TGM:filoszemita-es-antiszemita-jobboldali-partok

MSZP és Fidesz: Filoszemita és antiszemita jobboldali pártok

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS A balközép cikkírás csodje

Becsapnátok-e a népet? / Én azt mondom: ne merjétek! / De ha mégis megtennétek, / Ne vágjatok angyalképet. Goethe *




1988 és 1992 között nem csak "a rendszer" változott meg, bár az sem annyira, mint képzeltük. Az utósztálinista sajtóirányítás és cenzúra szétmállása hihetetlen élénkséget okozott. A kilencszázkilencvenes évek liberális publicisztikája, de az akkor még létezett "nemzeti demokrata" közírás is az új korszak legnagyobb szenzációja volt. A nagy újdonság, bár sokan bírálták és bírálják, nem társadalomtörténeti anomália: a reformkor és a második reformnemzedék tevékenységének legfobb formája, mufaja is a publicisztika volt, ebben eleink halhatatlant alkottak, írásaikat én ma is surun olvasom, ha másért nem, hát vigaszért. A kilencvenes évek politikáját elore lökdöste, ihlette és szétbombázta, olykor egyenesen irányította - a fonökök nagy bánatára - ez az új szabadságpárti vitaírás. Muvelodéstörténeti értelemben benne volt ebben az elmaradt magyarországi 1968 elfojtott energiája, a félig-meddig föld alá szorult avantgarde hagyományosan polgárpukkasztó, hiperbolikus-túlzó szarkazmusa, az alsóbb néprétegek és a marginalizált szubkultúrák informális és töredékes beszédmódjának kreatív beemelése a "megemelt" közbeszédbe, a szamizdat-underground tanúságtétel- és igazságpátosza. Évszázadnyi képmutatás után az oszinteség, az autentikusság ("hitelesség"), a kérlelhetetlenül radikális hangvétel, a plebejus-demotikus duktus (ezen belül a nyomtatásban eloször elterjedt szkatologikus humor, a szerzoi persona kötelezo öniróniája, tréfás önbecsmérlése és a sima kamaszos csúfolódás) átvette a hatalmat, és a komoly képu hagyományos sajtó - legalábbis stilárisan - megadta magát. Az új nyilvános beszéd hangerosítoi közül - a régi, heti Beszélo és a Magyar Hírlap Gádor Iván-féle 7. oldala (helyesen: lapja) mellett - a Magyar Narancs újságírása volt a leghatásosabb, igazi stílusteremto. Szuklátóköru és szakbarbár irodalomtörténészek észre se veszik, amit minden épelméju magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve. Igaz, a MaNcs egykori nyelvét és attitudjét eroteljesen befolyásolta Petri és Esterházy. Ez nem volt - szemben a szokványos sekélyes megközelítésekkel - "nemzedékváltás": a korszak olyan jelentos közírói, mint Eörsi István és Szabó Miklós, nem voltak már fiatalok, ötvenhatosok voltak, nem beszélve Csurka Istvánról, aki számos liberális ellenfeléhez hasonlóan, de a jobboldalon egyedül teremtett magának a tollával jelentos közéleti pozíciót. A hírlapi viták az országgyulésben folytatódtak; és az országgyulés gyakrabban kommentálta a hírlapi vitákat, mint megfordítva. * Az új liberális publicisztika parázs botrányt okozott. Ami a kilencszáznyolcvanas évek demokratikus ellenzéki - nagyrészt szóbeliségre támaszkodó - szubkultúráiban és az irodalmi (és kisebb részt társadalomtudományi, társadalombírálati) lázongás konventikulumaiban és katakombáiban magától értetodött, a brutális oszinteség, a pártkongresszusi dögunalmas nagypofájúság megvetése, a "tabudöntögetés" féktelen verbális élvezete, az átfogóan tekintélyellenes tiszteletlenség, a lázadók közötti szemérmes bajtársiasság: egyszeruen ismeretlen volt a nagyközönség elott, amely imádott fölháborodni Eörsi, Váncsa, Esterházy, Kornis, a MaNcs és a Beszélo hetilap mondanivalóján és modorán. Sokan utálták persze a liberálisokat, a régi SZDSZ-t és a néhai Fideszt, de - sok tekintetben, talán elsosorban az új szabadságpárti publicisztika fénytörése miatt - a "meno fej" glamour, a témaadás, a stílusmeghatározás, a trend-setting mese nélkül az övék volt, minden sikeres újság és politikai szónok, "közbeszélo" máig oket utánozza minden "oldalon". (Maga "a hang" mára érdekes módon leginkább a Tilos Rádió, a Budapest Rádió és a Klub Rádió reggeli musoraiban - és elszórva egyebütt - hallható.) A közönség jó érzékkel vette észre, hogy ez a dolce (bár inkább amaretto) stil nuovo a legnagyobb politikai újdonság csúnyácska hazánkban, hiszen magát a demokratikus innovációt az új rendszer elso kormánytöbbsége csak kényszeredetten és ímmel-ámmal hajtotta végre, hiszen láthatólag nem hitt az egészben, a második kormánytöbbséget pedig az ancien régime exponensei vezették, akik rájöttek ugyan, hogy a radikális jobboldali orségváltás és "elitcsere" veszedelmétol csak az alkotmányos-szabadelvu jogállam menti meg oket, de az új idok új dalosai éppenséggel nem voltak. A liberális pártok cikkcakkjai mellett és foleg: ellenében bizony a liberális publicisztika volt, bár távolról se összehangzóan vagy pláne egységesen a rendszerváltás legkövetkezetesebb és legbefolyásosabb védelmezoje. Mivel - hasonlóan persze a legtöbb kelet-európai országhoz - az országházban eddig sohasem voltak többségben a rendszerváltás oszinte hívei, legföljebb (és nem mindig) a rendszerváltásba beletörodött profik, karrieristák és szerencselovagok, no meg a megfeneklett szabadelvuség búsképu hajótöröttjei mint legitimációs staffázs, a rendszerváltás bajvívói (irodalmi értelemben szerencséjükre) mindig ellenzékben voltak a kilencvenes években, nem az "örök ellenéki" póz csábereje miatt, amint a "pártközeli" hiperlojalizmus szokta (minden "oldalon") állítani, hanem a demokratikus fordulat felemássága, az új politikai "elitek" antiliberalizmusa és antidemokratizmusa, a Nyugatról szervetlenül leutánzott, lemásolt intézmények tartalmi üressége, a szunni nem akaró barbárság, elmaradottság, durva embertelenség, civilizálatlanság, szabadsággyulölet, primitív tekintélyelvuség és rendpártiság miatt. Ennyiben a kilencvenes évek liberális publicisztikája a testoríróktól elkezdett magyar aufklärista hagyományt folytatta, bár stílusában inkább Petofi, mint Kármán követoje, noha nem tartalmilag. A huszadik század elején épp ekkora skandalumot váltott ki a nyugatos-radikális közírás, olykor (mint a mostani századfordulókor is) nem annyira szociális tartalma, mint a megváltozott, megváltoztatott erkölcsi hangulat, életviteli áthangolódás, kulturális hierarchiamódosulás miatt. A "Magyar Pimodan" ellen fölharsant kórus ma is szól a kendermagosok meg Konrád ellen a Vörösmarty téren. Ám a nyugatos-radikális publicisztika - bár történelmileg jelentosebb - az ezerkilencszázas-ezerkilencszáztízes esztendokben soha nem volt olyan divatos, mint az új liberális vitairodalom a kilencszázkilencvenes években, amikor hangját fölerosítette - néha - a tömegsajtó, a közrádió, a köztelevízió, a parlament, a tünteto ("chartás") utca. Az új rendszer históriai stílusmeghatározó közmondás-, toposz-, közhelykincse (továbbá reprezentatív tréfa- és anekdotakincse) innen származik. A jobboldal, ha gyoz is néha, azt soha nem fogja kiheverni, hogy a számára legkedvesebb frázisok - "a lángoktól ölelt kis haza" usw. - a nagyközönség számára: viccek. A rendszerváltó, új márciusi ifjúság harsány röheje még ma is hallatszik: ez a politizáló közvélemény egyik részét inspirálta és hallatlanul szórakoztatta, a másik részét mélységesen megbántotta. Ez a históriai gúnykacaj az ásatag késokádári órezsim filiszteri, kispolgári, autoritárius, anális-retentív regressziójának szólt, de az atavisztikus kádárságot ceauºescui-i irányba tolni igyekvo, potenciálisan vörösbarna, "nackó" honorációr értelmiség is magára vette. Ha az 1990-es rettento (preventív ellenforradalmi, sovén, antiszemita, eroszakos és fenyegeto) választási "kampány " során a szocnac tévécenzúra nem nyüstöli az SZDSZ/Fidesz liberálisait, ha az MSZP és az MSZMP választói - különösen Budapesten - a második fordulóban nem szavaznak át az MDF-re (ekkor nevezte az MSZP ifjúsági szervezete, a BIT a Fideszt plakátokon "Zsidesz"-nek), akkor Magyarország sorsa másképp alakult volna; ennek egyik oka "a régi Magyarország" nem indokolatlan sértodöttsége volt. Peto és Orbán gúnyos mosolya eksztatikus-paroxisztikus magaslatokra hiszterizálta a honi óvilág ressentiment-ját, az óbaloldali és kriptohorthysta altalaj (la Hongrie profonde) oskori morajából kivált a frusztrált provinciális lateiner sikolyának mutáló diszkantja. A liberális oltás múló seblázán átesett fiatalos új jobboldal (Lovas, Csermely, Bayer, Tóth Gy., Molnár Tamás etc.) épp így irritálja ma ugyanezt a járási-megyei értelmiséget, amely a "mérséklet" jelszavával próbálja visszaterelni a Beszélo és a MaNcs iskoláját megjárt új jobboldali radikálisokat a langyos pozsgayzmus meghitt ingoványába, a politikai Hajdúszoboszló édesbús dagonyázásába. A mai orbánisták anno együtt röhögtek velünk, és ezt semmi ünnepélyes millenniumi gyépés retorika nem tudhatja jóvátenni. A provinciális-autoritárius "altalaj", a quieta non movere, az Alzheimer-hadosztályok megnyerése végett Orbán és Kövér kénytelen hülyének tettetni magát: azért néznek olyan mereven, hogy visszatartsák a vihogásukat. De az igazi posztmodern pastiche-eklektikát a hagyományossá stilizált kriptokádárista ójobboldal képviselte azért: amikor az anno még létezett népi tábor reprezentánsai alázatosan odajárultak az elodeiket lecsukató Horthy ravatalához, immár jelképesen is elárulva a bölcsejüket ringató magyar parasztságot, amikor protestáns nagyjaink fölvonulnak a Szent Jobb mögött a körmenetben (nekünk, kálvinistáknak tilos a szentkultusz és az ereklyetisztelet) vagy a protestánsok fölötti triumfus miatt hálát adó csíksomlyói búcsún - aztán meg erdélyi véreink százezreivel könnyezik meg uo. a János, a Kádár c. kurzus-rockoperettet (Koppány = Nagy Imre), és a Jesus Christ Superstarnak ez a harmadrangú, aczélizált-pozsgayzált utánzata éleszti Etelközt és a meotiszi lápot, akkor megértjük Makoveczet, aki ugyanavval a svunggal építi a sárospataki szockultúrházat, a piliscsabai muromtemplom-campust, a fehérlóáldozó álkeresztyén templomot és a procc újgazdag villát, egyszerre a "nem, nem, soha" és a "tökmindegy" jegyében. A rendszerváltás nemzedékének voltak vezéreszméi, ha tetszik, uralkodó eszméi. Ezek, ahogy szokás, részben elvont politikai-filozófiai gondolatok voltak, részben az életérzés, a kulturális identitás, a történelemszemlélet, a kulturális és életstílus, az ízlés, a divat stb. körébe tartozó képzetek. Az effélét mindig meghatározza az ellenfél - valódi és/vagy konstruált, "megköltött" - természete. * Az ellenfél természetesen az 1956. november 4-e utáni kádári ellenforradalom volt. Mint mindenki tudja - és ezt a tudást mindenki Eörsi Istvánnak, Szabó Miklósnak és (bizony, bizony) Csurka Istvánnak köszönheti, és az o elemzéseik nem függetlenek a szamizdat Beszélo és más ellenzékiek (Krassó) föltáró munkájától, amely persze csak közvetve érvényesülhetett, nem beszélve a sajnálatosan elfeledett vagy megtagadott demokratikus emigráció erofeszítéseirol -, ennek az ellenforradalomnak már kezdettol a megalkuvás, rezignáció és amnézia volt a fo jellemzoje. A megtorlással egyideju volt a cenzúra lazítása (tessék megnézni az 1957 és 1960 közötti könyvkiadást és Kossuth-díj-listát), az ortodox sztálinisták-kommunisták megzabolázása, a "polgári" irodalom "helyzetbe hozása", az értelmiségi csoportok kijátszása egymás ellen, a represszív "szórakoztatás" elotérbe kerülése, a konzumidiotizmus promóciója, az agyalágyult honderu - és az ávós terror. A rendszer homlokzatának kariatidái: a "polgári nacionalista" Németh László, a "népi baloldali" Illyés, a "romantikus kommunista" Váci Mihály és a rendszerfüggetlen "régi Magyarország" abszolút szuverén királynoje, Honthy Hanna. Az elnyomást még csak-csak el lehetett viselni, de a mindent átható kedélyességet alig. A mai szoclib komplexumnak az órezsimbol átszotyogott elemei képtelenek megérteni, miért gyulöltük anynyira a Kellér-Komlós-Hofi-féle kabarét. A humor - mivel mi sem egyszerubb, mint kifigurázni a szokatlant - gyakran reakciós, Arisztophanész és Karinthy is konzervatív volt. A kabaré célpontjai (Juhász Ferenc versei, Jancsó Miklós filmjei, Weöres Sándor erotikus költeményei) mindig az újat képviselték. A kádári gemütlich honderu ("a krumplileves legyen krumplileves", "aki dolgozik, az boldogul") hazugsága persze az arccal lefelé eltemetett ötvenhatosok vértanúságán és a szintén roppantul kedélyes, korpulens-piknikus Hruscsov vörös hadseregének "megnyugtató", ám nem említendo jelenlétén nyugodott. Ezért - inkább, mint a szomszédban - a képmutatás elleni indulat (amely tipológiailag rousseau-i-romantikus) mindennél fontosabb volt az 1988/89-i attitudök kiformálásában. Az oszinteség, az igazmondás, a "hitelesség" gesztikája, szimbólumvilága, légköre - ami persze nem zárhatta és nem is zárta ki az illúziót és a tévedést - egybeesett a poszthatvannyolcas, posztújbalos, poszthippi preferenciahalmazzal. "Ne hazudjatok már" - ez a cri de coeur a filiszter számára, ahogy Király István akadémikus, a kor legjelentosebb, tendenciákat egyesíto ideológusa és Pándi Pál professzor, a kor legjelentosebb irodalmi lapszerkesztoje szerette mondani, "dezillúziósnak", cinikusnak, eszménytelennek tetszhetett. A magasztos (olykor a legmagasztosabb) eszményekkel igazolni vélt szarság el nem múló undort keltett közülünk azokban, akik voltak elég balszerencsések átélhetni az elmúlt rendszert. Petri, akit egyaránt utált a pártállami "kultúrairányítás" és az új polgári rendszer legkisebb közös többszöröse, a felejthetetlen Torgyán József, azt az egyébként (különösen nemzedékünkben) nem ritka beállítottságot testesítette meg, amely szélsoséges tisztaságvágyában mindenre gyanakszik és mindent káromol, ami illúziók, balhitek, érzelgosségek révén eltántoríthat attól bennünket, hogy szembenézzünk a valósággal, amely tragikus, visszataszító, kiábrándító és félelmetes - más szóval az eredendo bun terepe. És Petrinek itt mindegy volt, hogy ez közösségi, filozófiai vagy netán szerelmi balítélet-e. Botrányt kiváltó Mária-verse tele van (alig) rejtett gyöngédséggel és áhítattal. Az európai költészetben oly nagy múltú fénymisztika ("a napsütötte sáv") megmentése a modern kelet-európai mocsokból is az o nevéhez fuzodik - és ezt a rendszerváltó nemzedék minden további terjengos magyarázat nélkül is pontosan értette. A kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki irodalmára és - általában - kultúrájára jellemzo volt a "hagyjuk a dumát" tisztaság- és pontosságvágy, understatement, irónia és ténykultusz. Egy talált tárgy megtisztítása (Tandori), A tanú (Bodor Ádám), A látogató (Konrád), Pontos történetek, útközben (Mészöly): ezek a címek (és a muvek) világosan mutatják ezt a beállítottságot. A nyelvre való koncentrálás, a mesterség, a "létezésszakma" becsülete mutatkozik az ilyen önreflektáló-szakmai-"tudományos" címadásokban: Magyarázatok M. számára (Petri), Bevezetés a szépirodalomba (Esterházy), Film (Mészöly), Egy családregény vége, Emlékiratok könyve (Nádas), Kis magyar pornográfia (Esterházy), Rondó (Lengyel Péter) vagy az ilyen puritán címek: Héj (Oravecz), Egy no (Esterházy), Por (Temesi). Ebbol az idobol való egyik leghistóriásabban hazafias írónknak az a hírhedt mondása, miszerint o nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban gondolkodik. Ekkor jelenik meg a magyar konfessziós irodalomnak az az Árva Bethlen Kata óta példátlan, kibírhatatlanul, elviselhetetlenül, mondhatni pokolian tisztességes darabja, egyébként is remekmu, amely ezen a halk, faktuális, tárgyilagos hangon szól, az írói én minden szokásos fölpuffasztása nélkül, az 1972. szeptember (Oravecz). Vagy az oszinteségnek ugyanez a megdöbbento eltúlzása a poétikailag ellenkezo póluson: Kornis Napkönyve. Ugyanekkor hagy ki minden értelmezést szociográfiáiból Csalog, s csak "adatközloit" beszélteti, ekkor kezdik gyujteni az olvasók a dokumentumköteteket, csak semmi elmélet, semmi történetírás: lássuk, mi történt "valójában"; ekkor válik - mint minden válságkorszakban - a politikai irodalom vezeto mufajává a leleplezés, az ún. "mítoszrombolás" egyfelol, a rehabilitáció másfelol, amikor az ún. honárulókból lesznek az ún. hosök, és megfordítva. * Nem szabad elfelejteni, hogy az 1988/89-be megérkezett generációk sokszorosan csalódottak, kiábrándultak, becsapottak, számtalan történelmi kudarc fáradt obsitosai, 1956 novemberének, 1968 augusztusának, 1981 decemberének túléloi, a vereségek robotosai - még olyanok is akadnak köztük, akik 1945-ben hittek benne, hogy "lesz magyar újjászületés", akik Bibóval, Szekfuvel, Justusszal, Déryvel együtt azt hitték egy pillanatra, hogy 1945: forradalom (ezt a sejtelmet még emlékként is betemette az ido). Ebben az idoben következett be Wittgenstein, az analitikus filozófia, a "nyelvi fordulat", a strukturális antropológia, az új kritikai módszerek intenzív recepciója, az ún. "kritikai marxizmus" visszahúzódása Hegeltol Kanthoz, a metafizikai pöffeszkedés és a grandiózus történetfilozófiai utópiaépítés dühös elvetése, táblakép helyett happening és installációk, illegális elitpárt-alakítás és káderpárt-alakítás helyett emberi jogi esettanulmány, beadványszerkesztés, jogi tanácsadás és adománygyujtés az ellenzékben. Mintha a rendszerváltó nemzedékek "élcsapata" mintegy profilaktikus jelleggel és célzattal azt mondta volna önmagának: hátrább az agarakkal. Nem csoda hát, hogy ennek az óvatossá vált embercsoportnak az ún. "politikai kultúrája" negatívumokból állt, nemet mondásból. Nem a szocializmusra - nem csak a létezore. Nem a nacionalizmusra - nem csak a másokéra. Nem az antiszemitizmusra. Nem a klerikalizmusra és nem a vallásellenességre. Nem a vidékiességre és az érzelgosségre. Nem a fajüldözésre és a xenofóbiára. Nem a hagyomány tudatlan megtagadására. Nem a represszív nemi erkölcsre és a homofóbiára. Nem a bikkfanyelvre és a középszeruségre. Nem a "magaskultúra" kizárólagosságára. Nem a szomszéd népek iránti irredenta és "kultúrfölényes" gyulöletre és megvetésre. Nem a hazudozásra és az üres dumára. Nem az örökös kompromisszumra és megalkuvásra. Nem az eloítéletre és a tespedt, antikíváncsi közönyre. Nem a nyársat nyelt humortalanságra. Nem a szegénység és elmaradottság perverz dicsoítésére. Nem a technikai fejlodés és a fogyasztás népi kultuszára. Nem a természetrombolásra. Nem a nemzetiségi elnyomásra. Nem az öncenzúrára és a szellemi önkiherélésre. Nem a melldöngeto frázisra. Nem az eufemizmusra. Nem az örömgyilkos szexutálatra. Nem a nogyulöletre és a feleségverésre. Nem a "kisember" paternalista lenézésére. Nem a reformeri inkoherenciára és gyávaságra. Mint látják, ez nem politikai program. Az emberi jogok, alkotmányosság, jogállam, pluralizmus, civil társadalom, lelkiismereti és szólásszabadság klasszikus szabadelvu nézetegyüttese se volt az, hiszen színleg egyszeriben mindenki elfogadta. (S már 1990 tavaszára kiderült, hogy valójában igen kevesen.) Ámde ez mégse volt pusztán a múló kordivat és korhangulat tünékeny felhojátéka. Nem is meroben a represszív, fölhalmozó, diktatúrás rust belt-államkapitalizmusból a posztindusztriális, neoliberális-neokonzervatív, globális finánckapitalizmusra való átmenet, a kontinentális szovjet/nyugatnémet hegemónia alól az angol-amerikai hegemónia alá helyezkedés "ideológiai köde" (bár az is persze), nem csupán az ún. posztfordizmus "ideológiai burka", vagy alig. De azért idekívánkozik két megjegyzés. A metafizikai pöffeszkedéssel szembeni ellenszenv (ami azért mellesleg nem zárta ki annak a mélyenckedo, dagályos és nagyképu szófosónak, a kései Martin Heideggernek az olvasatlanul is hatalmas sikerét), amelyet tárgyilag helytelenül mint mindenféle "ideológia" iránti utálatot volt szokás leírni a kilencvenes években (holott ez természetesen maga is ideológia) súlyosan ellenforradalmi következményekhez is vezetett, jelesül a bürokratikus igazgatási technikáknak mint értékközömbös-értéksemleges, "szakmai" általánosságnak, mintegy logikai szükségszeruségnek a kritikátlan tudomásulvételéhez; a gyanú föl sem merült, hogy akár a legmakulátlanabb közhivatalnok szolgálati éthosza is lehet "hamis tudat". Ugyanez történt - errol már írtam korábban - az apologetikus "vulgáris közgazdaságtan" és a polgári jogtudomány kvázi-természettudományként, megföllebbezhetetlen okkult tekintélyként való kezelésével, mintha a számító önérdekappercepció és a burzsoá individualizmus épp úgy természeti volna, mint az ún. életösztön, s amelynek a kielégítéséhez baj esetén úgy hívnók meg a hivatalnokot, a közgazdát meg az ügyvédet, mint fájdalom, vérzés vagy halálfélelem okán a háziorvost. (Vö. Adorno: "Kultur und Verwaltung" [1960] Gesammelte Schriften 8, stw, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997, 122-146.) - A másik: alkalmasint az oszinteség, a "leleplezés", a cicomázatlan tény, a "konkrétumok" iránti posztkomcsi eloszeretet tette lehetové az akkoriban piacgazdaságnak és szabad vállalkozásnak titulált kapitalizmus jóindulatú, megengedoleges elturését. Hiszen a kapitalizmus a legnagyobb leleplezo ero, amely legfontosabb elemzoje szerint minden érzelmi kötöttséget szétbont; a csereérték teljes kifejlodése után "...[a] pénz maga a közösség, és nem turhet semmiféle más, fölötte álló közösséget"; "...[a]hol a pénz nem maga a közösség, ott föl kell bomlasztania a közösséget" (Marx: Grundrisse [1857], MEM 46/I, Bp.: [Kossuth], 1972, 131-132.) Ihaj, gondolta a rendszerváltó nemzedék, legalább a reálszoc által negélyezett "közösségi társadalom" most végre annak mutatkozik, ami. Kereslet és Kínálat jegyesek, minden külön értesítés helyett. * Minden zsák megtalálja a foltját, s nem szól ránk a házmester. A könyörtelen - a kor divatszavával: kokemény - piaci verseny majd kiválogatja a tehetségeket, színes vetélkedés, szórakoztató bukásokkal teli derbi lesz itt, gondoltuk, fene tudja, miért, hisz olvastuk a releváns szakirodalomban, hogy ez legenda, szóval: vége a népfrontos-SZOT-os-notanácsi unalomnak, fölrobbantjuk a munkásorszürke betonbudit. Ez annyira magától értetodo volt, hogy a szabadelvu diétai ifjúság észre se vette (mint egykor), mennyire elszigetelt, félreértett, meggyanúsított - hiába médiasztár. Az altalaj, az ostelevény, la Hongrie profonde a gúnykacajra egyszeruen visszaröhögött. Felejthetetlen: amikor Büky Dorottya szabad demokrata képviselo beiktatni javasolja a Munka Törvénykönyvébe a munkahelyi szexuális zaklatás szabálysértési tényállását, akkor az MDF-es, kisgazda, kereszténydemokrata padsorokban kirobban a hosszú percekig tartó, vörösödo tarkójú, verítékes homlokú, harákoló köhögésben végzodo hahota, az asztalcsapkodó, combcsapkodó, visító honderu, a titkárnosegg-csípkedés szabadságát, a katonásan-megdugtam-a-Jolikát-a-vállalati-üdüloben-visított-meg-bogött-a-kis-ká-de-élvezte bahtyini-karneváli-rabelais-i vigasságát ünneplo organikus férfisereg, az irodai Jóska-napi és március nyolcadikai tojáslikorös és izzadt bokafixes, mámoros tapizások - tetszik emlékezni a "tapizás" szakkifejezésre? tapizott a topis? vagy hogy volt? - emlékétol föllelkesült, Dezséry Lászlón és Rátonyi Róberten szocializált nemzeti-konzervatív hímség színe-virága. Hogy nevettek rajtunk, nagy Isten! És velük nevettek a teremorök, a gyorsírók, a fotóriporterek, a páholyokban a minisztériumi szakértok, atyaian göcögött az elnöklo történész-akadémikus. S az SZDSZ-es-fideszes képviselok ott ültek szemközt némán és sápadtan és megrendülten. Nem utolsósorban ez a rettego magányérzet vezette a jobboldal karjaiba az egykori Fideszt, a szocialistákéiba a szabad demokratákat. 1989 visszavezette a szabadúszó, proskribált-munkanélküli, véndiák, a szubkultúrában - a röpülo egyetemtol a lázongó szakkollégiumokig - már valamelyest elfészkelodött, elvackolódott demokratikus értelmiségieket a mélymagyar rögvalósághoz, amelyet "kései kádárizmus"-nak szokás becézni, de amely ugyanaz a világ volt azért, jól fölismerhetoen, amelyet még A falu jegyzojébol vagy még korábbról, Berzeviczy Gergely tanulmányaiból ismerünk. A tespedt, mozdulatlan, de vegetatív tömegében lebírhatatlanul életeros elmaradottság, minden - de minden! - jó és rossz modernizáló reform szervetlensége, fölületisége, sekélyessége (együtt a reformerek Rab Ráby-szeru idegenségével, elszigeteltségével: nálunk a mindenkori reformpárt mindig le parti de l'étranger, "a külföld pártja") okozza azt a szédíto, zsibbasztó érzést, amely szerint "itt semmi se változik", "mindig ugyanazok uralkodnak", "nem is volt rendszerváltás", "ellopták a forradalmat"; ezek után meg az olyan reménytelen illúziók maradnak, mint "a szakmai tisztesség" meg "foglalkozzunk a családunkkal", "muveljük kertjeinket" s í.t. A helyzetet tovább súlyosbította az is, hogy a rendszerváltó magyarországi liberalizmus kulturális, pontosabban: ellenkulturális és szubkulturális identitása, önazonossága erosebb, szilárdabb volt, mint elméleti, doktrinális, világnézeti és társadalomtudományos megalapozottsága, hogy a szívós politikai törekvések hosszú históriája során kiküzdött elvi és magatartásbeli koherenciáról, egységes erkölcsi ízlésrol ne is beszéljünk. A liberális irodalmárok, tudósok, jogászok, hírlapírók, a "médiaértelmiség" tudása szegényes, elkötelezettsége bizonytalan lévén, passzív-reaktív stratégiáját az ellenfél természete határozta meg. Kissé egyszerusítve: az óbaloldal felé megvetést, a jobboldal felé fölháborodást árasztott. Maguk a liberális gondolatok, eszmék - aztán meg hinterlandjuk, hátországuk, amely az antileninista-antisztálinista baloldal huszadik századi kritikai hagyománya - a harcok és veszekedése közben elsikkadtak. Két példa. A minap az ÉS-ben a kiváló közgazdászprofesszor és all-round szellemóriás találgatásokba bocsátkozott afelol, hogy a "morális egyenloség" vajon mit jelen. Nota bene, rosszul találgatott, mert szerinte a fogalom a különféle szubsztantív erkölcstanokat követo embercsoportok erkölcsi egyenértékuségét jelentené, bár más helyes megfejtéseket is lehetségesnek tart; nem is sejti, hogy a "morális egyenloség" terminus technicus (az alapjogok ui. státuszfüggetlenek stb.), méghozzá a szabadelvu szemlélet alapveto terminusa, bár persze szinonímái is vannak. A kiváló közgazdász fölött elröpült egynegyed évezrednyi liberális ido vasfoga. (Tavaly egy kituno fiatal szabadkomuves tolem értesült arról, hogy a Montréaltól Sydneyig uralkodó, formailag nálunk is fönnálló politikai rendszer hivatalos neve "liberális demokrácia", aminek semmi köze a liberális pártok sikeréhez - és nem hitte! Kiváló liberális íróval is találkoztam, aki elhitte az ÉS-ben prelegáló tájékozatlan férfiúnak, aki pedig az Egyesült Államokban tanult politikai filozófiát, hogy Kantnak semmi köze a szabadelvuséghez. Mihöz kezdjen az ember ilyen viszonyok között?) A másik példa: Gy. E., a neves irodalomtudós eloadást hirdetett holmi konferencián evvel a címmel: "József Attila, a baloldali bolsevizmuskritika elofutára". Lehet, hogy a címért a konferencia szervezoi a ludasok, de bárki mer állítani ekkora orbitális ökörséget a huszonegyedik század elso esztendeiben, az teljesen kihagyta a múlt század történelmét. Mire József Attila idevágó elmemuveit megalkotta, a baloldali bolsevizmuskritika, akár maga az orosz forradalom, több mint másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza. Rosa Luxemburg, Pannekoek, az orosz munkásellenzék, az anarchisták Mahnótól Emma Goldmanig a baloldal baloldalán, a szociáldemokraták Kautskytól és Martovtól Garamiig és Kunfiig a baloldal jobboldalán igazán szorgosan muvelték ezt a bolsevizmuskritikát, és József Attila még elemista kisgyerek volt, amikor Kassák (versben és nagyszeru politikai prózában) elmondta talán a legmélyebbet és legérdekesebbet a magyarországi kommün komor tanulságairól. József Attila nem elofutára volt a baloldali bolsevizmuskritikának, csak csatlakozott Fejtovel és más volt kommunistákkal együtt ahhoz a munkához, amelyet Mónus Illés és más magyar ausztromarxisták folytattak a Szocializmus hasábjain. De ezt mindenki tudja, nemde? A jelek szerint mégse. Ezeket a dolgokat az említettekénél valamivel fiatalabb nemzedékem a kilencszázhatvanas-hetvenes években tanulta meg. Fokozódó rémületemre kiderül, hogy ez afféle titkos tudás (bár a magyarországi, sot: erdélyi könyvtárakban, ismerosök magánkönyvtáraiban is megszerezheto volt, hiszen mi - elnézést - akkoriban, a nyolcvanas évek végéig, nem utazhattunk külföldre). A liberális értelmiség befolyása és botrányos sztársága éveiben se tudta tehát rávenni a kollégákat, hogy pár alapkönyvet elolvassanak. Még az egyetlen "itthon" is - névrol - ismert, bár meroben atipikus szabadelvu elméletíróról, Hayekrol is csak (teljesen alaptalan) legendák keringenek, Rawls, Dworkin, Nozick, Sen, Feinberg, Raz stb. láthatólag olvasatlan, bár egyetemeinken itt-ott tanítják oket. Az is elég mulatságos, hogy tanítványai tanítványainak mai szerepe miatt a pesti sajtó is rádöbbent Leo Strauss létezésére (a New York Times Magazine egy rossz cikke nyomán), mintha a kilencvenes években nem jelent volna meg magyarul Az üldöztetés és az írás muvészete meg a Természetjog és történelem, mintha a Világosság - kérésemre - nem közölte volta Strauss esszéit, mintha Lánczi András nem publikálta volna Strauss-monográfiáját: a politikai gondolatok láthatólag nem keringenek. Az új liberális publicisztikának zömmel kevés köze van a liberális elmélethez és hagyományhoz, és néhányunk minden prédikálása, buzgólkodása és eroszakoskodása ellenére is a tizenkilencedik század (elsosorban, de nem kizárólag: a reformkor) nagy magyar szabadelvu öröksége is holt tananyag maradt, pedig futó böngészés után is nyilvánvaló az "anyag" relevanciája, elevensége és szépsége. A Kossuth-év teljes üressége és unalma is bebizonyította, hogy a mai magyarországi értelmiség fütyül mindarra, ami hazánk és népünk történetében csakugyan nagyszabású és lelkesíto, bárha tragikus vala. * A szociálliberális publicisztika bontakozó baloldalias, szociáldemokratáskodó "vonulata" is hasonló nyavalyákban szenved, bajai azonban még súlyosabbak, pláne, hogy muveloi száma is csekély. A kelet-európai baloldal számára megkerülhetetlen kulcskérdés az 1989 elotti, magát "szocialistának" reklámozó órezsim megítélése. A baloldalias közírászati alfaj auktorai - többek között azért, mert idegen tolük és ismeretlen számunkra "a baloldali bolsevizmuskritika" több mint nyolcvan éve (ld. Mike Haynes összefoglalását: "Marxism and the Russian Question in the Wake of the Soviet Collapse", Historical Materialism, 10:4, 317-362 [2003] meg a Revolutionary History köteteit, nem szólva a Critique és a Labour Focus on Eastern Europe ma is megjeleno számairól, amelyek szemlézik a kurrens irodalmat és historiográfiai reflexiót) - tkp. kétféleképpen nyúlnak a kérdéskörhöz: az egyik megközelítést "reformliberálisnak", a másikat "sima [straight] liberálisnak" kereszteltem el az elmúlt negyedórában. A "reformliberális" ideológiai melléküzemág azt állítja, hogy a létezo reálszoc fölhalmozási modelljének befuccsolása után a "pártállamtól" dirigált piaci reform ütközött olyan szerkezeti nehézségekbe, amelyek politikai kiigazítást (az ún. "rendszerváltást") igényeltek, amely új erok bevonásával, kooptálásával szerencsésen meg is történt; az "állampárt" már csak fölösleges ballaszt volt, amelyet a "reformelit" (értsd: az uralkodó osztály) boldogan kidobott. A rezsim ideológiai és közigazgatási jellege némileg megváltozott - állítják a fiúk -, foleg a Nyugathoz (értsd: a tokés világpiachoz) való alkalmazkodás miatt, de a lényeg a folytonosság. Ennek az "elméletnek" az az egyik elonye, hogy hízeleg az ostelevény, la Hongrie profonde érzéskulimászának ("nem történt semmi", " minden a régi", "hajh, hajh"), továbbá a keresztyén-nemzeti jobboldal szokásos paranoid összeesküvés-elméleteinek (Reagan, Gorbacsov, Netanjahu, Bronfman és Aczél elore levajazta az egészet az Apostolokban - mások szerint a Kárpátiában, vö. a "rózsadombi paktummal", amelyre vonatkozóan az állítólagos részvevok agyát lézerrel [huhú!] kimosták...). Egyszersmind magyarázatot nyújt arra, mit keresnek a hajdani - mit hajdani! iménti! - nomenklatúra élet- és tokeeros vezetoi az új demokratikus állam ormán, ú. m. "szakmai befektetok". A többi ugyebár "kommunistázás". A "sima liberális" megoldás a "reformszocialista-bis-neoszocdem" alvonulaton belül épp ellenkezoleg azt állítja, hogy a létezo reálszoc valóban szocialista volt (ez "a baloldali bolsevizmuskritika" alapgondolatának a fordítottja), tehát "muködésképtelen", mert hiszen csak a szabadkereskedelmi-szabadpiaci kapitalizmus "muködoképes" per def., így tehát a "reformelit" (olv.: az uralkodó osztály) kénytelen volt "lecserélni" a rendszert, hogy hatalma és vagyona (ezt nevezik "gazdasági fejlodésnek") megmaradhasson. Ennyi. Punktum. Ez funkcionális adaptáció, szerkezeti alkalmazkodás, ill. ideológiai homlokzatátfestés, vö. a János, a Kádár c. nemzeti-modernizációs rockoperett mély és érett keresztyénség-koncepciójával (amelyrol példásan emlékezett meg a néhai és fájdalmasan nélkülözött Vági Gábor még az illegális Beszéloben). Diktatúra? He? Mi? Ez kommunistázás, édes egy pajtásom. Ennek is megvan a lehetséges nemzeti-polgári-belso-lágymányosi olvasata: a magyarság (értsd: az uralkodó osztály) érdeke azt kívánta, bár a kapitalizmus túlságos dinamizmusa és nyitottsága, sajnos, öhm, lazasághoz vezethetend, hogy "kiprivatizáljuk" magunknak és külhoni patrónusainknak a gazdasági ínyencfalatokat, noha sajnos ebbol nemkívánatos elemek is részesedtek, amint ezt Pozsgaytól, Szuröstol, újabban Thürmertol, Für Lajostól, Csurkától megtudhatjuk, akiknek bánata mindigre egy bánat marad. Ennek az alvonulatnak az erosödése 1994, az elso szocialista/liberális kormánykoalíció létrejötte óta, bekapcsolódása a liberális közírói közbeszédbe (különös tekintette a tehetségtelen és tudatlan seggfejeknek arra a halmazára, akik Magyarországon valamino rejtelmes okból "politológusoknak" [?!] szeretik titulálni magukat) megszilárdította a balközép publicisztika apologetikus funkcióját, annál is inkább, mert a keresztyén-nemzeti jobboldal (a hortysta-kádárista amalgám eltéveszthetetlen, mindig disztonáló hangfekvésében) játszadozik olykor (igaz, egyre surubben) az antidemokratikus-antiliberális rendszerkritika lehetoségével. Ez az apologetika persze a vulgáris marxizmus egyik tovább vulgarizált, közhellyé fényesedett belátásán alapul a termeloerok fejlettsége és a termelési viszonyok (és persze a fortiori a közjogi-politikai "fölépítmény") között, mivel a tervezo-elosztó államkapitalizmus (a. m. "létezo szocializmus") tarthatatlanná lon ("megdrágult"), "demokratizálni" kellett a "fölépítményt" és a "világnézetet". Ezt a föltevést helybol cáfolja a Kínai Népköztársaság, ahol a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és Katonai Bizottsága, valamint a Kínai Népi Fölszabadító Hadsereg Nagyvezérkara köré tömörült dolgozó nép színpompás, erot sugárzó halálmenetben caplat a szélsoségesen szabadversenyes kapitalizmus felé, miközben a nagytokésekkel kreatívan kiegészült demokratikus munkás-paraszt diktatúra fönntartja a koncentrációs táborokat, a gondolatbunt, a nyilvános kivégzéseket, a testi fenyítést, a cenzúrát, a rendorterrort és a legbetonfejubb militarizmust. * A kapitalizmus és a demokrácia (akár pusztán a polgári demokrácia) közötti biunivok kapcsolat, szükségképpeni kölcsönös összefüggés: hazug mítosz, amelynek a hamisságát fasiszta, klerikofasiszta, autoritárius-katonai diktatúrák, féldiktatúrák és rendorállamok kielégítoen bebizonyították. A burzsoázia (amelyet Pesten ki tudja, miért, "gazdasági elit"-nek [?] becéznek) uralma hol demokratikus, hol nem. S mint ezt saját tapasztalatunkból igen jól tudjuk, ez gyakran és a szó szoros értelmében ugyanaz a burzsoázia, amelynek a politikai garnitúrái is egyként képesek menedzselni mind az államkapitalista-diktatórikus, mind a szabadversenyes-liberális-demokratikus változatot - ez utóbbi viszont már kelet-európai különlegesség, amelynek titka az, hogy ezeknek az országoknak a tényleges vezetoi - személyes érdekeiken kívül - többnyire semmit se vesznek komolyan. Ráadásul ezt még a romlott közvélemény is igazolja, mondván, hogy még mindig jobb a miniszterré züllött szatyortolvaj, mint a gyilkos fanatikus - megjegyzem, már a Kádár-rendszert ilyesféleképpen védte a Rákosi-féle terrorrezsimmel szemben a félhivatalos suttogó propaganda. Ez igazi magyaros duma, amelyrol megsemmisíto szatírákat írt Eörsi: az elvhuség, a megvesztegethetetlenség eszerint önmagában veszedelmes tulajdonság, függetlenül attól, milyen elvhez hu valaki - mintha a Grande Terreur legnagyobb tömeggyilkosa, Fouché (Gergényi fokapitány bevallott eszményképe: Fouché! - jó, mi?) elvszeruségével és tisztakezuségével tunt volna ki. Ez a fölfogás az alapja a rémes lengyel Danton-filmnek: Danton csal, kúr, jattot zsebel be, tehát jó, Robespierre nem csal, nem kúr, nem zsebel, tehát rossz. Villanyfényben úszó Comecon-szigetek. No mindegy. A liberális publicisztika - a jobboldal okozta elképedésen, döbbent fölháborodáson túl, az új rendszer fölbukkanó represszív jegyeit kizárólag társaslélektani, pártpolitikai és kulturális (a horthysta-kádárista tekintélyelvuség-szolgalelkuség és bepánikolt, beparázott rendpártiság) okoknak tulajdonítván - az "emberi jogi" retorikát tette magáévá mint olyasvalamit, ami egyszerre emancipatorikus és rendszerfüggetlen, tehát NEM rendszerkritikus, hiszen illúziónk az volt, hogy a rendszert védjük a kormánnyal szemben. A Charta a sajtószabadságot és a honpolgári jogegyenloséget védte, a liberális publicisztika meg - igen helyesen, és ez múlhatatlan érdeme - a jogfosztott és hátrányosan megkülönböztetett kisebbségeket, mind az állami packázások, mind az elnyomással rokonszenvezo, fajgyulölo, nogyulölo, homofób, xenofób részközvélemény áldozatait, célpontjait. Ez a derék és bátor beállítottság azonban mihamar kiüresedett és ritualisztikussá vált a maga tisztán negatív-kritikai karakterében. Amikor némelyek itt fölvetették a nem etnikai-faji, köztársasági patriotizmus szükségességét, hangsúlyozván a közügyek és közjavak primátusát a politikai közösségben, sans états d'âme lenackózták oket. Etatisták! Nemzetállamisták! Isták! * Fölbukkant a Rém: az Ember, Akinek Nézetei Vannak! Atyavilág! A formálódó balközép publicisztika kisebbségvédelmi retorikája alkalmat adott arra a reformkommunista, ill. reformfasiszta szemrehányásra, hogy aszongya bezzeg a többség, az nem érdekli az uraságot! Sok mindent lehetett volna válaszolni a szegény elmehunytnak, ha cikkírók fölfigyeltek volna arra az apróságra, hogy 1988 és 1995 között a magyar gazdaság nagyobb veszteséget szenvedett el, mint a második világháború alatt, hogy kétmillió állás szunt meg, hogy az 1983-as szint alá esett nemzeti össztermék egyenlotlenebbül oszlik meg, mint a félfeudális, holtkézi-hitbizományos, latifundiumi szisztéma alatt, hogy szellemileg és infrastrukturálisan összeomlott a magyarországi tudomány és a fölsooktatás, hogy gyakorlatilag megszunt a magaskultúra-fogyasztás, hogy a diplomások és a diákok rohamosan fasizálódnak, hogy az ország elveszti alig elnyert nemzeti függetlenségét, hogy a vallási közömbösség nem fölvilágosodáshoz, hanem babonához és (kisebb mértékben) hipertradicionalista integrizmushoz vezet. A balközép publicisztika büszke eloítéletmentessége nem volt elég ahhoz, hogy 1988 óta akár egyetlen megérto, rokonszenvezo, dicséro szó megjelenjék a szomszéd népekrol (e tekintetben az oroszok, románok, szerbek, szlovákok messze elottünk járnak), kivéve, ha pl. az apartheid-rezsimet bevezeto észtek leprázták a ruszkikat - különösen groteszk volt a MaNcs szerbellenes sovinizmusa. A balközép sajtó vevo volt (és maradt) a görögkeleti-ortodox ("bizánci!", "cezaropapista!", "levantei!", "balkáni!", "cár atyuska!") népek iránti megveto, hagyományos, a magyar reakció legmélyebb bugyraiból származó kvázi-rasszista klisékre, a "kisantant" és "pánszláv" mániákra és paranoiákra - néha pusztán ez rejlik az európázás, nyugatozás, polgározás, európainormázás mögött, a jó öreg "kultúrfölényes", irredenta pöcegödör. Mindez persze nem igazolja a nemtelen jobboldali (és ritkábban: neokádárista) támadásokat, amelyeket Eörsi így jellemzett pár éve: "[M. T.] egykori [demokratikus] ellenzéki azt a vicces állítást kockáztatta meg a Magyar Nemzetben, hogy a legszívesebben zsidó vallású homoszexuális feminista négernek [!] születne, ha újra születhetne, továbbá cigánynak, akit faji alapon nem vettek fel a száz kilométerre levo kisegíto iskolába, és hajléktalan munkanélkülinek, aki emiatt pszichés zavarokkal küszködik és így tovább. Az egykori ellenzéki ezzel azt sugallja a maga tréfás módján, hogy a kisebbségi csoportok, akiket [helyesen: amelyeket] említ, és akiknek [amelyeknek] speciális problémáival különféle emberjogi társulások és az emberi jogok megsértését nehezen elviselo személyek foglalkoznak, alapjában véve privilegizált helyzetben vannak. Jó buli tehát Magyarországon zsidónak, cigánynak, homoszexuálisnak, feministának, négernek [!], munkanélkülinek, nyomoréknak, lelkibetegnek és hajléktalannak lenni. Nem foglalkoznék ezzel a csakugyan patologikus élcelodéssel, ha nem rejlene mögötte széles köru társadalmi támogatás. Ebben a fantasztikus országban... egy falu lakossága aláírási akcióba kezd és az utcára vonul tüntetni, de nem a megvert cigányok, hanem a verolegény rendorök érdekében." ("Miért szégyenkezzünk?" [2001. április], in: Eörsi István: Ismeros úr a csúszdán, h. n. [Bp.]: Noran, é. n. [2002], 49.) Az a jeges részvétlenség, amellyel a liberális publicisztika (beleértve persze e sorok íróját is - jó sokáig) a magyar nép többségének tönkremenetelét kísérte (kérem az olvasót, azonnal hagyja abba annak az újságcikknek az olvasását, amelyben "a rendszerváltás vesztesei" kifejezést meri használni a kétszínu szerzo), amellyel a Népszava (a Népszava!!!) gazdasági szemleírója pár hete meglepodött rajta, hogy Magyarországon, jé, még vannak szakmunkások (és azt se tudja - a Népszava munkatársa! -, hogy a "szaki" a "szaktárs" szó [rég., biz.] rövidítése) kétségtelenül leszállítja az emberi jogi protestálás emancipatorikus értékét, akkor is, ha ennek a protestálásnak minden szava szentigaz. (És az.) De a jobboldali támadás (legalábbis kezdetben) nem emiatt bontakozott ki, a jobboldal (kezdetben) maga is osztozni óhajtott a rendszerváltás vélt dicsfényében, ezért a szabadpiaci-szabadversenyes gazdaságra való áttérés gazdasági katasztrófáját nem bírálta, legföljebb némely haszonélvezok vélelmezett származását, pedigréjét kifogásolta. A támadás oka, lényege és ürügye természetesen a zsidókérdés volt, amely - ha tetszik, ha nem - 1989 óta már megint a politizáló csoportok középponti kérdése Magyarországon. E tekintetben a hagyományos jobboldal szemernyit se változott. Ha elolvassuk Szabó Miklós posztumusz monográfiáját, amely szerintem 2003 legnagyobb könyvkiadási eseménye (Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, 1867-1918, szerk. Sándor Tibor, Bp.: Új Mandátum, 2003, 396 lap), láthatjuk, hogy a korporatista antikapitalizmus és az emancipációellenes antiszocializmus összefüggése az antiszemitizmussal: százötven éves. (Vö. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Bp.: Osiris, 2001, 236-470. Gyurgyák és Ungvári Tamás késobbi kutatásai [ld. Ungvári: Ahasvérus és Shylock, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2000] messzemenoen igazolják Szabó Miklós negyedszázados hipotéziseit; vö. még: Ludassy Mária: Fehér jakobinizmus: Charles Maurras és az Action Française, h. n. [Bp.]: Kávé, 1999. A liberális kisebbségelméletek kituno öszszefoglalása: Salat Levente: Etnopolitika, Marosvásárhely: Mentor, 2001.) Kiderül - amit az értok persze mindig tudtak -, hogy a mai magyarországi jobboldal ose nem gr. Tisza István, hanem gr. Zichy Nándor és gr. Károlyi Sándor, és persze gr. Teleki Pál, a korai huszadik század démoni rossz szelleme.** Meglehetosen furcsa, hogy a baloldali, kuruc és lázadó szellemtol dominált kultúra hazájában a jobboldal támaszkodhatik saját hagyományára, hagyományaira, a baloldal viszont nem. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy a magyarországi baloldal nyitott volt a szocialista (elsosorban, de nem kizárólag: a marxista) eszmékre, ma pedig "a polgári baloldal" kényszeru egysége mindenfajta antikapitalista attitudöt kizár. Ennek következtében baloldal úgyszólván nincs is - az új "független baloldal" egyelore néhány elszigetelt tudós és aktivista informális, apró csoportja -, csak (megint egyszerusítek) antiszemita és filoszemita jobboldal észlelheto. A jobboldal velotrázó zajjal bejelentett támadása 1989 óta meghatározza a magyarországi közélet természetét. A liberális ellentámadás, ha nem is volt népszeru és közértheto, kezdetben némi szellemi fölénnyel rendelkezett. Ennek a szellemi fölénynek vége. Mi okozta ezt a bukást? Elsosorban az, hogy a jobboldali támadás (különösen a 2002-i "választási kampánynak" csúfolt ellenforradalmi zavargássorozat és az általa kiváltott, máig tartó mély politikai válság) miatti rémület folytán a balközép publicisztika állagorzo, szociálisan konzervatív establishment-irodalommá, az adott elosztási és uralmi viszonyok kritikátlan védvárává változott. A koszovói beavatkozás, a D-209-es botrány, az iraki háború, az EU-integráció sokkjai a magyarországi balközép publicisztikát a konzervatív amerikai és izraeli kormányzatok akár taktikai lépéseinek túszává tették; liberális lapok, rovatok és musorok nacionalista, szélsojobboldali zsidó írók és gondolkodók bázisává lettek. A kezdetben alaptalan jobboldali vádak - antiszemita és cionista oldalról egyaránt -, amelyek szerint az emberjogi liberalizmus csak afféle zsidó vircsaft, kisebbségi fajvédelem - önbeteljesíto próféciaként muködtek. "A zsidók mellett vagy a zsidók ellen" kritériuma vált a zsurnálpolitika próbakövévé. A két legjobban informált magyarországi újságíró - Lovas István és Seres László - ellenkezo elojellel ugyan, de mindent abból a szemszögbol néz, hogy jó vagy rossz-e ez a zsidóknak. De Seres, bármennyire tehetsége, híres és népszeru, végül is csak magánzó, ám Lovas a magyarországi jobboldalnak csak az Orbán Viktoréhoz mérheto befolyású és tekintélyu ünnepelt vezére. A szenvedélyes és fáradhatatlan Lovas - akit olcsó dolog pszichopatának stb. nevezni, hiszen azért nem véletlenül o a mai Magyarország egyik leghatalmasabb férfia, a hagyományos dzsentroid-lateiner jobboldal iránta érzett gyulölete ellenére, nem beszélve a szabadelvuek és a szociáldemokraták szilárd ellenszenvérol és a csurkisták jogos bizalmatlanságáról - úgyszólván egyedül elérte, hogy a jobboldali sajtó recipiálja, fölvegye magába a mai nyugat-európai radikális baloldal számos gondolatát és ideologémáját csak azért, mert ez a baloldal ma szemben áll a mai Izraellel. De a dolog nem ennyire egyszeru. A tiszteletre méltó mai magyar konzervativizmus a nagyon is zsidós "második reformnemzedék" konzervatív áramlatát (Polányi Mihály, Kolnai Aurél, Mannheim Károly) értékesíti (Molnár Attila Károly, Felkai Gábor, Balázs Zoltán), sor került Burke, Oakeshott, Strauss rég esedékes magyar konzervatív recepciójára (Molnár Attila, Lánczi András), az "emberarcú orbánizmus" képviseloje, Horkay Hörcher Ferenc a mai antiliberális filozófiai baloldal (MacIntyre, Sandel) népszerusíti "közösségelvu" filozófiaként, Mezei Balázs a konzervatív fenomenológusokat (Husserl, Patoèka) értékesíti. A jobboldal modernizálódik és muvelodik, részt vesz a nagyvilág harcaiban - a nyugati baloldalról ma csak Lovas István napi sajtószemléjébol értesülhetünk a Magyar Nemzetben, a jobboldal lenyúlja az antiglobalizmust, a környezetvédelmet és a harmadik világ mozgalmait (Lóránt Károly balos közgazdásznak heti rovata van a Magyar Nemzetben, a Munkáspárt hivatalos lapja zsidózik, Thürmer pajtás fölajánlja szolgálatait Orbán Viktornak a Magyar Demokratában, hol másutt) -, míg a balközép provinciális, lemarad, foglya mindannak, amit a jobboldalnak kedve szottyan megbírálni. * Mindennek nem sok köze van a magyarországi jobboldal valóságos politikájához, amely - amint Szalai Erzsébettol tudjuk - épp olyan hiperglobalista, komprádor és félgyarmati, mint a szocialistáké, vagy még inkább az, de az ideológiai kezdeményezés ma már kétségtelenül a jobboldalé. A Husserlért és Straussért rajongó finom konzervatívok nyilván nem a B-közép teoretikusai, de hallgatólagosan szolidárisak a B-középpel. Ám a balközép se sokat panaszkodhat, hiszen a "polgári körös" középosztályi lázongástól való félelmében maga is döntött a polgárság mellett, remélve, hogy a világpolgárság más, jobb, mint a "létezo" (hazai) polgárság. A nyugati burzsoá osztálypolitika élesen antiliberális és antidemokratikus fordulata ezt a reményt nem igazolja. A balközép publicisztika otthontalanná vált: Bush és Blair, Chirac és Schröder, Putyin és Hu Csin-tao nem lehet hivatkozási alap. Ariel Saron, Saul Mofaz és Binjamin Netanjahu nem éppen az emberi jogi eszmény megtestesítoje. Az érzékeny liberálisok ma vagy neokolonialista héják, vagy a jobboldalon Nyugat-ellenes és zsidófaló soviniszták. A "nemzeti oldal" fo ideológusa - szemben mondjuk Milotayval vagy Szabó Dezsovel - olyan ember, aki egyszeruen nem magyar: Magyarországról semmi nem jut az eszébe. New York-i és londoni harcokat vív és vívat másokkal, és mindent ennek rendel alá. A liberálisok pedig kiegyeztek a kádárista nomenklatúra figuráival, amire még a diktatúra alatt se voltak hajlandók. A rendszerváltás öröksége vitatható és problematikus: de sem a balközép, sem a jobboldal nem ezért szakított vele, hanem pusztán az egymástól való görcsös félelembol. Ettol tartott Bibó 1945 után; igaza volt. De itt most olyan emberek mondtak csodöt, akik olvasták Bibót. Nem ártatlanok. Ezek a harcok, ezek az árulások kilátástalanok és reménytelenek. Rossz az egész, torz és irracionális. Eszi a fene. Hadd egye. * Ennek a kis Geothe-versnek a szabad fordítását Cserépfalvi Kati emlékkönyvének fakszimilé reprodukciójában találtam, a fordító nevét nem tudtam kibetuzni; a bejegyzés 1943. augusztus 16-áról való, ld. Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései, h. n. [Bp.]: Gondolat, 1982, 110. Kikerestem az eredetit is pedánsabb olvasóim kedvéért: Lug und Trug (1815) Darf man das Volk betrügen? Ich sage: nein! Doch willst du sie belügen, So mach es nur nicht fein. ** Szabó Miklós a következo eros gondolatmenettel világítja meg a zsidókérdés magyarországi sajátosságát: "Magyarországon a nok egyenjogúságának a kérdése "nokérdés". A nok dolga, hogy ha egyenjogúak akarnak lenni, akkor tegyenek érte. A férfiakra mindez nem tartozik. Nyugaton a nok egyenjogúsága nem "nokérdés", hanem a demokrácia kérdése. Ezért a nok egyenjogúságának ott nagyszámú férfi híve van. [Azért nemcsak nyugaton. E sorok írója p. o. feministának tekinti magát. T. G. M.] Eleven és eros annak a tudata, hogy egy társadalmi csoport elnyomása mindenki szabadságát veszélyezteti. Hasonló a helyzet az antiszemitizmus esetében is. Az átlag magyar úgy véli, hogy az antiszemitizmus "zsidókérdés". A zsidók baja, hogy az antiszemiták anynyira gyulölik oket. Azokra, akik se nem zsidók, se nem antiszemiták, a dolog nem tartozik. Magyarországon tehát az antiszemitizmus nem demokráciakérdés. Az a párt, civil szervezet, mozgalom, amelyik demokráciakérdésnek tekinti, "zsidópártként" sorolódik be, nemcsak az antiszemiták számára. Mind az antiszemitizmus veszélyeztetettjei, mind pedig azok, akik politikai hasznot akarnak húzni az antiszemitizmusból, félreértik a magyar társadalom jellegadó többségének ezt az eloítéletekkel kapcsolatos demokráciaközömbös magatartását. Azok, akik az antiszemitizmus kihasználására spekulálnak, vérszemet kapnak ettol a tapasztalattól, az antiszemitizmus ellenzoit pedig ez a vélelem elgyámoltalanítja az antiszemitizmus elleni fellépés tekintetében. - Ha az 1945 utáni hazai antiszemitizmust mint még politikai használatra nem hangszerelt, de ilyen használatra instrumentalizálható "népi eloítéletet" (Marx) nézzük, a következoképpen írhatjuk le. [...] 1944-ben ugyan eljött "a kutyára a dér", de a túlélok nem azt a következtetést vonták le, hogy kellett valami okának lenni, hogy ennyire gyulölik oket, és magukba szállva önvizsgálatot tartottak volna, hanem elégtételt követeltek és politikai tokét kovácsoltak 1944-es üldöztetésükbol. A jobboldalon szüntelenül harsogott vád, hogy... nemzetellenes erok 1944 miatt buntudatot akarnak kelteni a magyarságban, ...a valóságban úgy néz ki, hogy a "népi eloítélet" a zsidókon kéri számon, hogy nincs buntudatuk 1944 miatt." (Szabó Miklós: Viszonylag békésen, h. n. [Bp.]: Helikon/Mozgó Világ, é. n. [2000], 26-27.) Úgy látom, Karády Viktor, Kovács András, Örkény Antal kutatásai igazolják Szabó Miklósnak a zsidóellenesség "demokráciaközömbös" jellegérol mondott szavait. Másként nem volna lehetséges, hogy olyan ember - Lovas István - legyen a mai magyarországi jobboldal tényleges szellemi vezetoje, akit Csurka Istvánnal ellentétben a zsidókérdésen kívül voltaképpen az égvilágon semmi se érdekel, és aki evvel a szuk fokuszú világszemlélettel százezreket képes megmozgatni, akik persze nem mind szenvednek Scharf Móric-komplexusban, sot: aligha gyanítják, mi fán terem.

Click Here to Read More

Tamas_Gaspar_Miklos_ortograf_cirkusz

Ortográf Cirkusz (szül. Korrektorblog)

TGM nyelvápolda
don B - zsadon@mail.index..hu
2007. 07. 09., 22:24 Frissítve: 2007. július 23., hétfő 09:50

„Egy nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, és TGM jutott eszembe. A filozóf aljas kis szögletes zárójeles beszúrásokkal szokta alázni a másoktól idézett szövegekben a magyartalanságokat, helyesírási hibákat. A kolléga New York Times-magyarításával is elbánna: »Ez egy [ein] rosszindulatú vihar, és felénk tart.«”
Ezt öt éve írtam egy már-már óviláginak tűnő, hosszú cikk [1]ben, amiben (amelyben – höhö) a határozatlan névelő és az összetett állítmány viszonyáról futtattam eszmét, különös tekintettel az ún. gondozott beszédre. Ilyen ravaszságokkal viccelődtem benne: ha egy férfi vagy, légy egy férfi, s ne egy hitvány gyönge báb; meg: ez egy jó mulatság, egy férfi munka volt. Jól felmondtam a Nyelvművelő kézikönyv vonatkozó passzusait, szerencsére – ahogy most olvasom –, vállalhatatlan marhaságokat nem írtam. (Azé' a vaskalap vaskalap.) Az [ein]-t két dolog összejátszása juttatta eszembe.



Az egyik, hogy megjelent az Ésben TGM-nek egy szép cikke [2] (Ágoston Vilmosról), amiben (amelyben – höhö) persze megint elereszt egy-két zárójeles „nyelvi” odabökést (pontosabban: nyelvhasználati jelenségek ürügyén elkövetett tahózást).
A másik: a múlt héten egy pozsonyi nyelvész, Lanstyák István dolgozatait olvastam. Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából [3] – ez az egyik címe (gyönyörű). Egy másik Lanstyák-cikk ugyanerről: Nyelvi mítoszok és babonák [4] (avagy a magyar nyelvművelés demitizálásának felette szükséges voltáról való dialógus kezdete). (Akit érdekel, L. I. egyik könyve [5] fönt van a MEK-en.)
L. I. hetvenöt (számozott) passzusban sorolja a nyelvművelői csacskaságokat, foglalkozik – naná – az [ein]-problémakörrel is (több pontban is), és megállapítja, hogy hadrcore nyelvápolóink még a NymKk.-nél is fafejűbbek ebben az ügyben (is).
Namost, egy részlet TGM cikkéből: „[...] újságíró volt Csíkszeredában (a csonkamagyar sajtó szerint »Csíkszeredán«, ad notam »Pécsben«, »Debrecenütt«, »Budában«)”. Emlékeim szerint Szeredán–Szeredában-ügyben TGM volt már ennél jóval durvább is, de a lényeg érz(őd)ik: a nem csonka magyarok Szeredábant, mondanak, aki (csonka)magyar Szeredánt mond, műveletlen. Fordítom: aki tensaját nyelvváltozatának szabályai szerint toldalékol, illeszt mondatba egy földrajzi nevet, és nem a helyi nyelvváltozat szerint, az tahó. Szép lelkű társasnyelvészek ettől talán még nem kiáltanak lingvicizmust, de ha hümmögnének, nem csodálkoznék. Valljon s mikor [6] leszön jó Budában lakásom!
TGM másik beszólásában viszont virtigli ortodox nyelvvédő módjára germanizmusozik: „[...] a meghitt vasgárdista ideologémák [...] egy részét a mai csonkamagyar etnofasizmus kliséiből ismerjük: a Kárpát-medence azé, aki teleszüli azt – még a végső »azt«, a visszautaló mutató névmás a maga germanizmusával és tahóságával se hiányzik belőle! –, nos [...]”
Egyszer abbéli felindulásomban, hogy kollégáim azt hiszik, „élettelen” dologra nem lehet személyes névmással visszautalni, csak mutató névmással, és nem merik leírni, hogy János megvette a könyveket, de még nem olvasta őket, csak azt, hogy még nem olvasta *azokat, kétrészes írásműben (ők azok [7], ők azok 2. [8]) ismeretterjesztettem a kérdéskört (ebben meg az Új magyar nyelvtan vonatkozó fejezetét mondtam föl).
Végigvettem a lehetséges eseteket, és persze azt írtam, hogy ha az a névmás a második tagmondat egyes számú alanya vagy tárgya, és hangsúlytalan helyen (az ige után) jönne, akkor nem jön. Jánost ismeri Mari, és szereti [semmi]. Jánosnak tetszett a könyv, és mindig foglalkoztatja [semmi]. Mármost sokan, sokszor odamondják az ilyen mondatok végére, hogy őt, azt. Nem tudom, hogy ez germanizmus-e. És ha az? (Tele vagyunk olyan germanizmusokkal, latinizmusokkal, szlavizmusokkal, satöbbizmusokkal, amikre a nyelvápolóknak szavuk sincs.) Különben is:
Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt.

Click Here to Read More

Tamás Gáspár Miklós: A hazai baloldal másfél évtizede

Pár hete a Liga – az egyik legfontosabb szakszervezeti konföderáció Magyarországon – tüntetést szervezett Esztergomban a Suzuki-üzem előtt, hogy tiltakozzék a fölháborító munkakörülmények ellen. Magam is el akartam menni, hogy szolidárisan tiltakozzam, de Magyarországon a szociális és emberi jogi célzatú tiltakozásokat munkaidőben rendezik (nem úgy, mint Nyugaton és a harmadik világban), tehát a dolgozók akkor se vehetnek részt rajtuk, ha akarnak. Ez is jellemző: a szabadságjogok és a szociális jogok – hogy ezt az elterjedt, habár helytelen terminológiát használjam – védelmezői nem is számítanak már a „normális” dolgozó többségre, csak nyugdíjasokra és kötetlen munkaidejű „szellemi szabadfoglalkozásúakra”, netán egyetemistákra. Ám az esztergomi tüntetés még ennél is súlyosabb szimptóma.

Gondoljuk csak meg: nem maguk a munkások tüntettek – sőt: a később meginterjúvolt munkások egy része kifejezetten barátságtalanul nyilatkozott az újságoknak és a rádióállomásoknak a tiltakozásról. „Aztán mi isszuk meg a levét” – így lehetne összefoglalni a mondandójukat.

Nem maguk a munkások tüntettek, maguk semmit nem tettek munkakörülményeik – hangsúlyozom: pokoli munkakörülményeik – ellen, hanem szakszervezeti aktivisták, munkásbarát szimpatizánsok és más érdeklődők.

Budapest IX. kerületében se főleg a romák tüntettek a gyalázatos kilakoltatások ellen (amelyek értelmi szerzője Gegesy polgármester; nem hallottam róla, hogy emiatt kizárták volna az SZDSZ-ből, mint ahogy a kalocsai menekültszállás elleni tiltakozásokat irányító Török polgármester is, mint hallom, az emberi jogokat elvben védő SZDSZ képviselőjelöltje lesz ismét) – hanem pár kisebbségi aktivistán kívül antirasszista szimpatizánsok, baloldaliak, liberálisok, más érdeklődők. (Ez a tüntetés is munkanap délelőtt tizenegykor kezdődött…)

A tüntetők – s ennek jelképes ereje van – nem bévül, hanem kívül tiltakoztak a rossz bánásmóddal szemben. A közvetlen érintettek hallgatnak és félnek. Attól tartanak, őket bocsátja el a tőkés, ha fölemelik szavukat a saját egészségük és méltóságuk védelmében. Évszázadok óta lehet tudni – ezt mutatja egyértelműen és lehetséges kételyeken túl minden tapasztalat – , hogy a félelemre nem a hallgatás ás a görnyedt hát a jó orvosság, hanem az összetartás. Nem lehet elbocsátani a sztrájkolókat, ha az iparág (vagy a cég) minden dolgozója szolidáris a tiltakozókkal. Nem lehet elbocsátani őket, ha a munkásságnak vannak (küldőikhez hűséges) képviselői a parlamentben és a helyi törvényhatóságokban, netán a kormányban. Ha a munkásságnak vannak erős, meg nem alkuvó, harcias és komoly pénzalapokkal rendelkező szakszervezetei.

Ma Magyarországon – szemben a többi volt „szovjet” rendszerű országgal, pl. Lengyelországgal, Romániával, a volt Csehszlovákiával, a volt Jugoszláviával és a volt NDK-val (mennyi „volt”!...) – a szakszervezetek elsősorban a munkaadókkal és a kormányzattal alkudozó, kijáró szervezetek. Kénytelenségből. A magyarországi ellenállási potenciál (egy kivétellel, amelyre visszatérek) jelentéktelen. A hazai szakszervezetek csak ott sikeresek, ahol az ellenfél nehézkes és ügyetlen, ahol – más szóval – az ellenfél az állam. A vasutasok, a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók, a légiirányítók azt használják ki (s miért ne tennék?), hogy az általuk nyújtott szolgáltatások az állam minden körülmények között teljesítendő kötelezettségvállalásai között szerepelnek, így hát a szélesebb, általános társadalmi konfliktusok elkerülése érdekében a kormányzat többnyire enged.

Ráadásul a vasutassztrájk azt is bizonyította, hogy még a kitűnő, kivételes zsarolási helyzetben lévő vasutasok közül is csak kevesen vesznek részt a voltaképpeni sztrájkban, a többiek nem kockáztatnak, beérik avval, hogy a mozdonyvezetők egy része megbénítja a forgalmat, de ők nem kockáztatják a fizetésüket. Szakszervezeti szemszögből ők „potyautasok”, akik szaktársaik kockázatvállalásának előnyeit élvezik, de magában a kockázatban nem osztoznak velük. Az orvossztrájkok pedig a konzervatív középosztály tiltakozásai (igen sokszor jogosak persze), amelyek okai és céljai különböznek a munkássztrájkokéitól.

Ám ott még a „potyautas”-taktika se válik be, ahol senki nem áll ellen a tőke reálbércsökkentő, munkaidő- és munkaintenzitás-növelő, munkavédelmi és egészségi rendszabályokon takarékoskodó (szokásos) természetének. Ha a dolgozók nem cselekszenek, akkor a szakszervezet csak az államnál (többnyire a szocialista, szociáldemokrata típusú hatalmi gócoknál – bár nem mindig) lel oltalomra. A magyarországi sajtó sztereotipikus kliséválasza erre az, hogy ez a szakszervezetek ún. „pártállami” múltjából következő reflex vagy meggyökeresedett szokás. Ez az ellenvetés igaz lehetne, ha a hasonló múltú többi kelet-európai szakszervezeti mozgalom is kénytelen volna így viselkedni. De nem kénytelen. A bánya- és gyárbezárások, amelyek nálunk egy pisszenés nélkül mennek végbe (a sajtó ún. „mínuszos” rövidhírekben intézi el őket), másutt Kelet-Európában és Közép-Európában hatalmas recsegést-ropogást okoznak.

Magyarországon a munkásosztály – amely még most is az aktív korú lakosság többségét képezi, szemben minden ellenkező híreszteléssel és átlátszó célú statisztikai „átcsoportosítással” – mintha fölhagyott volna minden ellenállással, akkor is, amikor a dolgozókat legérzékenyebben érintő változások következnek be. Mivel – ismétlem – a többi volt „szovjet” rendszerű országban ma is van ellenállás, szervezkedés, meg kell kérdeznünk, hogy mi az a sajátos vonás, amely Magyarországot e tekintetben kitünteti. A volt „szovjet” típusú rendszer legnyugatibb fertályán (Csehországban és Kelet-Németországban) még világnézeti értelemben is van antikapitalista baloldal (és minden voltaképpeni baloldal természetesen antikapitalista, ez a természete). Miért nincs Magyarországon?

A választ nem a borúlátó „nemzetkarakterológia” adja meg (amely szerint gyávák, beletörődők, könnyen letörő, „szalmalángos”, energiátlan, passzív semmirekellők vagyunk, „kiskapukat” keresünk és nem reformokat akarunk stb.; én ebben nem hiszek), hanem az illúziók nélkül szemlélt kortárs történelem.

Az okok – és ez talán meglepően hangzik majd a mai légkörben, de alapjában nincs benne semmi új – elsősorban világnézetiek. Az összefogás a cselekvésre ihlető világnézet nélkül lehetetlen. A „szocializmus” gondolatát kisajátította az 1949 és 1989 között regnáló elnyomó hatalom, a keresztyénség pedig (Lengyelországtól eltérően) nálunk nem jelentékeny erő.

A rendszerváltó erőkben 1989-re már nem maradt sok baloldaliság, holott a demokratikus ellenzék kialakulásakor (az 1970-es évek második felében) a demokratikus elkötelezettség még többnyire együtt járt a dolgozó többség melletti elkötelezettséggel 1956 és 1968 szellemében. A késve érkező „nemzeti demokratikus” jobboldalt ez nem érdekelte (csak a stabilitás érdekében volt a „szociális” piacgazdaság állítólagos híve). A dolgozó többség helyzete már a kései Kádár-rendszer által végrehajtott „piaci reformok” (értsd ezen többnyire a takarékossági intézkedéseket, az egyensúlyi politikát, a „megszorításokat”) következtében is romlott, ennek folytán a dolgozókhoz fordulni nem elég bátor MSZMP (az „állampárt”) – amely alól persze kicsúszott a „szovjet” világrendszer bázisa – majdnem kizárólag a biztonság, a stabilitás, a köznyugalom és a folytonosság jelszavaival operált. De mivel a nyugalmat és a rendet 1988/89-ben nem fenyegette a „nemzeti” jobboldallal újonnan kibővült ellenzék, az óvások és fenyegetések éppen az MSZMP-t tüntették föl abban a színben, hogy akár a stabilitás és a folytonosság föláldozásával is kész megvédeni hatalmát. Ezt a kései Kádár-rendszer állagőrző „káderkonzervatív” bázisa nem támogatta volna, holott a „kommunista veszély” légből kapott volt.

Az állagőrző „káderkonzervatív” bázis az akkor csakugyan „nyugodt erő”-nek tetsző polgári párt, az MDF mellé állt 1990-ben az első „szabad választáson”, majd 1994-ben simán, lelki válság nélkül visszasorolt az utódpárt (az MSZP) mellé, amely addig bebizonyította, hogy nem kedveli a kalandokat, és bármilyen rezsimet kész nyugodt, vidékies tempóban eligazgatni. Az MSZP-t (nem úgy, mint a Cseh- és Morvaországi Kommunista Pártot vagy a keletnémet PDS-t) nem volt ideje és alkalma kiközösítenie, gettóba szorítania az új, polgári hatalomnak. Ezt a gettóból való kiszabadítást az SZDSZ-nek tulajdonítják, holott a volt MDF-esek szavaztak az MSZP-re, az SZDSZ-ből kiábrándultak (máig) Fidesz-szavazók. (Nem a Demokratikus Charta tette nagy párttá az MSZP-t, hanem az a meglepő fejlemény, hogy a hagyományos – MDF, FKgP, KDNP – jobboldal a jelképes Horthy-restauráció fölforgató és nyugtalanító elképzelését képviselte, egyébként hatástalanul. Ezt az állagőrző „káderkonzervatívok” nyilván nem akarhatták. A mai Fidesz is kezd rájönni, hogy ez rossz üzlet.)

Az MSZP-nek – akár legközelebbi rokonának, a Kwasniewski-féle lengyelországi, liberalizált utódpártnak – nem volt oka arra, hogy az új rendszer ellenzékévé váljék.

Vetélytársa a baloldalon nem volt. Az antikommunista baloldal – a különféle szociáldemokrata pártkezdemények állandó válsága miatt (mára különben az MSZDP Kapolyi akadémikus vezetésével törpepártként stabilizálódott) – nem jelentett 1990 után valódi konkurenciát, a kommunista párt (a mára kettészakadt Munkáspárt) pedig – mint a piaci reformok iránt elkötelezett Grósz-féle MSZMP utóda – teljesen alkalmatlan volt a forradalmi szerepre, programja épp úgy szociáldemokrata jellegű volt (ma is az, mindkét változatában), mint gyűlölt, „árulónak” becsmérelt ellenfeleié.

A Magyar Szocialista Párt a mindenkori – a volt és az új – uralkodó osztály természetes, organikus, adekvát káderpártja. Még abban az értelemben se munkáspárt, ahogyan a Tony Blair-féle New Labour az: polgári politikája ellenére szavazóinak és különösen tagjainak nagy része munkás, politikusai között is sok (bár persze egyre kevesebb) a proletár elővárosok ropogós tájszólásával beszélő „munkáskáder” (mint pl. Prescott miniszterelnök-helyettes.)

Hívei épp úgy, mint jelenlegi legnagyobb ellenfeléé (a Fidesz-KDNP szövetségé), a középosztályból kerülnek ki. A mai pártküzdelmek – amelyekben három párt vesz részt – a középosztály belső küzdelmei, hiszen az igazi nagytőke Magyarországon egyszerűen nem magyar, ennek folytán a pártküzdelmekben nem játszik szerepet, legföljebb eldönti őket.

A középosztály megosztott: nemzedéki és szociokulturális ellentétek szabdalják. A jelenlegi globális kapitalizmusban feszeng, nem találja a helyét, ezért hol „baloldali”, hol nacionalista frázisokkal fejezi ki homályos ellenérzését, amelynek szavazatokra váltható változatát a fő politikai pártok fogalmazzák meg a maguk piackutatási és PR-technikáival. A liberálisok a „fölzárkózás”, a „Nyugattól tanulás”, a civilizálás (ennek a fordítása volt eredetileg a „polgárosodás” terminus) Széchenyi István óta ismerős stratégiáját követik, s importálják a nyugati problémákat, beleértve a posztmodern antiliberalizmus trendjeit (bevándorlóellenesség, iszlamofóbia).

Ma az MSZP „a nyugodt erő”, „la force tranquille” (nem véletlen, hogy ezt a választási szlogent a Francia Szocialista Pártra találta ki a szakipar), amely párbeszédben áll a Nyugattal, de érti a korábbi járásihivatal-vezető katatón tájszólását is. A harc a „közönség” (értsd: a magyar nép) kb. 20%-áért folyik. A Petőfi értelmében vett Népnek nincs képviselete, mert nem harcol meg érte. A tizenkilencedik században a Nép („az alsóbb néposztályok”) kettészakította a szabadelvű pártokat, és létrehozta a szociáldemokráciát. Ilyen nyomás ma nem érezhető Magyarországon, mert a nyilvánosságból a nép eltűnt. Petőfinek az az elcsépelt mondata, amely szerint ha a nép uralkodni fog az irodalomban, uralkodni fog a politikában is, szó szerint érvényesnek bizonyult.

Fordítva.

A magyarországi „polgári” baloldal – a legutóbbi időkig, amikor a nemzetközi kapitalizmus legújabb válsága el nem

bizonytalanította kissé, hiszen a globális kapitalizmus ma már (megint) képtelen a rendet fönntartani – nem érezte szükségesnek a dolgozó többség képviseletét. Ám a hirtelen megszerveződött valódi baloldalhoz csatlakozott munkásosztály Németországban megbuktatta Schröder tipikus „szociáláruló” kormányát (ezt nevezi a jobboldali – tehát minden – magyar újság „populista áttörésnek”), Franciaországban pedig (igen helyesen) elsöpörte az Európai Unió új, neoliberális/neokonzervatív alkotmányszerződését, még korábban Spanyolországban rést ütött az Egyesült Államok vezette új Szent Szövetség frontján, nem beszélve a szenzációs (és nálunk agyonhallgatott vagy agyonhazudott) latin-amerikai fejleményekről.

Ez olyan helyzet, amelyben a teljesen a tőke pártjára állt balközépnek meg kell gondolnia, hogy a szunnyadó népi aspirációk pártjára áll-e, és hajlandó korlátozni a tőke hatalmát, vagy elsodorják az új valóságok. Vagy új fundamentalizmus, vagy új szocializmus. Mindkettő hatalmas veszedelmet jelent arra az eklektikus (igen vegyes) koalícióra, amely eddig annyira kényelmes, puha fészket kínált a tőkének, s amelynek a neve: Magyar Szocialista Párt. A baloldal története eddig mindig feszültség volt a dolgozók törekvései és az uralkodó osztályba beleolvadó hivatalos „baloldalok” között. A középbal többnyire arra törekedett, hogy pacifikálja a munkásságot. Magyarországon nincs kit pacifikálni. Paradox módon, itt csak a munkásság fölébresztése adhatna új erőt azoknak, akik majd meg akarnák békíteni a munkásosztályt. Csak persze akkor már nem fog akarni megbékülni.

Ez a probléma – hála istennek – megoldhatatlan. Még szerencse, hogy nem gondolom: meg kellene oldani.

Az MSZP sokáig abban az értelemben volt „baloldali”, hogy otthont nyújtott a volt párttagoknak, közülük is az értelmiségieknek, a kádereknek, a középosztálynak. Szavazói az idősebbek és a diplomások. Közöttük épp úgy vannak „liberálisok” és „nacionalisták”, mint az MSZP-n kívül; főleg csak a kádári múlthoz való szégyenlősen pozitív viszony különbözteti meg őket a többi polgári párt korosabb szavazóitól. Az idő telik, ez a distinkció, ez a különbségtétel egyszerűen elmúlóban van.

Mint följebb utaltam rá, van ellenállás azért Magyarországon: ez a fiatal diplomások masszívan elégedetlen csoportjában lelhető föl, és csaknem teljes egészében radikálisan jobboldali. (Ezt minden fölmérés, kutatás igazolja.) A középosztály átalakul, jelesül: tömegében deklasszálódik. Ez a radikális jobboldal terepe. Mint a 2002. tavaszi és őszi választások bebizonyították, az MSZP csak a munkásokhoz és a közalkalmazottak alsó rétegéhez menekülhetne, ha merne. (S 2002-ben az is kiderült: van az országban erősen radikális, jobboldali, ha tetszik: „ellenforradalmi” potenciál.) Medgyessy 100 napja erre – a prolikhoz való menekülésre – volt kísérlet. Hallatlanul népszerű is volt, ameddig tartott. Senki nem merte bírálni, még a fogát csikorgató parlamenti ellenzék se. Ahogy a jelenlegi koalíció hatalma megszilárdult, úgy kezdte elfelejteni az MSZP, hogy kiknek köszönheti a győzelmét. A panelproliknak, a kisnyugdíjasoknak.

Közöttük ma kifejezetten népszerűtlen. Az írás megjelent a falon.

Click Here to Read More

Isten hozta, Mr. Bush!

szombat, 2005. április 16. Tamás Gáspár Miklós


Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság szocialista miniszterelnöke nemrégiben meglátogatta az Irak elleni törvénytelen agresszióban részt vevő magyar honvédkülönítményt. Az agresszor egyik ottani katonai támaszpontján lefényképeztette magát hadügyminiszterének és katonáinak társaságában, fején rohamsisakkal, kezében géppisztollyal, golyóálló mellényben.

Ez a kép felejthetetlen.

És megbocsáthatatlan.






TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS:
Isten hozta, Mr. Bush!





Nyomatékosan kérünk, ne higgyétek,
Hogy természetes az, mi mindennapos!
Mert e korban, a rendszeresített rendetlenség,
Tervszerű erőszak, embertelen emberség
E véres zűrzavarában semmit se mondjunk
Természetesnek, ha nem akarjuk,
Hogy örökérvényűnek tekintessék.

Bertolt Brecht: A kivétel és a szabály
(Hajnal Gábor fordítása)



Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság szocialista miniszterelnöke nemrégiben meglátogatta az Irak elleni törvénytelen agresszióban részt vevő magyar honvédkülönítményt. Az agresszor egyik ottani katonai támaszpontján lefényképeztette magát hadügyminiszterének és katonáinak társaságában, fején rohamsisakkal, kezében géppisztollyal, golyóálló mellényben.

Ez a kép felejthetetlen.

És megbocsáthatatlan.

A magyarországi miniszterelnök evvel a fölvétellel nyersen és keményen kifejezte, hogy mi, megszállók, mit csinálunk a Tigris és az Eufrátesz közén. Ölünk. A magyar honvédek még mindig ott vannak Irakban. Ott vannak, annak ellenére, hogy a magyarországi parlament nem adta a megkívánt minősített többségű hozzájárulást a katonai "misszió" meghosszabbításához. A kormány jogi trükkel, NATO-ügyre hivatkozva (formailag törvényesen) megkerülte az országgyűlést, szembehelyezkedve - ismét - 1848 és 1956 akaratával. A trianoni és a párizsi béke tanulságával. No meg a magyarországi és európai közvéleménnyel. Már megint bemocskolódik hazánk neve, már megint részt veszünk idegen ország lerohanásában (és Afganisztán indokolatlan megszállásában) múló politikai előnyök délibábjáért. Már megint - mint annyiszor - szomszédainkkal vetélkedünk a patrónus nagyhatalmak kegyéért. Ha a NATO-tagság ezt a katasztrofális versengést lehetővé teszi, sőt: kikényszeríti, akkor a NATO-tagság káros a nemzeti érdekre nézve, és föl kell hagyni vele.

Magát baloldalinak nevező kormánytól ez különösen súlyos hiba. Szemben a közkeletű frázisokkal, a "baloldal" szónak van értelme: a "baloldal" addig az, ami, ameddig a nép oldalán áll a különféle uralkodó osztályokkal szemben, a gyöngék oldalán az erősekkel szemben. Innen az is tudható, mikor élnek vissza evvel a szóval. A legerősebb világhatalom győzhetetlen armadája mellé állni nem nagy kunszt.

S ezek után a miniszterelnök még ártatlan szaúdi labdarúgókat nevez tréfásan terroristának, erősítve az arabokkal szembeni etnikai sztereotípiákat, s megfeledkezve arról, hogy az egyik arab nemzettel hadban álló állam vezetője. Milyen etnikai sztereotípiát használna valamely izraeli futballcsapattal szemben, s ennek mi volna a következménye? Nyilván le kellene mondania. De immár az arabokkal szemben se vagyunk ártatlanok.

A legnépszerűbb és leghatásosabb médiák az iraki ügyet letudták a választások megrendezésével, mintha a választások kimerítenék a demokrácia fogalmát - ami természetesen nevetséges. Arról sem esik sok szó, hogy az iraki választások annak a pártszövetségnek a győzelmét hozták, amely követeli a megszállók záros határidőn belüli távozását. Az iraki közvélemény 92 százaléka megszállóknak tartja a "fölszabadítókat". Szaddám ellenfelei és a bevezetés előtt álló teokráciától tartó világiak is ellenzik a külföldi csapatok jelenlétét. S mindenki ellenzi a neokonzervatív szabadpiaci paradicsomot, amelyet Bremer nagykövet (a korábbi amerikai helytartó) törvényei és rendeletei (a mai Irak de facto alkotmánya) teremtettek meg. A szétlőtt Irak mellett még csak a Pesten is csodált Szlovákia számít ilyen szabadpiaci édennek, szemben a protekcionista-védővámos Egyesült Államokkal, amely a szabad cserét csak másokra tartja irányadó elvnek. (Az amerikaiakkal szövetséges kurd vezetők szerepe - arab állam élén! - újabb etnikai tragédiák árnyékát vetíti előre.)

A közvéleménnyel és a parlamenttel szemben tehát az MSZP/SZDSZ-kormány kitart az igazolhatatlan iraki (és afganisztáni) katonai akció mellett - megható, hogy Bozóki miniszter tüntetett New Yorkban a háború ellen; most a kormányülésen tüntethet - , és evvel még messze nem a legszolgalelkűbb a térségben: Románia, Lengyelország, Szlovákia kormánya valósággal kéjeleg a csatlósság kétes élvezeteiben.

De a demokratikus döntéshozatal elvárható normáitól nemcsak ebben az esetben tekint el a kormánykoalíció. Bauer Tamás, a liberális politikus és közgazdászprofesszor kitűnő cikkek sorozatában mutatott rá arra, hogy miként követi el a balközép koalíció mindazokat a parlamenti stikliket, amelyeket fölrótt jobboldali elődének ("salátatörvények" és így tovább). A parlamenti írott és szokásjog megkerülése mellett az is föltűnő, ami a demokratikus szellem sérelmére történik: a közvélemény lenézése, megtévesztése, ignorálása. Ebben más hatalmi ágak is részt vesznek: az alkotmánybíróság cannabis-határozata, "a jogtudó elit" és a parlamenti többség vonakodása a családon belüli erőszak megelőzésétől és szakcionálásától, a nők védelmétől (pl. a távoltartás sok helyütt bevált intézményének bevezetésétől), az antidiszkriminációs törvényhozás szegényessége és hatástalansága, az Európai Szociális Charta intézkedései bevezetésének halogatása, a melegek egyenjogúsításának elodázása, a Magyar Tudományos Akadémia részvétele a tudománytalan "drogellenes" propagandában és az agrokémiai üzletág génmódosítás-reklámjában (karöltve a "Mindentudás Egyeteme" nevű tudományos tévéműsorral), az összpárti sajtó antifeminizmusa és antiökologizmusa (beleértve a zöldek rendszeres rágalmazását), az állandó kísérletek a szólásszabadság korlátozására - megannyi baljós jel. A ci-devant Medgyessy Péter ún. "közjogi javaslatai" a többpártrendszer és a politikai pluralizmus de facto megszüntetésére, továbbá a (nem választott, hanem kijelölt) "hivatásrendi" fölsőház megteremtésére vagy Petrétei igazságügy-miniszter javaslatai a ("kétharmados") sarkalatos törvényekeltörlésére az ún. "demokratikus baloldalról", nem a tekintélyelvű szélsőjobboldalról érkeztek és érkeznek: a sötét reakció általános.

A sajátosan kelet-európai szabadelvűség egyik megmagyarázhatatlan különcsége: magasabbrendűnek tartani "a népszerűtlen intézkedéseket", mint a népszerűeket. Mintha a nép véleményének tekintetbe vétele önmagában helytelen volna. Természetesen jogunkban áll helyteleníteni a többség nézetét (én gyakran szoktam), de a nép helyeslése nem érv valami ellen csakúgy, mint valami mellett se. Ám a demokráciában a racionális vita mellett a többség érzülete is számít, mert demokráciában a nép nem számít rossznak. Theognisz, Platón és Nietzsche szerint igen, de ők a demokrácia ellenségei - kínosan tehetséges ellenségei - voltak.

A nép szuverén megvetése világlott ki abból is, ahogyan a parlamenti pártok az európai alkotmányszerződés ügyét intézték, amelyet egyelőre csak három exszovjet buzgómócsing ratifikált, többek között a magyarhoni országgyűlés. Ezt a társadalom háta mögött intézték el, miközben a legtöbb honpolgárnak sejtelme sincs arról, hogy itt valóságos újabb rendszerváltás történt (föltéve, hogy más országok meg nem mentenek bennünket tőle). Az európai "alkotmány" egyszerűen örök időkre becikkelyezi a neokonzervatív/neoliberális politikát mint az új kontinentális-föderális nagyhatalom közös lényegét. Az ilyesmi ellen - lényegtelen ügyekben - oly sokat szavaló jobboldal meg se mukkant. (Az európai csatlakozást szentesítő népszavazás előtt se kaptak a helyeslőkével összemérhető esélyt a belépés ellenzői érveik nagy nyilvánosság előtti kifejtésére.)

Bernard Cassen elmondja, hogy az alkotmányszerződés szövegében a "bank" szó 176-szor, a "piac" szó 88-szor, "liberalizáció", "liberális" 9-szer, a "verseny" és származékai 29-szer, "tőkék" 23-szor, "kereskedelem" és származékai 38-szor, "áruk" 11-szer, "terrorizmus" 10-szer, "vallás", "vallásos" 13-szor fordul elő.[1] Ebből a hatályos francia alkotmányban csak a "kereskedelem" fordul elő (kétszer) és a "vallás" (egyszer)! Gondoljuk meg, mekkora politikai változást jelent ez a szemantikai földindulás. Az alkotmányszerződés harmadik részéről, ami az igazi újdonság, nálunk semmiféle vita nem folyt. Még az európai alkotmány hívei (ha vannak ilyenek) sem érveltek meggőződésük mellett. Az alkotmányszerződés külföldi (elsősorban francia szocialista) bírálóiról a magyarországi sajtó csak gunyoros szösszeneteket közöl, megfontolásaikat nem ismerteti. A magyar népet senki nem tartotta érdemesnek rá, hogy véleményét megérdeklődje. (Pedig a gazdatüntetés elég világosan jelezte, milyen bajaink lehetnek az Európai Unióval.)

Ez a viselkedés - bár persze vannak külföldi párhuzamai - rettenetes helyi hagyományba ágyazódik.



A nép meggyanúsítása





A magyarországi uralkodó osztályoknak az a része, amelyet jobb híján "modernizációs eliteknek" lehetne nevezni, mindig azt a jozefinista sémát követte, hogy radikális terveihez nem a magyar nép, hanem valamilyen külső védhatalom jóváhagyását szerezte meg. (Ezt már több, mint egy évtizede részletesen kifejtettem.[2]) A magyarországi fölvilágosodás, majd a kiegyezéses szabadelvűség, majd a darabontradikalizmus a Habsburg-dinasztia, a domus Austriaca szövetségét, a Horthy-rezsim határrevíziós terveihez Olaszországét és Németországét, a magyarországi bolsevizmus a Szovjetunióét, a rendszerváltás "a Nyugatét", hogy a Kossuth- és a Károlyi-emigráció délibábjairól ne is szóljunk. A "visszatérés Európához" a jozefinista hagyományhoz való visszatérést jelentette, szemben a fő történeti-legitimációs hivatkozás, 1956, függetlenségi, szocialista és demokratikus hagyatékával. 1988-ban és 1989-ben 1956 színjátékát játszottuk újra, ahogyan azt - amint a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája szépen leírja - forradalmak szokták. Ám 1956 nagyon is karakteres politikai hagyatékát - nemzeti függetlenség, demokratikus szocializmus, munkástanácsok (azaz közvetlen, nem kizárólag képviseleti demokrácia), fölfegyverzett nép (levée en masse), semlegesség (vagy el nem kötelezettség), békepolitika, kelet-európai szolidaritás (és nem "nyugati orientáció") - azonnal elárultuk. Volt, aki ezt őszintén kimondta (mint akkori liberális énem: szakítás Bibóval és štvenhattal), volt, aki kerülgette a forró kását.

Akárkinek is volt igaza - szerintem nekem akkor nem volt - , a forradalmi pillanat kavargó népe nem azt a vegytiszta kapitalizmust akarta, amely osztályrészéül jutott. A nép szándékait semmibe vettük. A modernizáló elitek "a civilizáció vékonyjég-elméletének" hívei voltak és maradtak. Magyarországon és másutt Kelet-Európában (Románia és Lengyelország jó példa erre) a modernizáló reformerek azt hiszik, hogy magára hagyva a nép valami rettenetes Dózsa-forradalom mögé szegődik - volt, aki a kommunista, volt, aki a fasiszta néptől rettegett, ami (mondani sem kell) kiméra - , a modernizációval való szembenállás formája csak a nacionalizmus lehet és a barbárság, amelytől meg kell menteni az uralkodó osztályt, a reformer értelmiséget és magát a népet is.[3]

Ez egészen addig nem teljes őrültség, ameddig fönnáll valamiféle fölvilágosodott abszolutizmus, reformdiktatúra, efféle. Addig a komprádor-reformizmusnak lehetnek esélyei. Ám ha a demokrácia eszméje az alkotmányos rendszernek része lesz, még ha pusztán jelképesen is, mint ma nálunk, akkor a dolog nem mehet simán. A mai alkotmányos jogállam szólamszerű, verbális engedményei a néphatalom gondolatának persze tisztán ideológiai jellegűek. (Az ideológia - kíméletlen őszinteséggel fogalmazva - arra való, hogy az elnyomottak, kizsákmányoltak, alárendeltek vagy azt higyjék [tévesen], hogy ők uralkodnak, vagy úgy véljék [tévesen], hogy az uralom az érdekükben, nemcsak a nevükben gyakoroltatik.) De az ideológia ellenállást is inspirálhat, ha az alattvalók szó szerint értik és komolyan veszik.

Milyen körülmények között van értelme demokráciáról beszélni?

Akkor érdemes leginkább, ha van nép.

Mi az, hogy nép?

Nép akkor lesz a valamely országban föllelhető lakosságból, ha ennek a populációnak közös érdekei és közös szándékai vannak - no meg közös populáris kultúrája. A közjó és a közérdek akkor elképzelhető, ha a lakosság különféle csoportjainak érdekei és civilizációs-művelődési jellemzői nem térnek el túlságosan egymástól. Más szóval a néptestvériség föltétele az egyenlőség. A túlságos egyenlőtlenség avval jár, hogy az érdekkülönbségeket a fölsőbbségi államnak kell összebékítenie - kényszerrel. A nép nem uralkodhatik, ha nincs - és nem is törhet uralomra, ha beletörődik, hogy az érdekkülönbségek megakadályozzák néppé válását és uralkodását. Az egyenlőség a nép létének föltétele, és uralmának föltétele. Értelemszerűen a közjó uralma a nép uralmát jelenti, amit a szókimondó görögök úgy jellemeztek, hogy a demokrácia a szegények uralma a gazdagok fölött. (Ezt nevezték az akkori konzervatívok - már akkor is - demagógiánakÉ[4])

A modern történelemben ezt a fölfogást a szociáldemokrácia védelmezte (és nem a szocializmust: ez a szociáldemokráciában többnyire nemes öncsalás volt). Magyarországon is. 1918-ig a szociáldemokrácia, bár maga is jozefinista volt, de nem a néptől való félelemből (sőt!), hanem a hazai uralkodó osztályok természetét illető józan megfontolásból, a szocialista végcél gondolatának ideológiai fönntartása mellett az általános, egyenlő és titkos szavazati jogért, tehát a polgári-parlamenti demokráciáért folytatott intenzív küzdelmet tette a munkásosztály politikai munkájává. Akkoriban a liberálisok (Tisza, Vázsonyi) nem voltak demokraták, és a demokraták (a radikálisok és a szociáldemokraták) nem voltak liberálisok. (Ez egyszerűsítés, de nagyjából igaz.)

Az idők változására mi sem jellemzőbb, mint hogy ma azt tekintik Magyarországon "baloldali"-nak, aki filoszemita és antiklerikális. Tisza István gróf antiklerikális volt és filoszemita: ma az egész hivatalos politika jobbra áll tőle - jobbra áll Tisza Istvántól! Tőle balra alig észlelhető valamiÉ[5]

A korábbi századforduló, a belle époque liberális volt (egyéni jogok, szekularizmus-antiklerikalizmus, szabadverseny, szabadkereskedelem, szólásszabadság), de antidemokratikus (a lakosság hat és fél százalékának volt választójoga, a nemzetiségeket, a munkásosztályt, a parasztságot - különösen az agrárproletariátust - kegyetlenül elnyomták, nem volt parlamenti váltógazdálkodás, az alsóbb rétegekkel csendőrpofon és csendőrsortűz bánt el).

Nyugaton 1945 után, nálunk 1989 után a demokrácia egyesült a liberalizmussal. Megvalósult az általános választójog. De miért akarták a szociáldemokraták és a radikálisok az általános szavazati jogot? Azért, hogy a nép - "az alsóbb néposztályok" tömege - jusson képviselethez. Ez elvileg lehetséges, ám a magyarországi parlamentben "az alsóbb néposztályoknak" nincs képviseletük, ami a jogalkotáson meglátszik, hogy igen finoman fogalmazzunk.

Ez a magyarországi szociáldemokráciára (vegyük úgy, hogy ez ma az MSZP) kétféle következménnyel jár. Ez a párt ma nem munkáspárt, nem is néppárt, hanem polgári párt, ami a párt politikai identitása szempontjából megoldhatatlan nehézségeket támaszt. Hiszen az 1918 előtti szociáldemokrácia konkrét céljai is a polgári demokrácia keretein belül maradtak ("a nép" rousseau-i és nem marxi fogalom), de az MSZDP ezen belül - az akkori körülmények között - a munkásosztály, a kispolgárság és a nemzetiségi elitek koalíciójának állandó hegemóniáját akarta. Nem volt doktrinér, csak egy ponton (a földosztás elutasításában), s ha nem lett volna, nyerhetett is volna talán, bár az ebben okosabb Jászi-féle radikalizmust ez se tette tömegmozgalommá. A szociáldemokrácia meg akarta várni, hogy a demokratikusan radikalizált, humanizált, megjuhászított kapitalizmusban a munkásosztály számszerűen is többségre jut, s akkor a szocializmusnak is eljövendett vala az ideje. (Ezt az igeidőt nem véletlenül használom: ez volt a magyar futur antérieur, ha még emlékeznek.) A mai magyarországi szociáldemokrácia már nem akarja a nép hegemóniáját - amelynek kulcsa az egyenlőség - , ezért különbözősége a többi polgári párttól csak kulturális és történeti.

A másik nehézség: ez a szociáldemokrácia a néppárti jelleg maradványait kívánja sikertelenül egyesíteni a jozefinizmus - a védhatalmi függőségben működtetett modernizáló, elitliberális reformizmus - sajátosságaival. Ma a szociáldemokrácia nálunk a legtisztább ultrakapitalizmus szóvivője, s ebben nem a hagyományos bázisa támogatja, hanem a világpolitikai konstelláció. Nem az SZDSZ hatása az, hogy az MSZP egyre liberálisabb. Miben különbözhet a többi polgári párttól úgy, hogy a saját szavazói számára még fölismerhető legyen? Antifasizmus, antirasszizmus, antinacionalizmus - erről később, most csak annyit, hogy itt is nagyon nagy baj van.

Ha nincs nép, nincs demokrácia - nem demokrácia az, ha megválasztjuk négyévente a lakosság mintegy húsz százalékának érdekeit képviselő valamilyen polgári pártkombinációt. Ez is jobb, mint a versenyeztetés nélküli diktatúra. Ennyi. A nép létrehozásában nem jutott messzebb, mint parancsuralmi előde. Ugyanis nép nincs magától, csak lakosság - magánemberek tagolatlan káosza. (Megjegyzem, a nyugati parlamentekben előfordulnak mutatóba néppárti csökevények. Kelet-Európában sehol, ha néhány populista szélhámosságot, mint a lengyel Samoobrona, leszámítunk.) "A nép" létrejöttében az "érdekegyesítés" játszik döntő szerepet. Ez, amint Szabó Ervin bebizonyította, 1848/49-ben se sikerült, az 1945 utáni bő évtized, amely a leghatározottabb egyenlősítő lépéseket tette meg történelmünkben, azért nem teremtett "népet", mert zsarnokság nem teremthet népet, ahogyan az egyenlőtlenséggel szimbiózisban élő egyéni szabadság (még ha valódi is lenne) se képes rá.

Ám ha már így állunk, lássuk, mit csinál a védhatalom, amely elsősorban az Egyesült Államok, közvetlen szövetségeseivel.





Az új amerikai imperializmus



Az új amerikai imperializmusról szóló vitát, amely elsősorban, de nem kizárólag marxisták között folyik, és amely váratlan érdeklődést támasztott Luxemburg, Hilferding, Kautsky, Buharin és mások régóta porosodó könyvei iránt (sok új kiadásuk látott mostanában napvilágot, idézettségük is sok ezerszeresére szökött föl), Antonio Negri és Michael Hardt híres könyve[6] indította meg (a vita talán legérdekesebb dokumentumait ld. a könyvről már eddig megjelent több kritikai gyűjtemény egyikében[7]). A Negri/Hardt-tézis (amely szerint "a Birodalom" középpont nélküli, lokalizálhatatlan erőtér, amelyben a globális tőke közvetlenül, egyre inkább az egyes államok, kormányzatok közbejötte nélkül uralkodik és irányít) paradox módon éppen annak az ellenkező irányú elméletnek a föléledéséhez vezetett, amely erőteljesen hangsúlyozza az állam, esetünkben az amerikai állam - és a köré tömörülő nemzetközi gazdasági-politikai-katonai szervezetek - szerepét az 1989 utáni meglepő fejleményekben. (Az imperializmuskutatásnak pillanatok alatt új szakirodalma támadt, konferenciákkal, kutatási projektekkel, egyetemi tantárgyakkal, könyvsorozatokkal, szakfolyóiratokkal, amelyek kiegészítik a marxista tudományosság legutóbbi reneszánszát, amely új szakterületeken - gazdaságtörténet, gazdaságföldrajz, urbanisztika, kultúrakutatás stb. - és új kulturális környezetben - az angol nyelvű világban - éri el legnagyobb sikereit.) Negri és Hardt könyve (két évtizede az első baloldali ideológiai bestseller) új elképzeléseiben is a marxista hagyományból indul ki.[8]

Rosa Luxemburg annak idején azt mutatta ki, hogy a kapitalista fölhalmozás csak úgy mehet végbe, hogy a tőke a kapitalizmuson kívülről von be forrásokat, és a prekapitalista "perifériára" terjeszti ki piacait, s ebben a tőkés hatalmak versengése háborúkhoz, militarizmushoz vezet. Negri és Hardt szerint ez a "kívül" gyakorlatilag nem létezik már, az egész földgömb kapitalista, minden csak "belül" van, ennek következtében pedig az imperializmusok közötti vetélkedést szolgáló "kemény" nemzetállamnak befellegzett. Luxemburggal, Hilferdinggel, Buharinnal és Leninnel szemben Karl Kautsky viszont lehetségesnek tartotta az ún. "ultraimperializmus" létrejöttét, amelyben a tőkék hatékonyabb értékesítése érdekében az imperialista burzsoáziák šsszefognak, és a versengés helyett globális hatalmat hoznak létre. A huszadik században ez valószínűtlennek látszott, hiszen történetét imperialista háborúk határozták meg, de Negri és Hardt szerint a huszonegyedik századi "globalizációnak" épp ez lehet a formája.[9]

Az Empire-nak ezt a tételét bírálták a legélesebben, ami azért is fontos, mert éppen ez az - a számomra rokonszenves - "antiglobalizációs" mozgalmak alaptétele, amelyet magam is többször emlegettem, ti. az, hogy bekövetkezik az új évezredben a tőke közvetlen - azaz nemzetállamok közbejötte nélküli - uralma, amely illuzórikussá teszi a korlátozására vagy megdöntsére irányuló hagyományos mozgalmakat. Nem kizárt, hogy ez csak a hagyományos szocialisztikus mozgalmak kudarcának mentegetése volt, és az osztályharc ideologikus "elhalasztása", ami furcsa lenne Negritől, az operaismo és az "Autonomia operaia" alapítójától, aki a könyv megjelenésének pillanatában (2000-ben) a római Rebibbia börtönben ült forradalmi tevékenységéért, ahogy mondani szokták: koholt vádak alapján.[10] Negri éppen az osztályharc felől értelmezte volt újra a radikális hagyományt.[11]

A legfontosabb bírálat szerintem Ellen Meiksins Woodtól, korunk egyik vezető politikaieszme- és gazdaságtörténészétől származik. Bírálatának magva: szemügyre kell vennünk, hogy az új globális rendet milyen intézmények tartják fönn; igaz-e, hogy a lenini-sztálini rendszer végső bukása fölöslegessé tette a kényszer szokásos intézményeit; igaz-e, hogy a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szabályozó szervezetek és a transznacionális óriásvállalatok együttműködése helyettesíti az állam intézményes, intellektuális és fizikai hatalmát. Igaz-e tehát, hogy az állami kényszertől mintegy függetlenül megszülethet a létezőhöz még az eddigieknél is kevésbé kötődő globális proletariátus, ahogy Negri és Hardt jósolja?

Ellen Meiksins Wood először is kimutatja, hogy a diffúz, lokalizálhatatlan szuverenitással szemben lehetetlen az ellenállás, márpedig Negri/Hardt ezt tételezi föl. Márpedig azt kell látnunk, hogy a nemzetállamok - ahelyett, hogy eltűnnének - éppen hogy megszervezik a világot a globális tőke számára, hiszen ma is csak államok gyakorolhatnak (legitim) kényszert. A tőkés társadalom természete - és ebben minden más társadalomtól különbözik - elválasztja egymástól a politikai és a gazdasági szférát, a többlet el- és kisajátítása itt nem gazdaságon kívüli kényszerrel megy végbe, és a tulajdonhoz való hozzájutás a piacon történhet meg elsősorban. A külső kényszer hiányában magyarázatra szorul, hogy a munkás miért mond le - látszólag önként - a többletmunka hozadékáról. Ez nem értetődik magától, és nem véletlen, hogy olyan bonyolult magyarázat szükséges hozzá, mint Marx értéktöbblet-elmélete. A politikai kényszer elválik a piaci spontaneitás közvetett imperatívuszaitól. Negri és Hardt pedig összekeveri a piaci rendszer (fölhalmozás, kisajátítás, értékesítés, növekvő munkatermelékenység) és a politikai uralom logikáját, amikor föltételezi, hogy az utóbbit ma helyettesítheti az előbbi.[12] Wood szerint Negri és Hardt végzetesen félreérti az amerikai demokrácia természetét, amelynek a lényege a nép formális hatalma (we the people) és a tőke szubsztantív hatalma a reprezentáció (képviselet) eszközével, ahol a jogi egyenlőség - a politika és a gazdaság elválásának következményeképpen - megfér a társadalmi egyenlőtlenséggel. A nép, a démosz szociális (görög) meghatározása (s a vele járó közvetlen többségi hatalom) nem alkalmazható a tőkés modernség körülményei között - mondom én - , a Benjamin Constant-féle "modern szabadság" formálisan jogegyenlőséget (és az állami kényszerrel szemben reális szabadságjogokat) állapít meg azon az áron, hogy a honpolgárok többsége csak passzív tagja lehet a politikai közösségnek; a tőke informális kényszere normális körülmények között nem igényel többet; az állam csak a kereteket szabja meg.

Az új imperializmus tehát a nemzetállami végrehajtó rendszer révén tör utat a még akadálytalanabb fölhalmozásnak és versenynek; politikailag csak a nemzetállam "fogható meg". A dolog lényegéhez tartozik, hogy "a gazdaság" ilyen módon nem: éppen "a gazdaság" (az értéktöbblet piaci versenyre kényszerített termelője és elsajátítója) szabadsága a burzsoá állam kényszerfunkciója.[13]

A birodalmi hegemón - különösen a szovjet tömb fölbomlása óta - arra törekszik, hogy a klasszikus gyarmati uralom költséges és veszedelmes módszereit túlhaladva a piacokat terjessze ki, és a közvetlen politikai-katonai kényszerrel a közvetett "gazdasági" kényszer útját egyengesse.[14] Mivel ez a cél általános, ezért az Egyesült Államok által indított, "terror elleni"[15] háborúja végtelen háború.[16] Az új geopolitika legnagyobb hatású művelője szerint a kapitalizmus a tér átszervezésével ("spatial fix") tolja ki, potenciálisan a végtelenségig, a lényegét jelentő permanens válságot.[17] Az új imperializmus nem hoz létre gyarmatokat, a globális tőkeuralom a nemzetállamok jogi-katonai kényszere révén érvényesül: a föladat az, hogy a nemzetállamok ezt végre is hajtsák. Ezt szolgálta a Szerbia elleni hadjárat[18], az afganisztáni, majd iraki hadjárat[19]. Mindháromban szégyenletes szerepet játszottak a kelet-európai, köztük a magyarországi kormányok. A "terrorizmus" valódi problémájára[20] ezek a háborúk nem is keresték a választ, az iszlám világ rettenetes válsága csak kiindulópont volt a tőke számára megfelelőnek és racionálisnak számító új államok ("demokráciák") létrehozására. (A "demokrácia" szó itt a többé-kevésbé hiteles parlamenti választások megrendezését jelenti, semmi többet. Ezek az államok épp oly autoritáriusak egyébként, mint elődeik, csak nagyobb bennük a káosz. Bár a megbuktatott zsarnokokért nem kár. Ámde nem róluk van itt szó.) Az "új demokráciák" megteremtése fegyveres agressziók révén csak akkor van napirenden Washingtonban, ha a leküzdendő zsarnokság szembekerül az Egyesült Államok uralkodó osztályának érdekeivel. Az Egyesült Államok legalább annyi zsarnokságot véd, mint amennyit megdönt, s még emlékszünk Nixonra és Kissingerre, akik a totalitárius Szovjetunióval szemben a Kínai Kommunista Pártra támaszkodtak (beleértve védencét, a tömeggyilkos kambodzsai Pol Pot-rezsimet).

Szemrehányást kaptam azért, mert korábban az iraki akciót "imperialista rablóháborúnak" neveztem. A kifejezés talán félreérthető, hiszen csakugyan nem egyszerűen a kőolajról van szó, hanem - mint a nyersanyagok nélküli Afganisztán esetében is - geopolitikai programról: annak a megelőzésről, hogy (mint a hetvenes években Iránban) gazdag és erős ellenhatalmak alakulhassanak ki az Egyesült Államok által garantált új renddel szemben, amelyet George W. Bush nyilvános nemzetbiztonsági-stratégiai doktrínája szerint nemcsak az ellenségtől, hanem minden potenciális vetélytárstól is meg kell védeni. Az amerikai fegyveres erők nem gyarmatokat, nem is szimpla kliensrendszereket hoznak létre (bár ahol lehet vagy muszáj, ilyeneket is), hanem a szabadpiaci szabályozás előtt passzívan megnyíló gazdasági rezsimeket, amelyek mellett vagy fölött a szövetséges nemzetállamok föladata a közrend biztosítása saját forrásból és személyzettel, továbbá minden stratégiai előny keresésének föladása. Evvel a föltétellel a közvetlen katonai megszállást és gyarmati státuszt is meg lehet úszni.[21]

Az utóbbi időben az Egyesült Államok és társhegemón (alapvetően angolszász) partnerei nemcsak a rivális szuperhatalmak kísértetét óhajtják elűzni, hanem az eurázsiai térségben a regionális-középhatalmi konkurenciát is föl akarják számolni. Ennek az új (pontosabban: fölújult) támadássorozatnak a helyszíne az egykori szovjet tömb (beleértve magát a volt Szovjetuniót is). Ez közvetlenül érint bennünket is, ezért erre részletesebben is kitérek.





Az amerikai imperializmus Kelet-Európában






Peter Gowan nevezetes cikkében[22] ’gy írja le világpolitikai szemszögből a kelet-európai fordulatot: ez a kilencszáznyolcvanas években a Paul Volcker nevéhez köthető stratégiai átalakuláshoz köthető, amely pénzügyi politikával tett kísérletet a periféria újbóli alárendelésére a centrumnak. Ennek a - persze nem teljesen tudatos - politikának a következő fő vonásai voltak.

Adósság. Ez a nemzetközi pénzügyi rendszernek (folyószámla helyett) a hitelképességre támaszkodó átalakításával kezdődött, amikor az Egyesült Államok a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat a magánbankokra ésa pénzpiacokra bízta. A perifériaországok politikai stabilitását szolgálta, hogy angol-amerikai magánbankoktól vehettek föl hiteleket. A Nemzetközi Valutaalap bátorította a magántőkét a hitelnyújtásra, ami az ismert csapdahelyzetbe juttatta Lengyelországot és a Szovjetuniót.
Függőség. A centrum hitelezőinek kielégítése végett az adós perifériaállamoknak kereskedelmi többletekre kellett szert tenniük a centrum piacaihoz való hozzáférés révén; szorgalmazniuk kellett a tőkebeáramlást a centrumból, hogy pótolják a kereskedelmi deficitet, és képesek legyenek az adósságok kamatainak fizetésére; a pénzügyi nyomás enyhítésére pedig privatizációs bevételekre, az állami kiadások csökkentésére lett szükségük.
"Nyitott ajtók". Kelet- és Kelet-Közép-Európában olyan jogrendszereket hoznak létre, amelyek a centrum tőkéi számára áthatolhatóvá teszik a perifériaországokat ("sweeping rights to entry and exit") a pénzpiacok, a munkaerő, az árupiacok és a profitáramlás (a profitok hazautalása, "repatriálása") tekintetében.
A tulajdoni szerkezet változása. A multi- és transznacionális vállalatok masszív behatolása a periféria gazdaságaiba, tőkekoncentráció és -centralizáció, a termelőegységek számának csökkenése.
"Financializálás". A finánctőke (különösen a mobil-likvid tőke) társadalmi hatalmának erősödése. A részvény- és kötvénytulajdon elterjedése érdekeltté teszi a helyi tulajdonosi osztályokat az új berendezkedésben.
Liberális-demokratikus állami intézmények. A hidegháború idején a Nyugat nem törődött szövetségeseinek politikai rendszerével, most azonban gondot fordít a független igazságszolgáltatás megteremtésére, amely biztonságba helyezi a "nyitott ajtó" politikáját a helyi végrehajtó hatalom beavatkozása elől; arra, hogy a helyi lakosság figyelmét fölhívja kormányzatának felelősségére a gazdasági helyzetért, s evvel megbuktatásának lehetőségére; a politikai folyamatok nagyobb átláthatóságára (áttetszőségére), amelyek ezáltal befolyásolhatóbbá is válnak.
Sebezhetőség. A nyitott kelet-európai gazdaságok rendkívül érzékenyek a nyugati centrum piaci jelzéseire.
A nyolcvanas évek végén két forgatókönyv is elképzehető volt a kelet-európai átalakulás tekintetében. Az elsőt a Herrhausen- és az Attali-terv fejezte ki, eszerint a KGST-övezet a francia-német hegemónia alatt álló Európába olvadt volna, tőkés módon ugyan, de megőrizve különállását, saját munkamegosztási, technikai-gazdaságtörténeti sajátosságait. A másik az "amerikai" változat volt: sokkterápia, villámgyors áttérés a piaci kapitalizmusra, a regionális KGST-nexus szétzúzása és a kelet-közép-európai államok destabilizálása. Ennek föltétele volt a "financializáció" kiterjesztése keletre (Gorbacsov a KGST-elszámolásokat is nyugati "kemény" valutában követelte), az NSZK politikai alárendelése és az ideológiai áttörés (amelyben - hadd tegyem hozzá - akkoriban magam és barátaim elég nagy szerepet játszottunk, tudtommal jóhiszeműen). A KGST-zóna széttöredezése és a szovjet ipar ettől nem független (a Gajdar-tervből is következő) megsemmisülése precedens nélküli gazdasági pusztuláshoz vezetett. A kelet-közép-európai országoknak nem volt más lehetőségük, mint vagy belesodródni a szovjet összeomlás vihartölcsérébe és teljesen tönkremenni, vagy betagozódni az Európai Unió másodrendű államai közé. (Az, hogy az EU milyen stratégiát követ Kelet-Európában, részben rokon kérdés, de azért más.[23] )

Az afganisztáni és iraki háború során olybá tűnhetett föl, hogy Kelet-Európát (beleértve a volt Szovjetunió egykori tagköztársaságait) lazább gyeplőre engedik, és Nyugat-Európa (ma már "EU" álnéven) és Oroszország megosztozhat azon, ami regionális hatalmából megmaradt, nagyjából a tizenkilencedik századból ismert módon. "A narancssárga forradalom", "a narancssárga hullám" azonban megmutatta, hogy ez nincs így, és a - bármiféle okból - az amerikai hegemóniától valamiképpen félig-meddig független országoknak be kell illeszkedniük az új világrendbe, amelyben Tony Blair híres beszéde szerint ("Doctrine of International Community", Chicago, 1999. április 22.) nincs többé helye a nemzeti szuverenitásnak. A forgatókönyvet először Belgrádban próbálták ki: különféle marginális-periferikus államokban a (többnyire) tekintélyelvű hatalom kétes választási "sikerét" fiatalok emberi jogi "civil" mozgalma - amelyet amerikai szakemberek látnak el tanácsokkal - kétségbe vonja, tömegtüntetéseket szervez, amelyeket a globális médiák közvetítenek és evvel fölnagyítanak (ez a "nagyító" hatás először 1989-ben működött, ahol a változást óhajtó kelet-európai tömegek a tévéből tanulták - egymástól - a rendszerváltó technikákat, Tallinntól Ljubljanáig angol nyelvű táblákkal [is] vonultak föl). A belső és a külső nyomás kombinációja lemondásra kényszeríti a zsarnokot (Milošević, Sevardnadze, Kucsma/Janukovics, Akajev stb.), majd az új népi hatalom vezetője Washingtonba utazik, ahol fölállva tapsolja meg a Kongresszus. (A narancssárga szín először a Fülöp-szigeteken jelent meg, amikor Marcos diktatúrájától a főhatalmat előbb az Aquino-klán, majd a Macapagal-klán [Gloria Arroyo elnök Macapagal-lány] hódította vissza.) Aki magától beáll a sorba, mint Vlagyimir Voronyin besszarábiai (moldovai) elnök, a moldovai kommunista párt (PCRM) főtitkára, és szakít Oroszországgal, végrehajtja a szerkezetátalakítást, maradhat. A dolog persze el is szabadulhat. Romániában Băsescu elnökjelöltnek elég volt fölöltenie a narancsszínű sálat, Năstase elnök az urnák zárása előtt elismerte vereségét. Csak Belorussziában ("Fehéroroszországban") mondott csődöt az Otpor-stílusú kísérlet, de szerintem ott se végleg. (Nálunk Patrubány, az MVSZ elnöke vett föl narancsszínű sálat, amikor vesztésre állt a népszavazáson, és az is világos, hogy a Fidesz-MPSZ is csak a saját választási győzelmét fogja majd érvényesnek elismerni 2006-ban; pedig ez utóbbiak nem igazán Amerika-barátok; de ez mellékszál.)

Ukrajnában Juscsenko győzelme után - amúgy én is előnyben részesítem a megmérgezettet a mérgezővel szemben, és nem kedvelem az újságírókat lefejező rezsimeket - rendkívül érdekes fejleményekre került sor, amelyekről Magyarországon csak a Hetek tudósítója, Vagyim Arisztov számolt be. Őrző-védő cégek fegyveresei és paramilitáris egységek jelentek meg a Kucsma/Janukovics-klikkhez közel állók tulajdonában lévő vagy általuk vezetett vállalatoknál, elfoglalták az épületet, kidobták és új emberekkel helyettesítették a menedzsmentet (az itt-ott riasztott rendőröket lefegyverezték), majd a kormány rendeletileg visszaállamosította a magánkézben lévő cégeket, ezeket majd ismét privatizálják, nyilván nem a vesztesek számára, az átmeneti veszteségeket külföldről finanszírozzák. Kelet-Ukrajnában mutatkozott némi ellenállás, evvel szemben a hadsereget (!) mozgósították, egyes városokban napokig páncélozott járművek cirkáltak az utcákon. Az új miniszterelnökkel szemben - aki Budapestet is szerencséltette látogatásával, meg is írta sajtónk, hogy milyen csinos - köztudomásúlag nemzetközi körözés van folyamatban csalás miatt, férje sokáig bujkált valahol. (Ez persze Benazir Bhutto férjére is áll, de őt elkapták.) Az új fiúk és lányok persze semmivel se rosszabbak, mint elődeik: a különbség politikájuk irányában van. Egyrészt végre kell hajtaniuk a "nyitott ajtó"-programot és a többit, másrészt meg kell valósítaniuk "a demokratikus normalitást", azaz a belső békét és jogbiztonságot a magántulajdonnak, amelytől elválaszthatatlan az egyéni szabadságjogok és a politikai részvétel (legitimációhoz manapság szükséges) minimuma. Ámde a narancssárga sál üzenetét a mindig brutálisan őszinte és egyenes Băsescu elnök fejezte ki a "Washington―London―Bukarest tengely" kifejezéssel. Lehet, ez kissé bután hangzik, de ez a valóság. Románia a Fekete-tengert NATO-beltengerré változtatja, még NATO-tagsága előtt amerikai támaszpontok létesítéséért lobbizott (sikerrel) Washingtonban, és ma már elfogadta a megelőző csapás doktrínáját is (a térségben - Lengyelország mellett, de jelentősebb mértékben ― csak Romániának van említésre méltó hadserege és hadiflottája).[24] A regionális szövetségesek szerepe különben is fontos, ld. Lengyelország nyílt beavatkozását a belorussziai és ukrajnai belügyekbe (persze az USA oldalán és érdekében) a legutóbbi időkben; hasonló szerepet játszott Románia Besszarábia (a "Moldovai Köztársaság") vonatkozásában.

Nem véletlen, hogy bizonyos németországi erők berzenkednek Románia EU-fölvétele ellen, amiben - persze - a magyarországi euroképviselők (talán maguk se tudják, miért) a német konzervatívok hű szövetségesei, a budapesti kormány szándéka ellenére. De ez is mellékszál.

Oroszország szuperhatalomból "szimpla" nagyhatalommá vált, majd a parlamentre lövető "demokrata" Jelcin és komprádor "oligarcha" szövetségesei kezén ez is veszendőbe ment; a kétségtelenül ellenszenves és autokrata Putyin már hazája középhatalmi státuszát se nagyon tudja megmenteni. Kénytelen-kelletlen ő is szövetségese az Egyesült Államoknak az "iszlám terrorizmus" (más nézetből: a csecsen szabadságharc) elleni "küzdelemben" (más nézetből: a kaukázusi népirtásban), amelyből nem tud kikászálódni, és amelyben az orosz hadsereg iszonyatos bűntetteket követ el (bár nem nagyobbakat, mint az amerikai hadsereg Irakban), miközben vetélytársa is Amerikának. Oroszország elveszíti közép-ázsiai szövetségeseit - ma már a "Türkménbasi", Szaparmurad Nyijazov is ész nélkül "demokratizál", aminek menekülés vagy még rosszabb lesz a vége (úgy kell neki) - , és Kelet-Európában (beleértve a "közeli külföldet") elveszíti minden befolyását. Volt szovjet tagállamok lépnek be egymás után a NATO-ba (szegény Gorbacsov anno kikötötte, hogy erről szó se lehet az NDK-t kivéve), a Baltikumban a legkomolyabban diszkriminálják az orosz kisebbségeket. (NATO- és EU-tagtársaink arrafelé éppen apartheid-rendszert vezetnek be, de oroszokért nem nyikkanunk. Mellesleg: a kiűzött horvátországi szerbekért se nyikkanunk. Mellesleg: a rasszista Beneš-dekrétumok is érvényben vannak még Csehországban és Szlovákiában.) A transznisztriai oroszok helyzete sem éppen megnyugtató.

Nyugat-Európa Kelet-Európában nem orosz protektorátusokkal néz szembe, mint oly sokszor korábban, hanem amerikai kliensállamokkal. Jugoszlávia megszűnt, a két jelentősebb kelet-európai állam (Lengyelország, Románia) szilárd amerikai szövetséges, ebben ideológiai egység is van; a lengyelországi Nyugat-ellenesség csak Európa-ellenesség, Amerikára nem terjed ki, éppen fordítva, mint Magyarországon. (Nota bene, az amerikai nexusnak mind a lengyel, mind a román esetben igen komplex, bár egymástól teljesen különböző 1989 előtti gyökerei vannak.)

Nyugat-Európa ugyan az Egyesült Államok riválisa, de nem folytat másfajta politikát. A legfontosabb európai hatalom, Franciaország afrikai neokolonialista politikája semmivel nem jobb, mint ifj. Bush elnöké. Legföljebb még ügyetlenebb és még erőszakosabb. Nyugat-Európával más bajok is vannak.






Az európai szociáldemokrácia válsága






A nyugat-európai tőkés középhatalom ("az Európai Unió") gazdaságilag méltó riválisa az Egyesült Államoknak és a "föllendülő" és "virágzó" (értsd: óriási profitokat termelő és műszaki fejlődésében figyelemre méltó, ám szociális válsággal - amely senkit sem érdekel - küzdő) Kelet-Ázsiának, bár politikai és katonai gyöngesége miatt alárendelt pozícióban van; evvel is jelzi a "globalizációs" tézis problematikusságát: az állami kényszerpotenciált nem pótolja a mégoly hatalmas profit.

A Blair/Schröder-féle "harmadik útról" kiderült, hogy semmiben se különbözik a neokonzervatív/neoliberális mainstream ("fősodor") politikájától. Ami sajátos benne, az nem a saját alkotása, hanem Európa, az európai tőkés társadalom néhány (tőle független) adottsága. Az egyik a népjóléti, "gondoskodó" állam (lÕétat-providence) szívós hagyománya. A második a demográfiai probléma. A harmadik a profitmaximalizálás érdekében végrehajtott masszív leépítések, a hatalmas munkanélküliség, amelyet előbb a még dolgozók kiváltságainak megőrzéséért is tűrtek, ma már azonban orvosolhatatlan belső vérzés. A negyedik a demográfiai vákuum szívóhatása, amely a (többnyire illegális) bevándorlók millióit szippantotta Nyugat-Európába. Az štödik az ennek következtében föllépő, hatalmas erejű rasszizmus, idegengyűlölet, bevándorlóellenesség, amelyet az "iszlám fundamentalizmussal" szembeni kulturális ellenszenvvel ideologizálnak meg. Az új fajgyűlölet, amely ma kizárólag a nyugati polgári társadalom sötét bőrű páriái (ill. jogaik) ellen nyilvánul meg, nem a hagyományos szélsőjobboldal terméke, hanem liberális és szociáldemokrata pedigréje van. A nyugat-európai tőke olcsó munkaerőt szeretne használni, evvel lenyomja a "centrum" reálbéreit és befagyasztja a "periféria" reálbéreit. Az emancipációs-internacionalista munkásmozgalom gyöngülése következtében a munkásság és az alsó középosztály "népjóléti sovinizmusa" lép előtérbe; ezt ál-"fölvilágosító" jelszavakkal teszik elfogadhatóvá az olyan politikai figurák, mint Pim Fortuyn és Theo van Gogh, akiket a magyarországi szociálliberális sajtó mint a "multikulturalizmus" vértanúit gyászol, holott a valóság persze ennek a szöges ellentéte. A szabadságot nem a maghrebi vendégmunkások imái veszélyeztetik. A "mérsékelt jobboldalon" az olyan szereplők, mint Giscard dÕEstaing, Törökországtól féltik a keresztyén "európai" identitást, mintha Európa keresztyén volna, nem pedig (mint a valóságban) hitetlen.

Az európai, különösen az északi szociáldemokrácia odáig züllött, hogy idegengyűlöletben versenyez a konzervatívokkal Angliában, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában. A déli, latin szocializmus megpróbál kitörni ebből a csapdából, és - legalább retorikailag - balra tolódik. Ezt az olasz, francia, spanyolországi, portugál szociális mozgalmak és a szélsőbaloldali pártok is kényszerítik rájuk. (A keletnémet PDS-nek is rokonszenves - a retorikája. A tartományi kormányzatokban azonban nem lehet megkülönböztetni az SPD-től.) Nagyon remélem, hogy az európai alkotmányszerződést illető, közelgő franciaországi népszavazáson a "nem" győz; ezt az elfogulatlan Népszabadság párizsi tudósítója - érvek nélkül - "rémes kilátásnak" nevezi cikke címében.[25] A "nem"sikere kívánatos és helyénvaló ideológiai káoszt kelt majd azokban a szociáldemokrata pártokban, amelyeknek a szakszervezeti bázisa máris ellenáll a Bolkestein-direktíva minden dolgozó számára káros előírásainak, amelyek a kelet-európai migráns munkások számára a legkártékonyabbak, és tovább nyomnák a béreket lefelé nálunk és mindenütt. A "kisebbik rossz" ismeretes logikája egyelőre egyben tartja a német és a brit szociáldemokráciát, remélhetőleg már nem sokáig.

A társadalmi igazságtalanság, kirekesztés, "social dumping" ellen csak az új szociális mozgalmak és a szélső- és ultrabaloldali (a kettő nem ugyanaz!) pártok lépnek föl, de a szociáldemokraták is mintha ébrednének hosszú téli álmukból.

Ámde itt más bajok is vannak. A szociáldemokrata kormányok (elsősorban Németországban) brutálisan hozzányúltak azokhoz az emberi jogokhoz, amelyeket szilárdnak és garantáltnak látott mindenki Európában; a rendőrállami intézkedések és informális-paralegális durváskodások komolyan rontják az európai életminőséget. A "közbiztonsági" és "nemzetbiztonsági" demagógia, paranoid-hisztérikus ijesztgetés nem pusztán kelet-európai sajátosság, bár csak a Magyar Köztársaság főügyésze ragadtatja magát arra, hogy egy gyereklány szörnyű meggyilkolásának bűnügyében a vizsgálat lezárulta előtt nyilvánosan gyalázza a gyanúsítottat, és kilátásba helyezze az ítélet példás szigorát, amelyhez semmi köze. Az ártatlanság vélelmének jogelve elillanni látszik. (Utóbb Gyurcsány miniszterelnök és Petrétei igazságügy-miniszter is szigorú megtorlást sürgetett, a mindenütt Európában elterjedt büntető populizmus és közrendi demagógia jegyében.)

Az európai balközépnek nem sikerült megakadályoznia az illiberális világnézeti fordulatot, az ellenőrzés, korlátozás, büntetés patológiás kultuszát, és ezt álságos "antifasizmussal" kompenzálja (túl), akárcsak nálunk.[26]

A magyarországi "szociáldemokrácia" pedig Zapatero helyett megint Blairt választja, nem beszélve még szánalmasabb kelet-európai "testvérpártjairól".

De persze azért "a latin szocializmus" sem ártatlan (a többiekről nem is szólva) azokban az európai fejleményekben, amelyek lehűtötték a legizzóbb föderalisták lelkesedését is. Ezek közül a legfontosabb a demokráciának egyszerre elitista és populista szellemű tönkretétele: az "elitizmus" a föderális és globális bürokrácia (ezen belül is a kodifikáló közigazgatási jogászok) uralmában és a tőle úgyszólván megkülönböztethetetlen finánctőke-menedzsment befolyásában nyilvánul meg a gazdaság- és szociálpolitikák (szubsztantív) tartalmát illetően, a "populizmus" pedig a katonai/titkosszolgálati/rendészeti tömegkezelés uralmának xenofób és paranoizáló megideologizálásában (ld. "terrorveszély" mint államalkotó doktrína).[27] A szociáldemokrata David Blunkett és Otto Schily (belügyminiszter) semmiben nem maradt el a (Pétain óta legjobboldalibb) francia Raffarin-kormány rendőrállami rendpártisága mögött. Mindezt a tehetetlenség egyre fokozódó érzése veszi körül, az emberi jogi szervezetek imamalom-szerű folytonos tiltakozásába majdÕ mindenki belefásult[28], mert a semlegesített és politikailag kasztrált nép a rendszer folytonos kényszerű reprodukciójával egyre inkább szerzője saját mizériájának.[29]






A magyarországi balközép csődje






Pár hónappal ezelőtt Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a következőket nyilatkozta a Financial Times-nak: "'Mi a fontosabb? Az euró meghonosítása 2010-ben, vagy a társadalmi kohézió és az állam gazdasági-társadalmi szerepvállalásának fönntartása a jelenlegi szinten?' - tette föl a kérdést a magyar miniszterelnök. [É] Gyurcsány Ferenc a brit lap szerint azt mondta: a kiadások szükségessége és a nagyon szegények védelmében játszott állami szerep elfogadása között őrlődik. 'Tízmillió ember közül 700 ezernek annyi pénze sincs, hogy naponta egy rendes tányér ételt megehessen. Nekik nem lehet azt mondani, hogy gondoskodjanak saját jólétükről, hogy az államnak ebben nincs szerepe' - mondta a miniszterelnök. A kormányfő kijelentette: szeretné, ha a magyar gazdaság magasan fejlett technológiájú ipari központtá válnék, az ország azonban a költségek terén nem tud versenyezniÉ Szlovákiával vagy Romániával olyan beruházásokért, mint pl. egy autógyár fölépítése. Elutasította ugyanakkor azt a francia-német követelést, hogy a társasági adó minimális szintjének uniós meghatározásával [Schröder kancellár önzően, de talán nem helytelenül kelt ki az 'adóverseny' ellen] vegyék elejét az alacsony költségű kelet- és közép-európai országok 'dömpingjének'. A kormányfő szerint a versenyképességet nem csupán az adószint vagy vagy a tiszta munkaerőköltség, hanem ennél sokkal több tényező határozza meg."[30]

Gyurcsány gondolatai nyilván ellentmondásosak, hiszen a társasági adó (és általában a tőke terhei) növelése nélkül a milliónyi éhezőnek nincs miből segíteni. A nyugati beruházók, befektetők nem teremtenek annyi munkahelyet, hogy annyira félni kellene kiváltságaik csorbulásától. A tőkebeáramlás pozitívumait és negatívumait nem lehet pusztán a nemzeti össztermék alapján megítélni, amely szabadpiaci körülmények között legalább annyi mindent eltakar, mint amennyit föltár, hanem meg kell nézni a nép életszínvonalára és életminőségére való hatást is, amelynek csak az egyik dimenziója a reálbér. De maga a "segítség" is ellentmondásos. A szocialista/liberális kormány vezetői zárt körben bevallják, hogy nem merik elszakítani a népjóléti juttatásokat a munkajövedelmektől, ami az "underclass"-t, az ún. "mélyszegénység" (gyakran roma) áldozatait kizárja a népjóléti rendszerből.[31]

Gyurcsány hivatalba lépésekor óvatos bizakodásomat fejeztem ki: hátha az új miniszterelnök "érti az idők szavát", és belátja, hogy a neokonzervatív/neoliberális konszenzusnak befellegzett.[32] Bizakodásom oktalan volt. Ez a konszenzus (kormánykörökben legalábbis) helyreállt. Abban a játszmában, amelyet Gyurcsány fényesen megnyert (a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazáskor), a miniszterelnökkel nem lehetett egyetérteni, hiszen ő a "jóléti sovinizmus", a bevándorlóellenesség kártyáját játszotta ki virtuóz módon. Ezen nem változtat semmit az, hogy ellenfelei tűrhetetlenül viselkedtek és elviselhetetlen ostobaságokat beszéltek. Az ország és a határokon túli magyar kisebbségek talán némileg jobban jártak így (hiszen amit valójában fölkínáltak nekik az "igen" hívei, az maga volt a nagy semmi), de az ár, amelyet a magyar nép (s ezen belül a magyarországi szociáldemokrácia) ezért megfizetett, aránytalanul magas. Többi játszmáját sorra elvesztette Gyurcsány, s éles kanyarral visszatért a neoliberális ortodoxiához, amellyel visszatért a tartalmilag érdektelen politikusok hosszú sorába.[33] Fő ellenfeléről, Orbán Viktor országgyűlési képviselőről nem teljesen indokolatlanul mondják, hogy ún. "szociális demagógiát" képvisel - noha az SZDSZ adócsökkentő populizmusa legalább ugyanannyira demagóg, és lényegét tekintve ugyannak a fiatal középosztálynak kedvezne, mint Orbán képviselő, csak olyan módon és olyan ideológiai körítéssel, amely a fiatal középosztály konzervatív és rendpárti többsége számára elfogadhatatlan. A Fidesz-MPSZ elnöke csak elkezdett a szegényekhezbeszélni, a középosztályt preferáló, a fiatal menedzserek segélyezését célzó ismert politikája semmit se változott. De legalább beszél a szegényekhez, akik közül az időseket annyira lenézi, hogy az ún. "kádárizmus" óvatos rehabilitációjától se riad vissza, míg más rétegműsorokban továbbra is hajthatatlan antikommunista. Ámde ő legalább "érti az idők szavát", amit a Gyurcsányt óvatosan és fönntartásokkal üdvözlő cikkemben is elismertem róla, Orbán képviselőről.

A Gyurcsány Ferenc vezette szociálliberális kormány tett néhány baloldali konnotációjú nyilatkozatot (antiklerikalizmus, antifasizmus, antirasszizmus), ami igen helyes, de ezek szavak.[34] A szavak is tettek, de másfajta tettek is kellenének. Mit ér az antirasszizmus, ha bevándorlóellenes xenofóbiával párosul, ha a többségében roma underclass "mélyszegénységének" orvoslását nem tartják véghezvihetőnek, mert az MSZP "kisemberi" bázisa fölháborodnék miatta? Mit ér a kirekesztés elítélése, ha a munkanélküliek segélyezése a népjóléti kiadások 3 százalékát teszi ki? "Nekik nem lehet azt mondani, hogy gondoskodjanak saját jólétükről" - mondta idézett nyilatkozatában a miniszterelnök. De ezt nemcsak hétszázezer, hanem négy-ötmillió embernek se lehet mondani.

Természetesen hazánkban is érvényesül a nemzetközi (értelemszerűen a nyugati) tőke nyomása, belül pedig a 100%-os parlamenti reprezentációval rendelkező honi burzsoázia nyomása, a kormány nem rohanhat fejjel a falnak. Ugyanakkor semmi szükség nincs arra, hogy a kormány a NATO-USA-EU-IMF-WTO mainstream vonalat kövesse mindenben.

Az egyenlőtlenség nő. Az egyenlőtlenség persze csak következmény - a kizsákmányolás következménye - , ám eredetéről a legelképesztőbb babonák vannak forgalomban. Sokan úgy gondolják, hogy a politikusok gazdasági stiklijei miatt vannak nálunk bajok, több szó esik arról, hogy mit művelt Gyurcsány …szödön és Orbán Sárazsadányban (bár éljen a szólásszabadság, derítsenek ki mindent, azt is, ami nem túl fontos), mint arról, hogy mit művelnek a legnagyobb tőkés konszernek, hogy mit művelnek a nagyhatalmak, mit művel az európai intézményrendszer, mit művel a kormány és az országgyűlés.[35] Rendkívül aggasztó, hogy az utóbbi évtizedben a magyarországi közvélemény teljesen elszakadt a nagyvilágtól, provinciálisabbak vagyunk, mint valaha, a külpolitikai újságírás - ennek szimptómájaképpen - mindenestül tönkrement, olyan nívójú lapot, mint amilyen a diktatúra korszakában a Magyarország c. hetilap volt, ma már sajnos nem tudnának előállítani. Ez engem, bevallom, meglepett.

A mai politikai bölcsesség maximumát három nagyhírű közgazdásznak e hasábokon megjelent paszkvillusa jelenti. A három közgazda épp olyan demagóg módon beszél az ún. kádárizmusról, mint Orbán Viktor. Kádárizmuson egyszerűen szociáldemokráciát értenek, hogy evvel is megrágalmazzák az utóbbit. Ilyen kijelentésekre ragadtatják magukat: "Amikor újkádárizmusról írunk, arra utalunk, hogy az adófizetőknél, a polgároknál jobban tudja az állam, hogy mire fordítsa polgárai pénzét. Az újkádárizmus éppen annyira paternalista, mint a régi voltÉ [K]izárólag költségvetési támogatásokból fedezett többletkeresletet támaszt. É[E]nnek a keresletgeneráló (támogató, megvesztegető [!]) politikának a fenntartásához növeli a költségvetési újraelosztás és az adóztatás terjedelmét." Tehát - mondják - az újraelosztás növeléséhez növelik az újraelosztás terjedelmét. Egek!

A segélyezés, a csökkentett bérű szociális lakás, a rászorulóknak juttatott csökkentett árú gyógyszer: megvesztegetés? Prostituálják a dolgozókat!...

S alább:

"Az újkádárizmus nemcsak közgazdasági, pénzügyi, hanem erkölcsi és persze politikai kérdés is. Ezért legalább ennyire fontosak az erkölcsi következmények: nem a teljesítmény, az erőfeszítés, a versenyben elért jövedelem számít, hanem a politikusok jóindulata. A jobbítás, a gondok megoldásának szándékával [ez nem új-, hanem ókádárista szintagma volt, de sebaj] megfoszthatják-e a politikai döntéshozók az állampolgárokat döntési szabadságuktól? Létrehozható-e ismételten olyan helyzet, amelyben a polgárok mint adófizetők, jövedelemtulajdonosok egyre kevésbé dönthetnek szabadon, mert pénzük sorsáról egyre nagyobb mértékben politikusok döntenek?"[36] Antal, Csillag és Mihályi állításai képtelenségek.(Akkor is, ha kajánul idéznek tőlem is régről hasonló szellemű cikket. Mea culpa.) Először is nem világos, miért tévesztik össze az anticiklikus keresletszabályozást a középkori alamizsnálkodással. Másrészt, miért köszönhetnők inkább "a politikusoknak" (ennyit sejtenek szerzők a modern államrólÉ) a nagyobb mérvű újraelosztást, mint a kisebbet? Miért volna a nagyobb mérvű újraelosztás inkább szabdságkorlátozás, mint a kisebb mérvű? Hiszen mindkét esetben "a politikusok" (a törvény) szabják meg, hogy mennyit vonnak el tőlünk, és mennyit nem. 10% adót is akaratunktól függetlenül vetnek ki ránk, és 90% adót is. (A legközelebbi általános választásokig - törvényesen, békeidőben - ebbe nem szólhatunk bele egyik esetben se.) Ha kisebb az adónk, több pénz elköltéséről dönthetünk szabadon, mintha nagyobb lenne, de nem döntünk szabadabban.

Viszont ha a módosabbak adója nagyobb, nagyobb szabadságot nyújthat azoknak a szűkölködőknek, akiknek a nyomor nem enged még köznapi szabad választásokat sem, és nemcsak a fogyasztásban.

Félrevezető az is, hogy itt kimondatlanul csak a személyi jövedelemadóról beszélnek a jeles szerzők, a közvetett (pl. forgalmi) adókról nem, és a tőkére, a tőkés vállalatokra kivetett adókról, járulékokról, vámokról stb. se: a vállalatok nem szubjektumok, akiknek-amelyeknek "a szabadságáért" aggódnunk kellene. (Persze aggódhatunk a "versenyképességükért" stb., tehát azért, hogy alkalmazottaiknak, fogyasztóiknak, partnereiknek, beszállítóiknak és í. t. mi lesz a sorsuk: de ez nem szabadságkérdés.) "A politikusok" (értsd: a jogalkotó, a törvényhozó) nem "egyre nagyobb mértékben" döntenek "pénzünk" sorsáról, hanem mindig ugyanabban a mértékben: az alkotmány keretei között - s ez fontos korlát! - abszolút hatalommal. A "paternalizmus" vádja is rendkívül árnyalatlan: nem biztos, hogy előnytelen számunkra, hogy az állam (a hivatal) bizonyos technikai jellegű döntéseket kivegyen a kezünkből: evvel időt nyerünk (a bürokrácia nem csökkent, hanem nőtt a rendszerváltás —ta, ennyi űrlapot, formanyomtatványt még soha nem töltöttünk ki), szívünknek kedvesebb dolgokra fordíthatjuk a figyelmünket. Senki nem állítja, hogy az állami újraelosztásnak nincsenek óriási hátrányai; kétségkívül nem túl hatékony rendszer, drága és nehézkes, időnként pedig a meghirdetettel ellenkező célt érnek el vele, azaz olykor növeli az egyenlőtlenséget ahelyett, hogy csökkentené, pl. ha nem alkalmazza következetesen a rászorultsági elvet (means-testing), amelyet érthetetlen okokból nálunk a baloldalon is elleneznek, holott az "alanyi jogon" osztott kedvezmények épp oly igazságtalanok (és ugyanazért), mint az egykulcsos adó. A neoliberális propagandának ezek az "erkölcsi" érvei azonban egyszerűen hamisak, habár elterjedtek.

Az adók funkciója nem a forradalmi, hanem a "polgári" és "reformista" baloldal számára is adott: annak a lehetősége, hogy az államot - legalább abban a nagyon korlátozott értelemben, ahol zárójelbe kerül mindaz, ami az üzemek (munkahelyek) kapuinbelül történik - annak az eszközévé tegyék, hogy a munkamegosztás és az osztályhovatartozás lutriján "kijött" jövedelmi, életminőségi stb. különbségek úgy csökkenjenek, hogy "a politikai közösségnek" a stabilitáshoz szükséges fikciója megmaradhasson; a nyers fizikai kényszer a kapitalizmusban hosszú távon destabilizáló gazdaságilag. Bármit mond szegény József Attila, a szabadság szülte rend: a tőkés rend. Ami ezen a renden túl van, az nem lehet "rend" (és nem lehet "munka"). A kapitalizmus előtt a rend szült rendet. A kapitalizmus játszani is engedi szegény fiait. Különben nő a tőke szerves šsszetétele, süllyed a profitráta.

A kapitalista gazdaság alkalmasint soha nem fog nyugvópontra jutni.[37] Az nem tartozik ide, hogy lehet-e helyettesíteni olyasmivel, ami magasabbrendű. Eddig erre kísérlet se történt. Maga Lenin is tudta, hogy amit "épít" a bolsevik párt, az államkapitalizmus.[38]

Ilyesmit a "reformista" szociáldemokráciától senki nem vár. De legalább a polgári társadalom eszményének - a szabadság és az egyenlőség kiegyenlítésének - a valamelyes közelítését azért igen. Az viszont kibírhatatlan (és intellektuálisan tarthatatlan és tisztességtelen), hogy a méltányosabb viszonyokra és tűrhető életkörülményekre vágyó milliókat a kormánykörök és a velük egyetértő ideológusok szolgalelkekként bélyegeznek meg.

George W. Bush és kelet-európai szövetségesei egyetértenek abban, hogy a szabadság a tőkeáramlás szabadsága, amelyet a militarizált területi rendőrállam biztosít, amelynek legitimációját "a szabad választások" nyújtják. A szabad választások csakugyan nélkülözhetetlenek, de azért kimenetelük se teljesen közömbös; ha a parlamentekben mindig ugyanazoknak az oligarchiáknak, "eliteknek", azaz az uralkodó osztály különféle csoportjainak van többségük vagy (mint nálunk) kizárólagos képviseletük, az nem azt jelenti (hiszen így az "Antikádárizmus"-pamflet színvonalára zuhannánk), hogy egyáltalán nincs szabadság, hanem csak azt, hogy a társadalom többi osztályának és csoportjának nincs elegendő ereje. Többek között gondolati ereje nincs. Emiatt van némi szabadságunk demokrácia nélkül. Ezért van képviseleti kormányzatunk köztársaság nélkül. Ezért van szociáldemokráciánk munkásmozgalom nélkül; még a tőkés rendszert stabilizáló, egyenlőbbé, igazságosabbá, ennélfogva szilárdabbá és rugalmasabbá tévő munkásmozgalmunk sincs.

Erőt a nincsteleneknek csak az újraelosztásért folytatott eredményes harc adhat. De ez csak erőgyűjtésre lesz elegendő. A föladat más.




Lábjegyzetek:
[1] "Débat truqué sur le traité constitutionnel", Le Monde diplomatique, 2005. február. Vö. Bernard Cassen: "Ce 'non' qui redistribuerait les cartes en Europe", Le Monde diplomatique, 2005. április.

[2] Vö. T. G. M.: "Búcsú a jobboldaltól?", Világosság, 1994/5-6. Másvilág, Bp.: Új Mandátum, 1994, 569-607.

[3] A népszuverenitás problémájának államok közötti aspektusáról: T. G. M.: "A nemzeti függetlenség ma", Népszava, 2005. március 14. Vö. T. G. M.: "Van-e a népnek jövője?", Mozgó Világ, 2005/4, 32-38.

[4] Ld. minderről: T. G. M.: "A magyar nép java", Népszabadság, 2000. szeptember 15.

[5] Ld. erről Szabó Miklós nagyszerű könyvét: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918), Bp.: Új Mandátum, 2003 (vö. Horváth Zoltán: Magyar századforduló, Bp.: Gondolat, 1961, 1973). Budapest VIII. kerületében újra szobra van gr. Zichy Nándornak és domborművű emléktáblája Bangha Béla SJ hecckáplánnakÉ

[6] Empire, Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2000.

[7] Gopal Balakrishnan, szerk.: Debating Empire, London/New York: Verso, 2003. Vö. Rodney Edvinsson, Keith Harvey:"'Empire': Jenseits der Imperialismus?"; Martin Suchanek: "Deutscher Imperialismus heute", Revolutionärer Marxismus 33 (2003. március) 5-56, 57-88; "The New Imperial Challenge", szerk. Leo Panitch, Colin Leys: Socialist Register 2004, London: Merlin, 2003, kitűnő tanulmányokkal.

[8] Rosa Luxemburg: A tőkefelhalmozás: Adalékok az imperializmus gazdasági magyarázatához, Bp.: Kossuth, 1979; Rudolf Hilferding: A finánctőke, h. n. [Bp.]: KJK, 1959. Vö. Hardt/Negri: Empire, 221-239 és passim. Negri és Hardt itt Deleuze és Guattari speciális "külső"/"belső" különbségtételét alkalmazza. Vö. kül. Deleuze/Guattari: Mille plateaux: Capitalisme et schizophrénie 2, [1980] Párizs: Édition de Minuit, 1997, 253-283 ("Micropolitique et segmentarité").

[9] Az imperializmusgondolat fejlődéséről ld. George Lichtheim: Imperialism, New York: Praeger, 1972.

[10] Az operaismo történetéről ld. Steve Wright: Storming Heaven: Class Composition and Struggle in Italian Autonomist Marxism, London: Pluto, 2002. Negri személyiségéről és élettörténetéről ld. Anne Dufourmantelle terjedelmes interjúját: Negri on Negri, New York/London: Routledge, 2004.

[11] Könyveit itt nem ismertethetem, csak ajánlhatom: Marx Beyond Marx: Lessons on the "Grundrisse" [1979], Brooklyn NY/London: Autonomedia/Pluto, 1991; Insurgencies:Constituent Power and the Modern State [1992], Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1999; The Savage Anomaly(Spinozáról, 1981), Minneapolis/Oxford: University of Minnesota Press, 1991; Michael Hardt, Antonio Negri: Labor of Dionysus: A Critique of the State-Form (benne van az Operai e stato [1972] és a La forma stato [1977] anyaga), Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1994; Time for Revolution, London/New York: Continuum, 2003. Spinoza döntő szerepet játszott a kilencszáznyolcvanas évek marxizmusában, és mindig is lényeges volt Althusser (Negri barátja és vitapartnere) és iskolája számára, ld. Étienne Balibar: Spinoza et la politique, Párizs: Presses Universitaires de France, 1985. Az operaismo egyik figyelemre méltó amerikai követője is az osztályháború szemszögéből olvassa Marxot, ld. Harry Cleaver: Reading "Capital" Politically [1979], Edinburgh/San Francisco: AK Press, 2000. Én az Empire-nál jobban szeretem Negri régebbi könyveit. Vö. még: Félix Guattari, Toni Negri: Communists Like Us (tkp. Nouvelles espaces de liberté, 1985), New York: Semiotext(e), 1990, Negri érdekes esszéjével a kelet-európai rendszerváltásról.

[12] Wood: "A Manifesto for Global Capital?", in G. Balakrishnan (szerk.): i. m., 61-82. Magam is foglalkoztam röviden ezekkel a problémákkal, ld. pl. "Fölszabadulás", Népszabadság, 2005. április 4.

[13] A globalizáció napi valóságáról és a hétköznapi ellenállásról ld. a mozgalom bestsellerét: Naomi Klein: No Logo(előszó: T. G. M.), Bp.: AMF▪Tudatos Vásárlók Egyesülete, 2004.

[14] Ellen Meiksins Wood: Empire of Capital, London/New York: Verso, 2003, 118-142.

[15] A BBC híres sorozatából azt is tudjuk, hogy az al-Kaida fikció, a médiákból "ismert" alakjában soha nem létezett.

[16] Empire of Capital, 144-168.

[17] David Harvey: The New Imperialism, Oxford: Oxford University Press, 2003. A jeles szerző részletesen elemzi az imperialista terjeszkedés területi és tőkés aspektusa közötti dialektikus feszültséget.

[18] A balkáni háború elleni fontosabb írásaim: "Balkán", Élet és Irodalom, 1999. június 4., "A kétszáz éves háború", Beszélő, 1999. július-augusztus (fordítás a Boston Review 1999. nyári számából) 28-41. Vö. a New Left Review akkori összeállításával: Michael Mann: "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing"; Robin Blackburn: "Kosovo: The War of NATO Expansion"; David Chandler: The Bosnian Protectorate and the Implications for Kosovo", NLR (I) 235 (1999. május-június) 18-45, 107-123, 124-134. A mai következményekről: Misha Glenny: "Backsliding in the Balkans", The Nation, 2005. április 11.

[19] Számos dolgozatot publikáltam az iraki háború ellen. Mostani írásom szemszögéből a fontosabbak: "Ki Irakból!", Magyar Hírlap, 2004. április 26., "A kormánytöbbség figyelmébe. Sürgős", Magyar Hírlap, 2004. május 10., "A Kelet védelmében", Élet és Irodalom, 2004. június 11. Vö. Eliot Weinberger: "What I Heard About Iraq", London Review of Books, 2005. február 5.; vö. még a New Statesman két iraki šsszeállításával, 2005. január 31. és 2005. február 14. Az 1945 utáni politikai/nemzetközi jogi szisztéma összeomlásáról ld. Peter Gowan: "US: UN", New Left Review (II) 17 (2003. november-december) 5-24.

[20] Vö. T. G. M.: "A katasztrófa", Magyar Hírlap, 2001. szeptember 13., T. G. M.: "A terrorizmus hanyatlása", Népszabadság, 2001. szeptember 24.

[21] Vö. Alex Callinicos: "The Grand Strategy of the American Empire", International Socialism 97 (2002. tél) 3-38. Callinicos a katonai erő újfajta használatát elemzi mind a szövetségesek (Európa), mind az ellenfelek alávetésének perspektívájából.

[22] Gowan: "Peripheralisation of Central and Eastern Europe in the 1990s", Labour Focus on Eastern Europe 65 (2000. tavasz) 43-73. (Peter Gowan írásait Magyarországon az Eszmélet szokta közölni.)

[23] Az Európai Unió diszkriminatív ideológiájáról és imperialista politikájáról ld. Peter Gowan három másik írását: "The EU and the Unsettled Future of the East", Labour Focus on Eastern Europe67 (2000. ősz) 65-108; "The EUÕs Human Rights Diplomacy: A Survey", Labour Focus on Eastern Europe 69 (2001. nyár) 71-114; "Europe and the New Imperialism", Labour Focus on Eastern Europe 75/76 (2003. nyár-ősz) 113-141. (A Labour Focus most összeolvad a Debatte c. német tárgyú folyóirattal, ezen a címen kell majd keresni.) Ebben az utóbbi cikkben Gowan néhány igen fontos dolgra figyelmeztet. A függőleges tengelyre (a nemzetállamra), tehát területi szociopolitikai entitásokra, amelyek jelentős erőforrásokat vonnak el a lakosságtól és tekintély birtokában gyakorolnak kényszert, azért van szükség, mert a tőkésosztálynak vannak biztonsági szükségletei. Sokkal magasabb fokú kollektív biztonságra van szüksége, mint korábbi termelési módok esetében, mert időben előre kell vetniük a tulajdont, hogy bővíthessék ("they have to throw their property forward in time to make it expand"). Nagy a stabilitási igény és az előreláthatóság igénye (stabil jogi keret, adórendszer, piaci szerkezet), mert - emlékezzünk - a tőke nem "dolog", hanem a tőke és a munka közötti, a piac által közvetített társadalmi viszony(lat). Történetileg ezek a mechanizmusok többször is inadekvátnak bizonyultak. Ezért a tizenkilencedik századtól kezdve számos biztonsági intézkedésre került sor az állami népjóléti rendszerektől az osztályokon fölüli közjavak és közérdekek ideológiájáig (nacionalizmus, sovinizmus, etnicizmus), amely a burzsoázia osztályhatalmának való, "belülről" motivált engedelmességet indokolja, egészen a "demokrácia" ideológiájáig, amely sikerrel integrálja a piac számára elengedhetetlen magasrendű és intenzív köztevékenységet és politikai részvételt. Enélkül a szükséges koordináció lehetetlen. A keret mindig a nemzetállam, és ez - minden ellenkező híresztelés ellenére - ma se változik jottányit se. Vö még Peter Gowan: "A Calculus of Power", New Left Review (II) 16 (2002. július-augusztus); ill. Gowan: The Global Gamble: WashingtonÕs Faustian Bid for World Dominance, London/New York: Verso, 1999.

[24] A Fekete-tenger stratégiai jelentőségét amerikai stratégák újra fölfödözték, és megtervezték "beltengeresítését" is a "liberális-demokratikus imperializmus" jegyében, ld. Ronald D. Asmus, Bruce P. Jackson: "The Black Sea and the Frontiers of Freedom", Policy Review 12 (2004. június), http://policyreview.org/jun04/asmus.html. Băsescu elnök nyilatkozatai (legutóbb a Le Monde-nak) híven követik ezt a koncepciót.

[25] Bevallom, különösen félrevezetőnek s ezért meglehetősen fölháborítónak tartottam a Népszabadság vezető külpolitikai szemleírójának, Füzes Oszkárnak az idevágó vezércikkét (2005. április 13.). Az egyetlen komolyabb (belgiumi baloldali) kritikai írás a témáról igen kis példányszámú lapban jelent meg: "Tíz indok, hogy elutasítsuk az európai alkotmányt", Kézfogás 33 (2005. március).

[26] Ld. erről Loïc Wacquant: A nyomor börtönei: A "zéró tolerancia" világméretű terjedése (előszó: T. G. M.), Bp. Helikon, é. n. [2001/2002].

[27] "Entdemokratisierung": Peter Römer, Morus Markard, Gerd Wiegel, Ulla Jepke, Elvira Högemann-Ledwohn, Ewald Wehner, Werner Rügemar tanulmányai: Z. Zeitschrift Marxistische Erneuerung 58, 2004. június.

[28] Vö. Ernst Lohoff: "Gewaltordnung und Vernichtungslogik", Krisis 27 (2003) 17-63. Lohoff az árutermelő társadalom inherens erőszakjellegére mutat rá.

[29] Egyrészt: nem az osztályharc szűnt meg vagy maradt abba, hanem a kapitalisták állnak nyerésre. Másrészt: éppen a szociáldemokrácia és a szakszervezeti mozgalom tette (politikailag) az osztályharcot a munkáért és a pénzért folytatott harccá ahelyett, hogy a szocializmus eredeti szellemében a munka és a pénz ellen küzdött volna. Vö. Robert Kurz munkásságával könyveiben és folyóirataiban (Krisis, Streifzüge, Exit), pl.. ld. monumentális tanulmányait: "Die Himmelfahrt des Geldes: Strukturelle Schranken der Kapitalverwertung, Kasinokapitalismus und globale Finanzkrise", Krisis 16-17 (1995), "Die letzten Gefechte: Ein Essay über den Pariser Mai, den Pariser Dezember und das Bündnis für Arbeit", Krisis 18 (1996), "Antiökonomie und Antipolitik", Krisis 19 (1997) stb., ld. www.krisis.org, vö. R. Kurz: "Das Licht der Aufklärung: Die Symbolik der Moderne und die Vertreibung der Nacht", Exit, www.exit-online.org.

[30] Vasárnapi Hírek, 2004. október 24. Ezt az érdekes nyilatkozatot más magyarországi lapok tudtommal nem ismertették.

[31] Szalai Erzsébet élesen bírálja ugyan a Gyurcsány-kormány politikáját, de igen borúlátó abban a tekintetben, hogy a nemzetközi tőke nyomásának és "zsarolási potenciáljának" helyzetében volna-e "kitörési lehetőség", vö. cikkével: "A kormányváltás politikai gazdaságtana", Élet és Irodalom, 2005. március 11. Gyurcsány maga láthatólag nem érti, hogy a parlamentben elmondott programbeszéde miért maradt visszhangtalan (ld. pl. Mester Ákosnak a miniszterelnökkel készített interjúját, 168 îra, 2005. április 14., vagy Gyurcsány előadását a Mozgó Világ estjén). Pedig egyszerű: visszatérése az "önállóság", "vállalkozó szellem", "verseny", "kockázatvállalás" neoliberális ortodoxiájához nem érdekes. Addig volt érdekes, ameddig ettől eltérni látszott. - Legutóbbi előadása (Gyurcsány Ferenc: "Tiétek a köztársaság", Népszabadság, 2005. április 15.) azon méltatlankodik, hogy a piaci társadalomnak még mindig nincs igazi legitimitása (Észak-Amerikában sincs, mint tudjuk a művelődésszociológiai áttekintésekből: az adversary culture e tekintetben többségi); előterjeszt négy (nem ellenszenves) populista javaslatot gazdasági és pártfinanszírozási visszaélések letörésére; hiányolja a társadalomban a reformhajlandóságot ("reformon" ma Európában piacosítást, liberalizációt, privatizálást értenek, nálunk még a ppp másutt lejárt és diszkreditált ötletét is); könnyűtüzérségi előkészítés (Tamás Pál, Kóka János, Kéri László) után ő is közli, hogy "a rendszerváltó elitnek" befellegzett. (Épp most?) A szociáldemokrata (a. m. egalitárius) retorika elillant.

[32] Várakozásaimat (egy kurta jegyzeten kívül, T. G. M.: "Egy lépés előre", Népszabadság, 2004. október 2.) "Válság, esély, kiút" c. írásomban fejtettem ki, Élet és Irodalom, 2004. augusztus 27.

[33] Nemcsak a kormánytöbbség, hanem az egész szociálliberális miliő van nagyon nagy ideológiai bajban nehézkesebb, de elmélyültebb és szenvedélyesebb jobboldali vetélytársaival szemben, amelyek-akik erősen hatnak az értelmiségi és egyetemi ifjúságra. Vö. T. G. M.: "A balközép cikkírás csődje", Élet és Irodalom, 2003. augusztus 8.

[34] Magyarországon az a félelmetes helyzet alakult ki, hogy nálunk ma az "antifasizmus" elsősorban a szólásszabadság korlátozására irányuló kísérletekben nyilvánul meg. (Vö. T. G. M.: "Főszerkesztő börtönben?", Magyar Hírlap, 2004. április 10-11.; T. G. M.: "Szegény náci gyermekeink", Élet és Irodalom, 2004. október 1.; T. G. M.: "B. Diána emberi jogai", Népszava, 2005. január 31.) A közel-keleti politika értelmes megvitatásának akadálya az, hogy Izrael bírálatára azonnal rásütik az "antiszemita" bélyeget, ami persze nem zárja ki azt, hogy a jobboldali sajtónak az Izraelről szóló írásaiból gyakran (bár nem mindig) süt a zsidóellenes elfogultság. Ennek következtében az egyik legégetőbb nemzetközi problémáról a magyar(ul) olvasók a hazai sajtóból nem tájékozódhatnak. (Az igen kritikus izraeli baloldal pedig tabu.) Ráadásul az anti-antiszemitizmus szinte mindig jelentéktelen és könnyű célpontokat választ ki magának, ezért játszva lehet gúny tárgyává tenni. Mindeközben a párizsi békeszerződés értelmében illegálisszervezetek (Blood & Honour/Vér & Becsület, Lelkiismeret 88, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom) vígan grasszálnak, és egyenruhában, zárt katonai alakzatban (ami tilos) tartanak több ezres tüntetéseket. A rendelkezésre álló (neonáci tevékenységeket korlátozó) törvényeket a bíróságok olykor figyelmen kívül hagyják, viszont a neonáci és újnyilas szervezkedésekkel kapcsolatban különféle hatóságok törvénytelen lépéseket tesznek. A kelet-európai és harmadik világbeli bevándorlókkal kapcsolatos rasszista attitűdök alig kapnak bírálatot, a cigány- és nőellenesség, a homofóbia pedig a "balliberális" sajtót se kíméli (nem beszélve a bulvársajtóról, a gagyirádióról, gagyitévéről és a webmocsokról). Eltűrjük, hogy az "antifasizmus" legyen a tekintélyelvűség, a represszió és a cenzúra ürügye. Ez nemcsak nálunk van így, ld. pl. a Columbia Egyetemen történt botrányt, vö. Russell Jacoby: "The New PC: Crybaby Conservatives", Kevin Mattson: "A Student Bill of Fights", Scott Sherman: "The Mideast Comes to Columbia", The Nation, 2005. április 4.

[35] Vö. T. G. M.: "Korrupció és forradalmi politika", Népszabadság, 2003. szeptember 13.

[36] Antal László, Csillag István, Mihályi Péter: "Antikádárizmus", Élet és Irodalom, 2005. március 4. Azért az ennél ezerszer kevésbé demagóg Bokros Lajos is ilyeneket képes leírni: "A jövedelmi és vagyoni különbségek természetesek és elfogadhatóak annyiban, amennyiben valóban nagyobb teljesítményt, hatékonyabb munkát igazolnak vissza. [É] Ép lelkülettel és egészséges tudattal [?] bíró társadalom a tiszta és áttekinthető, mindenki számára rendelkezésre álló eszközökkel folyó verseny nyomán kialakuló egyenlőtlenségeket józan határok között természetesnek veszi és elfogadja." Bokros: Verseny és szolidaritás, Bp.: ÉS, 2004, 28-29. De drága jó Lajosom, "mindenki számára rendelkezésre álló eszközök" nem léteznek. (Bokrost újabban Andor László bírálta az Egyenlítőfriss számában.)

[37] Ld. Robert Brenner: "The Economics of Global Turbulence", a New Left Review különszáma, NLR (I) 229, 1998. május-június; Robert Brenner: The Boom and the Bubble: The US int he World Economy, London/New York: Verso, 2002, de vö. Giovanni Arrighi: "The Social and Political Economy of Global Turbulence", New Left Review (II) 20 (2003. március-április) 5-71.

[38] Vö. Szamuely László: Az első szocialista gazdasági mechanizmusok: Elvek és elméletek, Bp.: KJK, 1971, 104-111 és passim. A mai kelet-európai rendszerek sajátosságainak forrása az államkapitalista előzmény, mondom egy magyarul még nem publikált írásomban, ld. G. M. Tamás: "Un capitalisme pur et simple", La Nouvelle Alternative 60-61 (2004. március-június) 13-40.

(A cikket Tamás Gáspár Miklós itt, az indymedia.hu-n közölte először. Várjuk a hozzászólásokat és válaszcikkeket az indymedia@indymedia.hu címre!)

Click Here to Read More