíteni tabu: azért, mert a rendszerváltás gazdasági értelemben (átlag-életszínvonal, reáljövedelem, foglalkoztatás, mobilitás, egészségügy, lakás, kultúrafogyasztás) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a dolgozók (politikli korrekt nevük: "az átlagember", kösz) szuverenitása, élete fölötti valóságos uralma (kontrollja) nem erősödött. A tagadhatatlan, remek új vívmányokat (Errungenschaften) pedig folyton fenyegetik, a szabadelvű-alkotmányos-demokratikus jogállam előnyeit egyfolytában korlátozzák, tehát nagy örömre nincs ok. Hogy ebből hebehurgya, meggondolatlan honfitársaink Kádár (és másutt Kelet-Európában mások, a Kádárnál is rosszabbak) rehabilitálásának célirányosságára következtetnek, az persze igazi nemzeti szégyen, de ebben - mi tagadás - annak is van szerepe, hogy a rendszerváltás kudarcainak őszinte elemzése még várat magára (läßt auf sich warten). Ha a rendszerváltás kudarcaival, súlyos hibáival és bűneivel szemben nincsen demokratikus alternatíva, akkor az egyetlen alternatíva "Kádár" marad, bár meg vagyok győződve róla, hogy ha valami elmeháborodott csakugyan visszahozná a Kádár-rendszert, kitörne a forradalom. Kasza, kapa. A Kádár-"nosztalgia" csak a jelenlegi rendszerrel való artikulálatlan, öntudatlan elégedetlenség kifejezése, nincs sok szubsztanciális köze Kádárhoz, ezért a Munkáspárt gyalázatos plakátjának nem lesz sikere. Lehet ugyan "szélsőségesnek" bélyegezni - felőlem nyugodtan -, de semmi értelme.
Ahogy kedvenc magyar szocialistám, Kassák mondta: "jóskaság, ferkóság, magyar fölületesség".
Természetesen tudom, hiszen nem vagyok naiv, hogy a "kommunistázás" mire szolgál: megfélemlítésre, hiszen rendszerünk NATO-rendszer, hivatalosan "antikommunista" - másrészt pedig a legfontosabb társadalmi viták elhallgattatására, különösen azokéra, amelyek nemcsak szakkörökben, hanem a nép körében is folynak, s amelyek tétje: a jelenlegi rendszer legitimációja. Az akció sikeres. Több mint nyolc évvel ezelőtt, 1993 decemberében írtam először "a szocialisták hallgatásáról"; néhány bátorító, de elszigetelt kísérlettől eltekintve a helyzet változatlan. A hivatalos "baloldal" hangadói a mainstream neoliberális-monetarista mantrát ismételgetik, kiegészítve a legporosabb szociális konzervativizmussal (amelynek minden, ami új, szokatlan, eredeti, képzeletgazdag, az csak "fakszni" és "hőzöngés"), s alatta persze hallatszik egy hang, szöveg nélküli dallam, mintegy basso continuo, az elfojtott revansvágy, sértődöttség és ressentiment szólama.
Azt is tudjuk ma már, hogy az 1988 és 1991 közötti népi "antikommunizmus" és "kommunistázás" - megírtam már annak idején - nem volt egyéb, mint (a nomenklatúraburzsoáziával és a privatizációval szembeni) primitív antikapitalizmus, amolyan proudhoni alapon: a tulajdon - nemde - lopás.
Az össznépi marhaság egymásra rakódott rétegei alatt már nem is látszik az egykori sztálinista hatalomátvétel (1947/49) társadalmi lényege (amelyet sokan előre láttak már az első világháború előtt, pl. Szabó Ervin), az antifeudális forradalom erőszakos befejezésére alapozott, diktatúrás, tervező államkapitalizmus. Ennek a fölismerésnek a radikális baloldali elméletben nyolcvanéves, ma is élő hagyománya van, de semelyik establishmentnek nem állt érdekében - saját legitimációs szükségletei folytán -, hogy köztudomásúvá váljék. Sem az 1989 előtti állampárt, sem a mai hivatalos "baloldal" nem akart, nem akar szocializmust, ezért a Kádár-rezsimnek mint szocializmusnak a kritikája (ill. apológiája) olyan, mint a nyári mellény: rövid és céltalan. (Köszönet P. Howardnak.) A közkeletű értelmezés képtelen számot adni arról, hogy a "reálisan létező", egypártrendszerű államkapitalizmus miért nem volt csak Recsk és Andrássy út 60, hogyan lehettek benne emancipatorikus és modernizáló trendek, hogyan hozhatott létre (először!) egységes, modern nemzeti kultúrát az elnyomás ellenére és az elnyomás révén. Az meg végképp bonyolult, milyen legitimációs és motivációs szerepet játszott a bukott rendszer önmagáról alkotott ("kommunista") hamis tudata, amely elérte, hogy a sztálini párt kivégzőosztaga előtt a halálraítéltek a sztálini pártot éltessék (önként), és elérte, hogy kommunisták vértanúságot vállaljanak azért, hogy megvalósuljon tudatos célkitűzéseik (Zielsetzungen) egyenes ellentéte. Mindezt a "fanatizmusról", a "szláv lélekről" stb. stb. szóló locsogással szokták elintézni, ami nem nagy ügy, csak éppen a huszadik század tragédiájának puszta méreteihez is méltatlan. (Mellesleg: a "szocializmus"-nak nevezett problémakomplexum nem elsősorban szláv vagy kelet-európai, hanem nyugati eredetű jelenség.)
Legutóbb Ludassy Mária tett kísérletet "a szélsőség" tartalmi meghatározására tévéműsorban, ahol én valamiért képtelen voltam elmondani, mit is gondolok voltaképpen; Ludassynak az a kritériuma, hogy megpróbálnak-e embercsoportokat mint olyanokat en bloc kitaszítani a hon- és világpolgárság kötelékéből. Aki igen, az szélsőséges. Ez nem rossz meghatározás, csak nem kollokviális és nem idiomatikus, túl távol áll a hétköznapi szóhasználattól. Tipikusan "szélsőségesnek" szokás nevezni pl. az anarchizmust, amely nem hogy ki nem taszít senkit, hanem ellenez mindenfajta intézményes kényszert, beleértve még az erkölcsi (sittlich) konvenciókat is, mindenfajta hierarchiát, tekintélyt, egyformaságot és állandóságot, mindenfajta kiváltságot, mindenfajta büntetést, korlátozást, határt. Angyali mozgalom ez, mégis - vagy éppen ezért - úgyszólván mindenki "szélsőségesnek" tartja. Ez is mutatja, hogy "a szélsőség"' képzete, legalábbis közkeletű formájában, tarthatatlan (unhaltbar) és használhatatlan. Eltereli figyelmünket - olykor szándékosan - a tartalmi kérdésekről, és Ludassy helyes irányú kísérlete, hogy ennek az üres kifejezésnek tartalmat kölcsönözzön, szép, de reménytelen.


A "fasisztázás" szintén bevett politikai technika, és első látszatra ez rendben is van, hiszen látni való, hogy pro-, pre- és posztfasiszták, sőt, valódi nácik is bőséggel találhatók édes hazánk vér áztatta földjén. Igen ám, csakhogy "az uralkodó közbeszéd" igen helytelenül fogja föl a dolgot. A hate speech ("gyűlöletbeszéd") észak-amerikai fogalma, mivel ott már nincs állami befolyásra kacsingató, szervezett, intézményes fajgyűlölet (csak közvetve és igen szubtilisan működik a rasszizmus, amely ott nem mozgalom, nem párt, hanem a társadalmi struktúra kérdése), az ún. "civil társadalom" problémája, ami abban áll, hogy lehet-e, szabad-e alkotmányos-szabadelvű jogállamban korlátozni fajgyűlölő, homofób, nőellenes, idegengyűlölő magánemberek szólásszabadságát: megengedhető-e ez önmagában, ill. nem fizetünk-e túl magas (szabadságban mért) árat azért, mert 1. meg akarjuk őrizni a demokratikus társadalom erkölcsi minőségét és 2. meg akarjuk védeni a raszszistáktól stb. fenyegetett embercsoportokat (a nők kivételével: kisebbségeket) a lelki és szociális sérelmektől, hátrányoktól. De Észak-Amerikában ez a probléma azután merül föl, hogy a polgárjogi mozgalom alapjában megnyerte a fajgyűlölet, fajüldözés, faji megkülönböztetés elleni politikai ütközetet, nálunk pedig még nem. Egész Kelet-Európában és Magyarországon - ebben, árnyalatnyi eltérésekkel, egyetértek Kis Jánossal - nem a "gyűlöletbeszéd" büntetőjogi szabályozása van napirenden (s ha napirenden volna, ellenezném, ahogy eddig is elleneztem), hanem a politikailag szervezett, intézményes fajgyűlölet, fajüldözés elleni politikai harc.
A "gyűlöletbeszéddel" kapcsolatos honi médiakonszenzus - a zavarosfejűség és a megszeppentség szokásos keverékével - "gyűlöletbeszédnek" nevezi a bármely embercsoportot érő éles, goromba kritikát, ami alkalmat adott a hatalmon lévő jobboldal szóvivőinek arra, hogy szemforgató módon maguk is "gyűlöletbeszédnek" nevezzék a rasszizmus kemény bírálatát, tehát a dolog megint modor- és stíluskérdéssé változott. (A hate speech egyébként terminus technicus, nem lehet - mint magyar "politológusok" [?!] teszik - az éles politikai vita szinonimájaként használni.) A jobboldal némi sikerrel titulálja "kirekesztőnek" az antifasisztákat, egyszerűen azon az alapon, hogy olykor az antifasiszták is dühbe gurulnak. Ezt a pihepuha szoclib médiadumának köszönhetjük. Miután a balközép locsifecsi azért ellenzi a neonáci politikát, de főleg a neonáci szövegelést, mert sérti az érintettek érzékenységét, és fájdalmas emlékeket ébreszt (magyarán: a neonyilas politizálás a zsidók baja, punktum), a magyarországi poszt-, neo- és reformfasiszták erre amiatt nyafognak, hogy az antifasiszta publicisztika viszont az ő érzékenységüket sérti, amitől odavannak. Nagy az odalét.
Holott a kérdés az, hogy a fasisztáknak vagy az antifasisztáknak van-e igazuk, nem az, hogy kinek érdesebb az irálya.
Igaz-e az a sugalmazás, miszerint oly veszedelmes a globális zsidóság nemzetközi összeesküvése a világhatalomért, hogy a magyarországi (genetikai alapon liberális és/vagy baloldali) zsidókat ki kell iktatni a magyar közéletből, a magyar életből vagy - kurz und gut - az életből? Igaz-e, hogy a Budapesten ingatlant vásárló külföldiek faji arányai döntően befolyásolják a magyar állam fejlődésének irányát? Igaz-e az, hogy a zsidó befolyás aláássa, eltorzítja a nemzeti önazonosságot, a nemzeti jelleget? Valójában mindenki tudja, hogy a szélsőjobboldal állításai részben hamisak, részben értelmetlenek. De ha e nevetséges beállítások ún. igazságtartalmát vizsgáljuk, még fény derülhet rá, hogy Magyarországon vannak empirikusan észlelhető zsidók, méghozzá jó sokfélék, márpedig Isten őrizzen attól, hogy ezt szóba hozzuk, hiszen tudjuk: valóság nincs. Még a rendkívül mély, széles körű, gyökeres és intenzív magyarországi antiszemitizmusról sincs szó mint társadalmi valóságról - bár egy-egy kutatás, fölmérés néha-néha, egy-egy pillanatra fölnyitja a szemeket, ha ír róla az újság; de a legtöbb szó csak meddő historizálás, pszichologizálás, moralizálás, többnyire légből kapott, képzeletbeli "tények" alapján, ld. az idióta "pária-parvenü" elméletet és rokonait.
Az effajta általános vádaskodás hátulütője (Rückschlag) az óhatatlanul beálló kettős mérce. A vezető magyarországi napilap pajzán szerkesztője dilettáns, ámde nem veszélytelen biologizáló egyszerűsítéseket bíráló cikk alá tördelte - gondolom, tréfából - Sz. T. egyetemi docensnek azt a tudattalanul náci (Umberto Eco egyébként óvatosan alkalmazandó terminusával: "ősfasiszta") írását, amely néhány hajmeresztően tudatlan humánetológiai és antropológiai délibáb hevenyészett fölskiccelése után (a szerző egyébként matematikus), amely még a "csoporttársadalom" hagymázos képzeténél is agyrémesebb, azt javasolja, hogy - 2001. szeptember 11. után, ugye - a terrorizmusra hajlamos, "a csoportagresszió genetikus-kulturális örökségé"-vel bíró (figyeljünk a kötőjelre!) populációkon "genetikai módosítások"-at tanácsos végrehajtani, "új genetikai-biológiai-orvosi-kulturális "gyógymódok" kifejlesztésére is szükség van". (Figyeljünk a kötőjelekre!) Ha ez az utálatos förmedvény nem ott jelent volna meg, ahol megjelent (Népszabadság, 2002. január 23., szerda, 10. lap, "Fórum" rovat), hanem a Magyar Nemzetben, ha éle az adott konjunktúrában és kontextusban nem harmadik világbeli muzulmánok, értelemszerűen főleg arabok ellen vág, hanem - teszem azt - zsidók, homoszexuálisok, avant-garde művészek vagy HIV-pozitív romániai cigány férfiprostituáltak ellen, akkor bezzeg állna már a bál. Így azonban árva pissz se hallaték, s a cintermi némaságban a jogvédő se cirpelt.
Ha az ember újságot olvas vagy rádiót hallgat, az a benyomása keletkezik, hogy "a nyilvános Magyarország" rekedten üvöltő mimózák gyülekezete.
Az viszont nem képezte ordítás tárgyát, hogy vezető köztisztviselő roma fiatalasszonyoknak fogamzásgátlót óhajtott osztogatni (nyilván túl sok a cigánypurdé), egy másik vezető államhivatalnok pedig rezervátumba kívánta rekkenteni a romákat. Arról olykor van némi hörgés, hogy az önkényes kilakoltatások ellen tiltakozó jogvédőket kommandósok lökdösnek vagy rendőrök vernek bilincsbe, ha van köztük híres fehér értelmiségi, de - a következményeiben rasszista - lex Juharos nem hozta lázba a balközép (hogy is mondja a jobboldali heccsajtó?) médiatálibokat. Mint ahogy nem váltott ki izgalmat a szakszervezeti jogok brutális korlátozása, hiszen munkások (prolik, melósok) nem léteznek, ez, öregem, a múlt, csak "szegénység" van meg bérfeszültség (ami azt sugallja, hogy a nép fiainak és lányainak az fáj, hogy más többet keres, nem az, hogy ők keveset; aljas hazugság). Egészen komoly társadalomtudósok azt hiszik: akkor van osztályharc, ha durrognak a mordályok. A Ludassy-féle "szélsőség"-kritériumnak nem felel meg, ha valaki az állami újraelosztás elleni ideológiai kereszteshadjáratában nem helyesli a szegény gyerekeknek juttatott iskolatejet, az se szélsőséges, csak extrém (közel a "bizarr" jelentésárnyalathoz), hogy a nagy napilapok (beleértve a vidékieket) és rádióállomások gazdasági rovatai, műsorai, a gazdasági hetilapok a lakosság két-három százalékának az érdekeit képviselik, egymással minden alapkérdésben egyetértenek, míg a nagy példányszámú képeslapok és bulvárműsorok a multimilliomos sztárriporterek, sztárügyvédek, sztárvállalkozók, sztárnyomozók, film- és tévésztárok, sportcsillagok, pornósztárok - tehát az üzleti siker és a pénz - dicsőségét zengik (a metróban és a villamoson döcögő cselédség csak olyasvalakikről olvashat, akik soha nem szállnak metróra; megy az össznépi cselédpletyka az össznépi naccságáról, a dzsigolójáról, a kis barátnőjéről és a színarany vibrátorukról), az "x" oldal gazdasági szemleírója az "y" pártot vádolja államosítással, központosítással és osztogatással-fosztogatással, az "y" oldalé pedig "x" pártot, az adó mindig túl magas, a profit mindig túl csekély, és a környezet soha nem eléggé vállalkozásbarát. Mindennek az oka a sztárpüspök és az in spe (reménybeli) sztárführer szerint: Amerika és a minszki zsidók. Mert a magyar személyi igazolvánnyal, magyar személyi számmal, magyar TAJ-számmal, magyar adóazonosító jellel, magyar telekkönyvi bejegyzéssel, magyar cégbejegyzéssel, magyar vadászengedéllyel, borlovagi és vitézi címmel rendelkező magyar burzsoá az egészen más, neki nem köll extraprofit, és csak egészen ritkán rugdostatja össze őrző-védő halálbrigádosaival az ötven kilós raktároslányt, mert nem akar egy csomó pénzért belépni a kőkeményen magyar vállalkozó által személyesen megszervezett, mindenfajta átpolitizált konföderációtól teljesen független, teljesen sárga és vállalkozásbarát (unternehmenfreundlich) vállalati szakszervezetbe. A kis raktáros pár pofon után belátja, hogy a független vállalati szakszervezet előnyei toronymagasan (turmhoch) kiemelkednek a szóba jöhető variánsok közül, igaz, továbbra se lesz öltöző, zuhanyozó és védőöltözet, de a főbizalmi már a Baleárokon nyaral. A pénzuralom ellen mennydörgő szélsőjobboldalnak ez ellen szava sincs - talán szerencsére, mert ha a munkások (bocsesz, munkavállalók) érdekében mondana valamit, a végén esetleg még be is tiltanák. De persze másnak sincs hozzá szava.


A jobboldal "depolitizáló", "politikátlanító" értelmezésének reprezentatív műfaja az, amely Orbán Viktornak és tettestársainak lusta és kártékony kormányzását a vezérnek és apródjainak a jelleméből és jelentéktelen életrajzából (az egyébként kétségtelenül megfigyelhető gátlástalan karrierizmusból, elvtelenségből, nepotizmusból, újgazdag nyerészkedésből) vezeti le. Kéri László, Lengyel László amúgy érdekes életrajzi költeményei, Petőcz Györgynek az exfidexes elhajlókkal készített - az ÉS kiadásában megjelent - interjúgyűjteménye, az ifjú dr. Kende Péter szenzációs bulvárbiográfiája a hatalomtól való (persze ez esetben negatív, ellenszenvező) megbűvöltség dokumentumai, amelyek egyszerre banalizálják és romantizálják a romlott hatalmi klikk ténykedését, mintha Orbán Viktorban "A Viktor" volna a fontos. Nem. Orbánban az orbánizmus a fontos - hogy Bálint Györgyöt parafrazáljam. Orbán démonizálása egy középszerű politikus árnyékának hatalmasra növelése, mintha itt Tisza István-i vagy de Gaulle-i méretű óriástól kellene megszabadulni, hogy helyreálljon a törpék demokráciája. A napvilágra került kevés hiteles életrajzi adat alapján sajnálnunk kell szegény Orbán Viktort, akivel láthatólag rosszul bántak gyermek- és ifjúkorában, és mindig fájdalmas ilyesmiről olvasni, de sok embert ismerünk, akinek nehéz gyermekkora, kamaszkora volt, mégis tisztességes fickó lett belőle, bár ez iszonyúan nehéz dolog lehet. Ám alapjában ehhöz semmi közünk. Elég banális dolog világszerte, hogy a miniszterelnöki posztért - mint nálunk is - két sokszoros milliomos verseng (no persze a vagyon családtagok nevén van), de a hatalmi megszállottság glamourising, csillogó ábrázolása a fidexes hatalomgyakorlás prózai tényeiről vonja el a figyelmet, ezek lényege pedig az önkény. Orbán akkor is ambiciózus volt és agresszív, amikor még demokratikus politikus volt - és akkor tapsoltunk neki. A baj a politikájával van, nem a személyével, nem az az érdekes, mekkora a tehetsége (so-so: csak akkor ügyes, ha nyerésben van), hanem az, hogy mire használja. Az utóbbi hetek külpolitikai katasztrófasorozata - amely Magyarországra haragította az Európai Bizottságot, az Egyesült Államokat, Oroszországot, a világsajtót, Romániát, Lengyel- és Csehországot, Szlovákiát stb. stb., márpedig minden épelméjű magyar politikusnak (nem volt sok) őrizkednie kell a kisantant-jellegű bekerítéstől és az egyoldalú német-osztrák szövetségtől, hiszen ez a százötven éves geopolitikai ábécé - teljesen összerombolta az Orbán tehetségéről képzett legendákat. A pasas alkalmatlan. Ha a rasszista, "etnikai tisztogató" Beneš-dekrétumok ellen van kifogása (ami a cseh & szlovák pöfögés ellenére indokolt, de persze a kétszeres volt agresszortól nem veszik jó néven tengelyileg), akkor miért bújja az Exzellenz széki gróf Teleki Pál dr. műveit? Csak Beneš volt kirekesztő, a magyarországi numerus clausus (és egyebek...) szellemi atyja nem? Hatályon kívül helyezte valaki a 12.330/1945 ME sz. (1945. december 29-i), a szocdemek lanyha kivételével minden hazai párt által követelt magyar kormányrendeletet, amely megparancsolta félmillió magyarországi német ("sváb") kizsuppolását? Ki hisz Orbánnak? Ő se. A Ráday utca és a Liszt Ferenc tér kávéházaiban és bárjaiban százával találhatók fiúk és lányok, akiknek pörög a nyelvük s jó a memóriájuk - és? Ők azért volnának jelentéktelenek, mert nem tudják ráküldeni az adórendőrséget olyanokra, akik rosszmájú pletykákat terjesztenek róluk? Ne gyerekeskedjünk. Tudjuk, hogy az alattvalóknak és a kárvallottaknak imponál a hatalom, a csóróknak imponál a zsozsó - de azt is tudjuk, hogy ez (bár érthető) helytelen, hogy az elnyomók iránti irigykedő csodálat az elnyomás malterja.
Így hát én az ellenzék helyében nem örülnék az ifjú dr. Kende-könyv sikerének, amely annyira hasznos a demokrácia ügyének, mint a Story magazin, függetlenül a Fidesz-kormány megtorló akcióitól, amelyek elítélendők.
A saga, amelyet be akarnak adni nekünk, az old money és a nouveaux riches konfliktusa, Lampedusa Párducának új kiadása. De még ez is túlzás. Az old money higgadt és körültekintő képviselői (Stumpf, Martonyi, Chikán, Járai, Matolcsy, Kolosi, Demján, Somody, Széles) ott vannak a "fiúk" mellett és fölött; ezek szociokulturálisan semmiben nem különböznek Medgyessy Péter környezetétől; "a fiúkra" a randalírozás marad, a jogállam szétrombolása, ez oké addig, amíg jól megy az üzlet, amellett első osztályú kiszolgálásban részesíti a paraállam, a kiélesített büntetőjog, a szelektív adóztatás, a rendőri és titkosszolgálati túlhatalom és a többi. A szolgáltató állam (mármint a nagytőkének szolgáltató állam) zsoldjába állt, túlfizetett, brutális fiatalemberek világára nem Lampedusa melankolikus regénye a jellemző (a homines novi közönségességéről), hanem Moravia könyvei (A megvetés, Az unalom, A megalkuvó, Közönyösök, 1934) a hatalom jármába görnyedt szolgalelkek patológiáiról. A kérdés csak az, az old money eltűrné-e az alkotmányos jogállam helyreállítását, vagy más cégér alatt folynék tovább der alte Dreck - ezt fordítják a magyar Marx-kiadásokban tapintatosan "a régi szemét"-nek.
Míg az old money és a nouveaux riches különféle csoportjai, továbbá ajtónállóik, fullajtárjaik és fegyvernökeik között csattognak a gyíklesők, az "empty pockets" teljesen eltűnnek a láthatárról. A "másodlagos fajankók" (kölcsönzés Spiró Az Ikszek c. regényéből [1981], amely sajnos megint közvetlenül időszerű: a központi kormányzati propagandahivatal filmet rendez és színházat épít a haver telkén - hehe!) pedig fölháborodnak a választási kampány tárgy, tartalom és cél nélküli, politikát helyettesítő gorombaságain; fölháborodni jó: száraz, tiszta érzés. Míg a nemzetgazdaság helyzetének megértésére alkalmatlan GDP növekedéséről skolasztikus viták folynak, a nemzeti jövedelem és az életszínvonal stagnál, a közvélemény előbb-utóbb saját erkölcsi hibájának fogja érezni, hogy azt meri észlelni: a magyar nép szűkölködik és jövője miatt szorong (okkal). "A bérből és fizetésből élők" (le salariat) reálkeresete nem nő, de számuk csökken, eltűnnek az ún. "nem regisztrált" munkanélküliség sötét bugyrában, a sweatshop típusú monoton és egészségtelen segédmunka poklában (ha fiatalok), s még az egyszerű részvét sem illeti őket. A sötét, hideg, mocskos lakások mélyén haldokló, a tizenéves rablóktól és csonttörőktől rettegő öregeket pedig mindenki elfelejtette. Idősebb asszony meztelen testének képét össznemzeti undor fogadta. S az a párt fogja megmenteni a parlamentarizmust, amely nem választott (hivatásrendi) második kamarát tervez? Beszél valaki a büntetőjog és a büntetőeljárás visszaliberalizálásáról? A munkanélküli segély újbóli meghosszabbításáról és emeléséről? A millió represszív jogszabály hatályon kívül helyezéséről? No nem. Ehelyett kormányférfiak költségszámláiról folynak pitiáner veszekedések. És még a bulvárszempontok se stimmelnek. Elegánsnak nevezik a vidéki delnőt a zöld műbőr kalapjában (plusz paszpolozott cári testőrzubbony nikkel melltartóval) meg a föltörekvő volt minisztert, aki csíkos inget ölt kockás zakóhoz, plusz virágmintás nyakkendő, ettől káprázik ám a választó szeme. Vakulj, magyar.
A "szélsőség", az "elszabadultak az indulatok", a "gyűlöletbeszéd" (a terminus magyarországi provinciális jelentésváltozatában), a "kommunistázás" és a "fasisztázás" szimmetrikus, kölcsönös perhorreszkálása - nyilván csak részben tudatosan - különféle célokat szolgál, amelyek közül kettő különösen fontos:
1. a rendszerkritikának, a polgári-liberális demokrácia nem kultúrakritikai és nem historizáló bírálatának a megelőző kompromittálása;
2. a valóságos politikai hatalom hatékony politikai bírálatának megelőző hatástalanítása (Verharmlosung).
(ad 1) Mint már jeleztem itt-ott, a radikális társadalombírálat szerény kezdeményeit ex cathedra le szokták csurkázni. A "totalitárius" konstrukció arra jó, hogy a tágasabb és valóságosabb szabadság, az igazságosság és - ó, borzalom! - az egyenlőség követelésével ne közvetlenül nézzenek szembe, hanem csak a következmények felől, pontosan úgy, ahogyan a huszadik század egyik legnagyobb társadalomtudósa leírta szerényen lángelméjű könyvében (vö. Albert O. Hirschman: The Rhetoric of Reaction: Perversity, Futility, Jeopardy, Cambridge, Mass./London: Harvard University Press, 1991). Ezek szerint a változtatás igénye - mondják a status quo ante maradi hívei - vagy (a) a szándékolttal ellenkező eredményhez vezet, vagy (b) a látszat ellenére tkp. mindent úgy hagy, ahogy van, vagy (c) a dicséretes célkitűzés ellenére olyan veszedelmeket idéz föl, aminőket nem érdemes megkockáztatni. (Igazolható: ezt a leírást akkor is jónak tartottam, amikor még voltak konzervatív szimpátiáim.) A liberális kapitalizmus újdonsült, ám máris (egyből) konzervatív védelmezői szerint minden gyökeres reform - élettől elszakadt kísérletezés, az emberi természettel nem számoló utópia, hiperracionalista agyszülemény, érzelgős moralizálás, felelőtlen demagógia, kudarcos csodabogarak gyökértelen ábrándja, a számon kívül maradtak intellektuális bosszúvágya, s még számos, pazarabbnál pazarabb közhely - a Gulaghoz és/vagy Auschwitzhoz vezet. (Ennek a logikájáról ld. Slavoj Žižek: Did Somebody Say Totalitarianism? London/New York: Verso, 2001.) A tartalmát nem kell tüzetesen szemügyre venni, elég, ha rásütik, hogy "szélsőséges", azaz objektíve - mint a sztálinisták mondták hajdanán - "az antidemokratikus erők szövetségese", ami különösen pikáns olyan kontextusban, aminőben a demokratikus, de nem liberális törekvéseket mint "populista demagógiát" szokás jellemezni. (Sokan megdöbbennek - még mindig - azon, hogy a "demokratikus" és a "liberális" nem azonos; ezen a megdöbbenésen viszont a történetileg művelt emberek hökkennek meg.) Engem is diszkréten figyelmeztettek "jobb emberek", hogy ne szorgalmazzam már a népszavazások megrendezésének megkönnyítését és a populáris akció elterjesztését, mert a népakarat közvetlen érvényesítéséből csak zűr lehet, s így meg kell kérdezniük maguktól, "kik azok a "népbarátok", s hogyan harcolnak a liberális demokraták ellen". Azt nem lehet elérni, hogy az establishment és a mainstream belássa, sorrendben az első kérdés az, vajon helyes-e önmagában a nép közvetlen akaratnyilvánítása, s csak a második lehet annak a latolgatása, hogy az adott helyzetben az eltorzított, manipulált, a kereskedelmi médiák által "kiváltott" közvélemény hogyan teheti semmivé a közakaratot s teheti láthatatlanná a közjót, s ha így van, mit kell ellene tenni. Ha a második kérdésre tévesen válaszol az ember, rossz stratégiája rossz malmokra hajthat rossz vizeket csakugyan. Ebből még nem következik, hogy az első kérdésre adott, netán a közvetlen, részvételi demokrácia elemeinek erősítését pártoló válasz ab ovo veszedelmes, hiszen - mint sajnos láthattuk - a képviseleti kormányzat, a parlamenti többség uralma is terelhető autoritárius, parancsuralmi irányba.
(ad 2) "A szélsőség" elvontságának középpontba állítása csorbítja a magyarországi hatalmi jobboldal garázdálkodása bírálatának élét. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a MIÉP-et kárhoztatják mindazért, amit a Fidesz-MDF-MKDSZ gondol, mond és tesz, kivéve a korrupciót.


Mondok példát. Szájer frakcióvezetőt senki nem szokta "szélsőségesnek" nevezni, modora tűrhető. Legutóbb olyasmit mondott, tévesen, hogy az elmúlt négy esztendő parlamentjében az SZDSZ csak a MIÉP-pel foglalkozott, hogy az SZDSZ és a MIÉP: két kis radikális párt, vagy valami efféle. A megfejtés egyszerű: a MIÉP = antiszemiták, az SZDSZ = zsidók. Megérdemlik egymást. Avval, hogy a rendszerváltás öröksége mellett rendíthetetlenül és magányosan kitartó SZDSZ (más kérdés, hogy én mit gondolok ma már erről az örökségről) egyszerűen faji vagy felekezeti vagy szubkulturális jelenség, Szájer - aki elméletileg szintén a rendszerváltást igenlő párt egyik vezetője - lényegében azt mondja, hogy a demokratikus fordulat és az általa létrehozott szabadelvű-alkotmányos jogállam és liberális kapitalizmus: zsidó vircsaft. (Mások közben arról sipítoznak fisztulázó kappanhangon, hogy a diktatúrás államkapitalizmus, a "reálszoc" volt zsidó vircsaft. Döntsenek, néptársak: mi NEM volt zsidó vircsaft?! Ha jól olvassuk Badiny Jós Ferencet és más grespikeket, már Árpád apánk is gyanús.) Az internetes fasizmus ezt már rég közölte velünk. Szájer dumáját könnyű dekódolni, hiszen azt akarja, hogy dekódolják. A szokásos kritériumok szerint és a cáfolhatatlan megfejtés alapján Szájert "szélsőségesnek" kellett volna nevezni az ilyesmire fürge sajtóban, de nem teszik, mert már nem bírják elviselni annak az egyre sokasodó bizonyítékait, hogy jelenleg valójában kik is kormányozzák a lángoktól ölelt kis hazát. Szájer ugyanazt mondja, amit Kövér, aki ugyanazt mondja, amit Orbán, amit Dávid, amit Harrach, amit ifj. Hegedűs, amit Mónus Áron. Ezt elismerni roppant nehéz, hiszen fölöttébb ijesztő. Szélsőséges Orbán és Szájer tónusa? Nem szélsőséges. Barátságos a MIÉP iránt Szájer nyilatkozata? Nem barátságos. Enyhén fasisztoid-e Szájer mérsékelt tónusú, ironikus hangvételű nyilatkozata? Igen, az. Fontos-e ezek szerint a hangnem?
Egy nagy frászt fontos.
A rendszer legitimációja érdekében fönn kell tartani azt a látszatot, hogy a rendszert történetesen épp most irányító kormány NEM a rendszer ellensége, mert ha elhinnők, hogy az, kényelmetlen kérdéseket kellene föltennünk magunknak a rendszer természetét illetően. Ezeket a kérdéseket egyébként az ezerkilencszázharmincas években olyan - különböző értelemben konzervatív - emberek is föltették maguknak, mint Thomas Mann, Adorno, Ernst Bloch és Kolnai Aurél (a "konzervatívot" itt csak a Kulturkritik értelmében veszem). Az első rémületes, bár nyilvánvaló kérdés: kezeskedik-e önmagában a liberális kapitalizmus a liberális demokrácia fönnmaradásáért? Milljó érctorokból dörg a hősi válasz: fenéket kezeskedik. Hát ez borzasztó, hiszen ez volt a rendszerváltás vezérlő illúziója. Orbán kormánya kedvez a tőkének, eltökélten vállalkozásbarát, globalista és antietatista (tettei mutatják ezt, nem a szavai), és mégis - ezt a "mégis"-t szomorú liberális barátaim kedvéért írom ide - szétverte a jogállamot és a közigazgatást. Az exszovjet zóna "új demokráciái" tisztábban kapitalisták, mint akár a nyugati országok, hiszen a leninisták-sztálinisták gyökerestül kiirtották az arisztokratikus-hűbéri hagyományokat (ez volt forradalmuk lényege, nem - mint hitték - az antikapitalizmus), ám nyugaton (különösen a Rajnától nyugatra) még élnek az arisztokratikus hagyomány enklávéi, ami józanítólag, mérséklőleg hat (egyébként ott is épp most vannak pusztulóban); ez itt nálunk tiszta kapitalizmus, a "kommunisták" megtisztították az utat, ez volt talán történelmi küldetésük: eltakarítani a diadalmasan bevonuló kapitalizmus elől a lovagi múlt romhalmazát.
Ezeket a dolgokat mindenki sejti, de hát kínos rájuk gondolni. Mi állt itt ellen anno a kapitalizmusnak? Az arisztokratikus nagybirtok, az ecclesia triumphans és a szociáldemokrata munkásmozgalom. A bolsevik forradalom, a "kommunisták" mindezt elpusztították; most újjászületik mint tragikomikus Potemkin-díszlet, rosszul kitanított statisztákkal, de a munkásmozgalomnak (egyelőre) még a díszlete sem. A ricsaj azért is ilyen nagy, hogy eltakarja: a politikai irányzatok (pártok stb.) között NEM elég NAGY a különbség a lényeget illetően: tőkés fundamentalizmus a gazdaságban, büntető represszió a társadalomban...
A tiszta liberális kapitalizmus - politikailag - a bizonytalanság, a veszély, a kockázat társadalma. (Vö. Ulrich Beck: Risikogesellschaft, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1986.) Ez benne a legjobb és a legrosszabb. A dolog nyitottsága, aleatorikus-sztochasztikus véletlenszerűsége, megjósolhatatlan válságai, irányíthatatlan kultúrája szüntelenül mérgeket és ellenmérgeket termel; mi sem jellemzőbb a liberális kapitalizmusra, mint az antikapitalizmus.
A dinamikus spontaneitás - amelynek abszolút határa a magántulajdon - az egyenlőtlenség körülményei között állandóan kibillenti sérülékeny egyensúlyából a képviseleti kormányzatot (amely paradox, egyszerre demokratikus és arisztokratikus berendezkedés, csak ez a paradoxia már megszokott, észre se vesszük). Ha most pillanatnyilag figyelmen kívül hagyjuk a határföltételek (magántulajdon, egyenlőtlenség) megváltoztatására törekvő mozgalmakat, azt látjuk, hogy a liberális kapitalizmus folyamatosan újjászüli az antientropikus, nagyobb rendezettségre vágyó politikai mozgalmakat (ilyen a mai kelet-európai és közép-európai jobboldal). Ezek a vágyak azonban az adott alkotmányos föltételek között (amelyek mintája az Atlanti Charta, az ENSZ-alapokmány, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a többi hasonló) nem teljesülhetnek, csak informálisan, ezért a nagyobb rendezettség vágyából csak pokoli rendetlenség kerekedhet (vö. Orbán, vö. Berlusconi, vö. Haider, vö. Kucsma). A mai, egyszerre antidemokratikus és antiliberális helyi jobboldal csak a "refeudalizációs", informális PARAállam kiépítésével iparkodhat célja felé, ám mivel a határföltételeket - pláne a nagyobb szabadság irányában - nem akarja és nem akarhatja túllépni, szándékával ellentétben a gyorsabb entrópiát, a nagyobb bizonytalanságot és rendetlenséget segíti elő. (Ezt mint "politikai korrupciót" szokás leírni, ami fölületes megközelítés; bár kétségtelen, hogy ennél züllöttebb kormányzatot még nem látott a világ; ám a legtöbb "lenyúlás" nem a szokásos megtollasodási célzattal történik, hanem fenyegetéssel, nyílt és nyilvános rablással az informális PARAállam - "a nemzetépítő állam" - megteremtése érdekében.) Ha az alkotmányos struktúrákra fagyöngyként ránőtt parazita PARAállamot erőszakkal és csalással levakarhatatlanná teszik, az bizony már egyfajta fasizmus felé mutat.
A magyar uralkodó osztály gyarmati, az oszmán és a Habsburg-birodalom nevelte szörnyű karaktere változatlan. Szolgalelkűség kifelé - Orbánék azt teszik, amit az euroatlanti hogyishívják parancsol -, hazaffyas melldöngetés és represszió befelé, esengés jutalékért, baksisért, stallumért kifelé, árulás, ármány, önkény, cenzúra befelé, ahogy ezt tudjuk Grünwald Béla Régi Magyarországából, Acsády jobbágyságtörténetéből, Ágoston nagybirtoktörténetéből, Szekfű Rákóczi-könyvéből, Márki Sándor Dózsa-könyvéből, Szende Werbőczy-tanulmányából, Szabó Ervin '48/'49-könyvéből: felelőtlen, illojális és duzzogó gyarmati helytartók. S ha ez kiderül: honárulás! Lázadás! Hűtlenség! Fölforgatás! Destrukció! Hochverrat! A hazát nem lehet elárulni: már rég eladták. A honfyak a többi birodalmi provincia ispánjaival veszekednek, amíg rájuk nem ripakodik nyugatról a fölöttes én. Nálunk mindegyik párt le parti de l'étranger, ahogy a jakobinusok szerették mondani. Sebaj. Hogy elvesznek a szegénytől, hogy a gazdagnak adják - ebbe nem szól bele az Überich.
Retorikailag "az SZDSZ-ügy" mutatja a legjobban, miről van szó. Nemcsak Szájer, hanem befolyásos százezrek gondolják, hogy az alkotmányos, gazdasági, társadalmi rendszerünk mellett a maga teljességében egyedül kitartó SZDSZ "szélsőséges" és "marginális" erő, ami világosan jelzi a rendszer mély legitimációs válságát. A rendszer összes alapelvét az SZDSZ fejezi ki. A magyarországi liberálisok nem szeretik, ha az elmebetegeket ketrecbe zárják, a drogosokat verik és becsukják, a roma underclass tagjait kilakoltatják, pogromokkal körbeűzik az országban, verik, megszégyenítik és éheztetik, nem szeretik, ha a menekülteket bűnözőként kezelik és (vizsgálat, ítélet nélkül) de facto bebörtönzik (függetlenül attól, mennyire tehetetlen az SZDSZ ilyen ügyekben, ahol és amikor hatalomra kerül). A közvélemény jól sejti, hogy a magyar liberálisok nem bírnak beletörődni, bár inkább csak ideológiailag, a tőkés rendszer mélységesen represszív jellegébe - akkor meg mi a fenét akarnak drágalátos kapitalizmusuktól?
A független baloldal számára pedig, akár a múlt század (a huszadik) harmincas éveiben, föltevődik a kérdés - jó, tudom, először mint tragédia, másodszor mint bohózat, de efelől még föltevődik -, érdemes-e erőt és energiát fecsérelni a polgári demokrácia megmentésére, azaz olyan rendszerére, amely sűrűn és rendszeresen szembefordul saját szabadságprincípiumaival, amely a szabadelvű-alkotmányos jogállam ellenségeire bízza az állam vezetését, föltéve, hogy nem nyúlnak a nagytőke előjogaihoz.
Márpedig nem nyúlnak, csak le kell adni a sápot, ami nem tétel.
Az én válaszom nyilván igen, de súlyos fönntartásaimat se tartom mellőzhetőnek. Abban a tekintetben is kissé szkeptikus vagyok, hogy fönn lehet-e tartani a polgári demokráciát a polgári társadalom ellenében. Mély szociális reformok nélkül bizonyosan nem. Meddig védelmezze a magyar nép a parlamentjét, ahol ilyen keveset tesznek (lehet tenni) az érdekében? Adócsökkentésekkel és kozmetikai jellegű "szociális fordulatokkal", "jóléti rendszerváltásokkal" (?) semmire se megyünk. Védjük csak meg a polgári demokráciát, hogy megőrizzük legalább a politikai vita viszonylagos szabadságát, legalább a középosztály háborítatlan nyugalmát, a tudomány és a művészet bizonyos lehetőségeit - de illúziók nélkül.
És most visszatérnék egy polgári szóra a Terror Házához. A Terror Házának (Hamvay Péter szavával "a terrorplázának") az a történeti koncepciója, hogy "a bajok" 1944. október 15-én kezdődtek és 1954-ig tartottak. Ennek a koncepciónak két erős polemikus programpontja van: a zsidótörvényes, csendőrpofonos, nyíltszavazásos, cenzúrás, munkás- és parasztellenes, oligarchikus, sovén-irredenta Horthy-rendszer oké (Szálasitól egyébként még Csurka is "elhatárolja magát"). A másik: az 1945-i fölszabadulás és a rá következő kurta demokratikus intermezzo a Terror korszakához tartozik. Ez igen határozottan mutatja be a kurzus ideológiáját. Van benne igazság (az ávó gyalázatosságát, iszonyatát be kell mutatni, ki kell pellengérezni), és van benne (persze csak implicit, hallgatólagos) hazugság, amelynek körvonalait kirajzolja Teleki, Gömbös, Bárdossy, Hóman, Jány, Szombathelyi stb. hivatalos rehabilitációja, nem szólva a Horthy-család émelyítő kultuszáról. A népellenesség és a "kirekesztés"' (magyarul: fajüldözés és nemi üldözés) hivatalos állami eszmény lett, és a közvélemény többsége ezt passzívan tűri. És ezen nem segít a Terror Háza elleni szoclib kampánycikkek "sanda mészáros" típusú elfogultsága, "a mi hóhéraink" iránti gyöngéd elnézés. Ebből se kérek, many thanks. (Ha pedig a terrorpláza szemforgató "hivatalos" értelmezését hinnénk el, a Magyar Nemzet szalagcíme ez lett volna: "Csurkáék tüntettek a nyilasok ellen!"...)
Ez az eszmény nem a széleken található, hanem a középpontban. A jobboldalnak nem a modora, hanem a szubsztanciája az aggasztó.
A nép pedig - érthetően - nem nagyon lelkesedik azért, hogy az igazságtalan és represszív társadalmat megvédje a még nagyobb disznóságoktól; épp elég nagy disznóságokat követnek el vele szemben így is. A nép talán könnyelmű ebben. De a szociálliberális polgárság (és sajtója) talán okulhatna abból a jeges közönyből, amellyel négy évig nézte vergődését, hanyatlását és megaláztatását a nép többsége. "A szélsőség" és "a gyűlölködés" elleni elvont küzdelem a legrosszabb színben tünteti föl a szociálliberális establishment politikai erkölcsét és intelligenciáját. Nem lehet, sohasem lehetett a fasizálódás ellen úgy küzdeni, hogy evvel egyúttal a szükséges társadalmi reformot is egy füst alatt le akarják járatni, holmi remek package deal keretében. Ha a szabadságjogok antikapitalista híveit szándékosan összekeverik a szabadságjogok prokapitalista (pl. posztfasiszta) ellenségeivel, bár ez önmagában talán nem annyira lényeges, kétségeket ébreszt a jelenlegi (békés és mérsékelt) szabadságharc őszintesége iránt.
Nem az a föladat, hogy a szabadság ellenségeinek befogjuk a száját (a szabadság hívei ezt nem kívánhatják), hanem az, hogy bebizonyítsuk: nincs igazuk. És ez nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk.

Click Here to Read More