Kiss Ernő dandártábornok

Névtelen levél árulta be Kiss alázós szokásait

"A frusztráció miatt a testület fele pszichológushoz járt."
"Az ismert pisilős ügye után, amikor a Teve utcai objektumot őrző rendőrlányt részegen bántalmazta, megrugdosta (...)"
"nem hangoztatná folyamatosan, hogy ő olyan sokat tud a mostani felelős vezetőkröl, hogy ha ő kitálalna, akkor kiürülne a parlament. "



2007. 12. 10., 14:27 | index
Rendszeresen megalázta a XIII. kerület rendőreit Kiss Ernő, állítja egy, a dandártábornok viselt dolgait kiteregető névtelen levél, amit a rendőrség országos vezetése is komolyan vett. A levélben szereplő állításokról már a kapitányi szolgálati autóval történt baleset előtt elkezdődött a belső vizsgálat. A rendőrkapitány megfélemlítési módszereit részletező írás az Index birtokába jutott.

Kiss Ernő személyes bosszújától való félelemmel indokolta a legfelső rendőri vezetőkhöz írt levelében az ismeretlen szerző, hogy miért nem vállalja nevével a XIII. kerületi rendőrkapitányságon uralkodó állapotokról szóló beszámolóját. Az Index információi szerint ez az aláírás nélküli, de egyértelműen bennfentes információkat feltáró levél lett az alapja annak a belső vizsgálatnak, amely már hetekkel a kapitány autójával történt baleset előtt elindult.

Az Index kérdésére az ORFK-nál megerősítették, hogy Kiss ügyeiről egy névtelen levél tájékoztatta először a főkapitányt. A levél nagyjából akkor érkezett a Teve utcába, amikor a sajtó figyelmét egy álnéven jegyzett blogbejegyzés is ráirányította a XIII. kerületi kapitányságra. Garamvölgyi László ORFK kommunikációs igazgató november 7-én jelentette be, hogy az országos főkapitány, Bencze József elrendelte az állítások kivizsgálását. Az ügy azóta a Budapesti Nyomozó Ügyészséghez került. Morvai Attila szóvivő az Indexnek elmondta, hogy a XIII. kerületi kapitányság ügyiben eddig két tanút hallgattak ki. A tanúk rendőrök voltak. Morvai arról nem akart részleteket elárulni, hogy a tanúkat az "alteregós balesettel", vagy szakmai és fegyelmi vétségek miatt indult vizsgálattal kapcsolatban kérdezték a nyomozók.

A belső vizsgálat alapját képező levél az Index birtokába került. Ebben a kapitányság ügyeit jól ismerő szerző a pisis (pisis.blog.hu) névre keresztelt blogon megjelenteknél sokkal részletesebben mutatja be, milyen hangulat uralkodott az időközben leváltott Kiss főnöksége alatt. A levél rengeteg konkrét esetet sorol fel, amikor a dandártábornok megalázta beosztottjait, és durván megtorolt minden olyan megnyilvánulást, ami nem illett bele az ő saját elképzeléseibe.

A szerző szerint Kiss hatalmaskodásai miatt szokatlan arányokat öltött a fluktuáció, aki merte, áthelyeztette magát. A kapitány azonban személyes sértésnek vette, ha valaki megpróbálta otthagyni. A forrás szerint a dandártábornok nemcsak a távozás előtti időszakot keserítette meg az "árulók" számára, hanem leendő munkahelyükre is utánuk nyúlt. Még érkezésük előtt informálta az új főnököt az érkező tehetségtelenségéről, inkompetenciájáról. A frusztráció miatt a testület fele pszichológushoz járt.

A levél szerint Kiss a szakmai munkába is beleszólt. Az ORFK-nak megküldött írás többek között egy margitszigeti rablás történetével példálózik. Az áldozat egy vak nő volt, akit egy vakvezető kutya kísért. Kiss Ernő azt javasolta, hogy másnap az elkövetés időpontjában szedjék össze a nyomozók a szigeten tartózkodó embereket, vigyék őket a vakvezető kutya elé. Amelyiket megugatja, az a tettes.

A kapitány szokása volt az is, hogy eligazításon tolja le az akciókat irányító rendőröket, lehetőleg beosztottjai előtt. Előszeretettel vette kézbe azokat az ügyeket, amelyekben ismerősei is érintettek voltak. Ilyen esetekben a XIII. kerületi állománynak többször kellett törvénytelenséget tartalmazó parancsokat visszaverniük.

A pisis.blog.hu ezidáig egyetlen bejegyzése:

Egy rendőrségi őskövület ismét kísért

Szeretnék megosztani mindenkivel egy nagyon rossz tapasztalatot, amely nem csak engem, hanem az egész társadalmat érintheti. Dr. Kiss Ernő dandártábornokról ejtenék egy pár szót. Folyamatosan figyelemmel kísértem és kísérem ténykedéseit, így tudomásom van arról, hogy nagyon sok ember életét, karrierjét tönkre tette, de nem csak a rendőrségnél, hanem a civil életben is. Akiket civilként tönkre tett, azok nem bűnözők, hanem az ügyekben nem úgy közreműködő személyek, ahogy Ő azt szerette volna. Ilyen embert a mostani, nagyon jó irányban megváltozott rendőri vezetés, hogyan tűrhet meg maga között? Ott is mindenki retteg tőle? „Áldásos” tevékenységét sajnos jelen munkahelyén, a XIII. kerületi kapitányságon is folytatja. Az ismert pisilős ügye után, amikor a Teve utcai objektumot őrző rendőrlányt részegen bántalmazta, megrugdosta ( már is felmerül a kérdés: hogyan lehet ilyen ember felelős vezető? Tábornokok ellen nem kell eljárást indítani?) szerencsére több évre kivonták a forgalomból. Ezek után érthetetlen okból kinevezték a XIII. kerületi kapitányság vezetőjének, ahol sértődötten, de elfogadta munkakörét. Lehet, hogy emberünk túl sokat tud a KBI-s múltjára való tekintettel a mostani vezetésről? Ez gyaníthatóan igaz, mert különben nem lenne újra porondon, és nem hangoztatná folyamatosan, hogy ő olyan sokat tud a mostani felelős vezetőkröl, hogy ha ő kitálalna, akkor kiürülne a parlament. Róla nem tud senki semmit? Dehogy is nem, csak félnek tőle. Ugyan úgy, mint a mostani beosztottai, akiket rettegésben tart buta, hozzá nem értő intézkedéseivel és ellehetetleníti a munkájukat. Miért van az, hogy amióta ő a kerületi rendőrkapitány, az állomány 80 %-a lecserélődött? Az elég sok bűncselekményt felderítő kapitányság az ő uralkodása alatt az utolsó helyre esett vissza. És miért van az, hogy itt a legnagyobb az emberhiány? Ez mind a "hozzáértő" vezetésnek köszönhető?


Kiss Ernő hasonmásverseny (origo.hu)

Click Here to Read More

Naomi Klein: katasztrófatőke

Katasztrófatőke
Népszabadság • Almási Miklós • 2007. december 8.


No Logo című könyvéből tudtuk meg, hogy az egyik nagy márka távol-keleti gyárában gyerekmunkások varrták a sportcipőket. Azóta persze már nem csinálnak ilyen csúnya dolgot (vagy ki tudja?). Ez Naomi Klein névjegye: kemény kapitalizmuskritika, tényfeltáró szenvedély - odamegy, és megnézi, mi van.

A mostani, A sokkdoktrína című könyve is így született. Segíteni ment New Orleansba a Katrina hurrikán után. Ott viszont csak csodálkozott egy darabig, hogy a nagymenő építési vállalkozó milyen nyugodtan issza kávéját a romok, nyomorultak és hullák között. Merthogy - mondta a beruházó - nagyon jók a kilátások, ilyen óriási letisztított terepet nem lehetne ám csak úgy kikapni. Itt viszont minden kész, jöhet a lakópark. Na ne, mondja Naomi Klein, talán az újjáépítés? Ugyan már, minek, nem érné meg, vadi új luxus lakópark viszont tuti biznisz. És elmagyarázta: végre felszámolódott az államilag támogatott lakások tömege. "Nem tudtuk volna megcsinálni. Isten segített." A katasztrófa a tőke kezére játszott: most vacakoljanak az újjáépítéssel? A terület úgyis a tengerszint alatt van, a régi házikók helyrehozását felejtsd el. Csak a jónéptől megszabadulni. Meg is szabadulnak.

Ebből az élményből jött az új könyv ötlete: hogyan talál egymásra a természeti (politikai) katasztrófa és a tőke. Vagyis nem a szerencsétleneken kell segíteni, hanem az új lehetőséget hipp-hopp gyorsasággal kiaknázni. Mielőtt még bárki észbe kapna. A "katasztrófakapitalizmus" - Naomi terminusa és a könyv alcíme - taktikája a gyorsaság: egy-egy nagy megrázkódtatás után mindenki sokkos állapotba kerül - akkor kell visszafordíthatatlan döntéseket hozni, amíg tart az ájult állapot. Ez történt pl. a Távol-Keleten a cunami után: így épültek az új, osztályon felüli csodanyaralók az elsodort falvak helyén... Itt, New Orleansban, a katasztrófavidéken a több tucat állami iskolát azonnal privát iskolákra cseréltek le (a privatizálás és beruházás pillanatok műve volt), a színes bőrűek (csóró helyi lakosok gyerekei) utazzanak messzebb, ha suliba akarnak menni.

A könyv tézise azonban ennél keményebb: nemcsak természeti katasztrófák gyorsítják a tőkebehatolást. Az erőszakos politikai fordulatokat, puccsokat is neoliberális (gyarmatosító?) tőkeformák követik. A neolib doktrína szerint a puccs után mindent azonnal privatizálni kell, szabad árrendszert és szabad devizaárfolyamokat kell bevezetni - nem szabad türelmi időt engedni. És persze nincs állami beavatkozás vagy szociális korrekció, mert ugye a "piac mindent megold", így mivel pl. a munkanélküli maga felelős sorsáért, segélyeket is vissza kell faragni stb. Ez történt Chilében, a Pinochet-puccs másnapján: még szóltak a fegyverek, de már megjelent Milton Friedman csapata (az ún. "Chicago boyok") és mire a jónép észbe kapott, már át is gyúrták a gazdasági rendszert. De így volt ez a Gorbacsov elleni puccs után is, Jelcin azonnal engedett a sokkterápiásoknak. Ez a sokkterápia (neoliberális kezelésmód), aminek az a lényege, hogy gyorsan, egy villanás alatt rá kell ereszteni az összes piaci erőt az országra, aztán majd meglátjuk. Megláttuk. Ma már talán az eredeti sokkterapeuta (Jeffrey Sachs professzor) is árnyaltabban látja egykori működését. Naomi Klein viszont úgy gondolja, a posztmodern tőke az ilyen katasztrófákat kedveli, mert akkor szabadon kavarhat.

Van ennél rosszabb is - mondja a könyv. Szerinte Dél-Amerikában, Indonéziában a neoliberális sokkterápiát a hirtelen bevillantott véres erőszak indította el. Ez tette kábulttá a népet egy időre - aki felszólalt, elvitte a junta. Kuss volt egy darabig: ezalatt be lehetett rendezni az új gazdasági intézményeket. Erőszak és gazdaság így függenek össze. Vagyis: nemcsak természeti katasztrófák szolgálhatják a neoliberális "reformokat", hanem ezeket a katasztrófákat mesterségesen is elő lehet idézni - IMF és a G7 statisztálásával. Nehéz olvasni e tétel dél-amerikai, chilei, argentin és brazil dokumentációját, a "Chicago boyok" (a Friedman-iskola fiatal közgazdászainak), valamint a nyílt terror, a titkos kínzókamrák technikájának szövetségét. Utólag persze mindenki tagadja, hogy folyt volna valami vér is, különben is, a gazdasági siker - pl. Chilében - mindent feledtet. Csakhogy Irak is így "alakult át": még égtek a házak, máris megnyílt a nyugati (amerikai) cégek előtt a pálya. Valahogy így működik a "katasztrófakapitalizmus": előbb csontig le kell pusztítani a társadalmi rendszert, aztán bevezetni a legnyersebb kapitalizmust, végül majd jön a demokrácia is valahogy. Legfeljebb - nem jön. Emberi jogok? - kit érdekel. Így Naomi Klein.

Nem nagyon túlzom el a könyv téziseit, Naomi Klein kedveli a sarkos fogalmazásokat. Poénjai nem mindig találnak, sőt van, amikor téved. Egy dologgal nyer: végre valaki mesél ezekről a kevésbé látható történetekről is - mi történik a média által hanyagolt - egykori harmadik - világban, mit jelent az újkapitalizmus legdurvább fegyvertárának bevetése. Hogyan működik a globalizáció médiaárnyékban. Naomi Klein nem autókat gyújt és köveket dobál az antiglobalista tüntetéseken: titkokat tár fel, elmismásolt tényeket keres, be akar szólni - le akar leplezni. A szenvedélye vonzó, írása izgalmas, csak végtelenül szomorú.

(Naomi Klein: A sokkdoktrína. A katasztrófakapitalizmus keletkezése, 2007.)

Click Here to Read More

Luxemburg: terrorista rendőrök az erősebb rendőrségért

Egy erősebb rendőrségért robbantottak a rendőrök



20 év után kiderült, rendőrök robbantottak 18-szor Luxemburgban a nyolcvanas években.

A luxemburgi hatóságok vádat emeltek két rendőr ellen egy több mint húsz évvel ezelőtti bombatámadás-sorozat végrehajtása miatt, közölte az ügyészség hétfőn.

Az országban 1985-ben és 1986-ban 18 bombamerénylet történt, amelyekben senki sem halt meg. Eddig csak találgatások és vad szóbeszédek terjedtek arról, hogy kik állhattak a merényletsorozat mögött.

A két rendőr egy négyfős csoport tagja volt, akiket a bombatámadások végrehajtásával vádolnak, közölte a luxemburgi főügyész. A két tisztet a hétvégén 15 órán keresztül hallgatták ki, majd vádat emeletek ellenük bombatámadás vádjával. A házkutatáskor a férfiak lakásain a bombamerényletek célpontjait ábrázoló térképeket találtak.

A tisztek szabadlábon védekezhetnek, és egyelőre nem bocsátották el őket a rendőrség kötelékéből. A csoport két másik tagjáról semmilyen információt sem hoztak nyilvánosságra.

A főügyész elmondása szerint a csoportot nem a pénzszerzés motiválta, annak ellenére, hogy a robbantások előtt pénzkövetelésekkel álltak elő. Az ügyészség véleménye szerint a támadóknak a félelemkeltés volt a céljuk, hogy így érjék el a rendőrségi állomány növelését.

A támadók eleinte elektromos hálózatok ellen intéztek támadásokat, de később már a legkülönbözőbb helyeken robbantak bombák. A támadásokban senki sem halt meg, de öt ember megsérült.

Click Here to Read More

Peterfalvi Attila ombudsman mellébeszél és csürcsavar

Kiforgatták az álláspontomat

Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos
index.hu


Bodoky Tamás - bodoky@mail.index..hu

| 2007. november 27.,

Az Országos Rendőr-főkapitányság megkeresésére Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos hozott egy állásfoglalást, amely szerint mivel nem közszereplőkről van szó, hozzájárulásuk nélkül jogellenes az intézkedő rendőrök felismerhető arcképének nyilvánosságra hozatala. A Társaság a Szabadságjogokért civil jogvédő szervezet szerint Péterfalvi téved, a rendőrök intézkedés közben közhatalmat gyakorolnak, személyes adataik, így arcképük is közérdekből nyilvános adatnak számítanak. A múlt héten egy be nem jelentett tüntetést oszlató rendőrök Péterfalvi állásfoglalására hivatkozva nem engedték a tudósítókat fotózni, illetve arra is volt példa, hogy a helyszínen visszanézték a róluk készült felvételeket.



Mit szól ahhoz, hogy a képmásukhoz való jogukról szóló állásfoglalására hivatkozva az intézkedő rendőrök nem hagyják dolgozni a tüntetésekről, oszlatásokról tudósító fotóriportereket?



Ez félreértelmezése az álláspontomnak, ugyanis én azt mondtam hogy az állam sosem intézkedhet arc nélkül, minden egyes határozat, intézkedés mögött az állampolgár számára ismert kilétű ügyintézőnek, vezetőnek kell állnia, akinek a feladatkörével összefüggő személyes adata a hatályos szabályozás értelmében közérdekből nyilvános. A fegyveres szervek hivatásos állományába tartozók személyi nyilvántartásából a fegyveres szerv megnevezése, a név, a beosztás, a rendfokozat és a kitüntetésre vonatkozó adat az érintett hozzájárulása nélkül is nyilvánosságra hozható.

Álláspontom szerint a rendőrség köteles minden intézkedését visszakereshető módon nyomon követni, és az intézkedő rendőr nevéről későbbi kérésre, ha a helyszínen a rendőr nem azonosítható, az érdeklődőt tájékoztatni. Tehát szó nincs arról, hogy azt mondtam volna hogy a rendőrnek arc nélkül kell megjelennie.


Azt mondta [1], hogy a hozzájárulása nélkül nem közölhető olyan fénykép róla, amelyen az arca felismerhető.


A sajtónak a személyiségi jogokat tiszteletben tartva kell végeznie a tevékenységét. A polgári törvénykönyv kimondja, hogy az érintett beleegyezése nélkül csak a nyilvános közszereplésen készült felvételeket lehet nyilvánosságra hozni. Az én álláspontom szerint - és ezt forgatta ki a rendőrség - a rendőr ebben az értelemben nem közszereplő, egy nyilvános eseményen a szónok és a résztvevők azok. Az ilyen esetekben a bírói gyakorlat a tömegjeleneteket akceptálja, és az olyan egyéni, portrészerű kiemelést, amelyen egy személyt a hozzájárulása nélkül mutatnak be, jogellenesnek szokták nyilvánítani.


Erre mondja a TASZ [2], hogy az intézkedő rendőr közhatalmat gyakorol, ezért közszereplő, tehát az arcképe is közérdekből nyilvános adat.

A rendőr közhatalmat gyakorol, akinek a feladatával összefüggő adata - ha a törvény máshogy nem rendelkezik - nyilvános. A szolgálati törvény rendelkezik ezekről az adatokról, és az arckép nincs benne a tételes felsorolásban.

Tehát nem lehet megmutatni.

Egyedien, portrészerűen ábrázolva nem. Az állásfoglalásom egy konkrét szituációra vonatkozott: szélsőséges internetes fórumok portrészerű képeket közöltek az intézkedő rendőrökről. Súlyos jogsértésnek tartom, hogy a 2006 őszi zavargások idején a rendőrökön nem volt azonosítószám. Ez egyfajta válaszreakció, de ebben a formában biztos, hogy nem akceptálható.

Tehát ha van azonosítószáma, símaszkot is hordhat az intézkedő rendőr, hogy megakadályozza a képmásával történő visszaéléseket?

Nem az én kompetenciám hogy a rendőr mikor viselhet álarcot. Egy biztos, a rendőr nem lehet arctalan, de ez az Alkotmánybíróság határozata szerint is azonosíthatóságot jelent. Pont azért, hogy ha jogsértés éri az állampolgárt, a rendőr ne ússza meg azért, mert nem azonosítható. A képmást illetően sok évre visszamenőleg ez a gyakorlat: a szondáztató vagy elítéltet vezető rendőr arcát az összes televízió mindig ki szokta takarni. Tehát nem igazán értem, hogy most mi a probléma ezzel az állásfoglalásommal?

Az a probléma, hogy a rendőrök önre hivatkozva akadályozzák a sajtó munkáját az utcai tüntetéseken.

Nem arról van szó, én sem azt mondtam, hogy a rendőr nem mutatható. Főleg nem mondtam azt, hogy a rendőrséget bármiféle cenzúrázási jog illetné meg. Ez súlyos kiforgatása az állásfoglalásomnak. Itt ellentmondásba kerülnek a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló jogok. Erre nézve van a bíróságoknak az a gyakorlata, hogy nem lehet egyedi, portrészerű az ábrázolás. De igazából nem velem kéne erről vitatkozni, hanem meg kellene nézni a bírói gyakorlatot.

Mit tehet a rendőr, ha úgy érzi hogy sérülnek a személyiségi jogai? Elküldheti a fotóst, vagy visszanézheti a képeit?

Ne mondják, hogy miattam nem dolgozhat a sajtó! Nem küldheti el a rendőr, és nem nézheti vissza a képeit, én ezeket egyértelműen elmondtam. Egyet tehet a rendőr, ha úgy érzi, hogy sérültek a személyiségi jogai: elmehet a bíróságra.

Tehát utólag, a kifogásolt kép megjelenése után.

Persze, hát nincs cenzúra, könyörgöm. Semmit nem csinálhat a rendőr a helyszínen. Közfeladatot lát el közterületen, az ehhez kapcsolódó, a törvény által taxatíve felsorolt személyes adatai nyilvánosak. Ebben az arcképe nincs benne. Itt ellentmondást látok a sajtótörvénnyel, amely szerint a sajtó köteles a nyilvánosságot tájékoztatni. A kettőt valahogy összhangba kéne hozni.

Ha a rendőr jogszerűtlenül lép fel, akkor is megilleti a képmásához való joga? Akkor sem közölhető az arcképe, ha például egy földön fekvő embert rugdos?

Bárki lefényképezheti, ha valaki közterületen bűncselekményt követ el. Lefotózhatom, ha közterületen gépjárművet törnek fel, ugyanígy lefotózhatom, ha a tüntető jogsértést követ el, vagy ha a rendőr követ el jogsértést a tüntetővel szemben. De hogy ez a kép hogyan közölhető, az más kérdés.

Van különbség az újságírók és a tüntetők jogállása között a rendőri intézkedés során?

Ez megint nem az én kompetenciámba tartozó kérdés. A múlt héten hivatalból vizsgálatot indítottam a bevitt újságírók adatkezelését illetően: milyen adatot vettek fel róluk, hogyan tartják nyilván, hogyan kezelik. De hogy jogellenes volt-e az újságírók előállítása, vagy sem, az nem az én asztalom.

Akkor nem mint adatvédelmi biztost, hanem mint jogászt kérdezem, mi a véleménye erről?

Abból a szempontból biztosan van különbség, hogy a sajtótörvény alapján az újságíró feladata, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot. Egy be nem jelentett tüntetés feloszlatása a rendőrség oldaláról is közfeladatnak minősül, és azt gondolom, hogy a sajtónak is feladata, hogy ezekről az eseményekről tájékoztassa a nyilvánosságot. Ahogyan a rendőrségnek is.

A rendőrségtől nem várhatunk objektív tájékoztatást a saját eljárásáról, ezért van szükség arra, hogy újságírók is legyenek a helyszínen.

A rendőrségnek az adatvédelmi törvény szerint általános és kérelemre történő tájékoztatási kötelezettsége van. De a helyszíni tudósításokat ezzel nem lehet kiváltani. A sajtónak éppen az a feladata ilyen helyzetekben, hogy a közérdekű adatokat eljuttassa az állampolgároknak, méghozzá adott esetben élő tudósítás formájában.

Ha oszlat a rendőrség, akkor el kell menniük az újságírónak?

Ez nem az én kompetenciám. Csak azt tudom mondani, hogy a közérdekű adatoknak az állampolgárokhoz való eljuttatására ezekben az esetekben a sajtónak szinte kizárólagos lehetősége van. A közérdekű adatok nyilvánosságához fűződő jog csorbulna, ha a közterületen zajló demonstrációkon és azok feloszlatásán nem vehetne részt a sajtó. A közérdekű adatok nyilvánosságának éppen az a célja, hogy az állam átlátható és ellenőrizhető legyen. Ez alkotmányos alapjog.

A sajtónak ez a tevékenysége nagyon fontos, hiszen ilyen jellegű ellenőrzésre nem lenne lehetősége az állampolgárnak, ha nem lenne valaki, aki közvetíti hozzá ezeket a tudósításokat és képeket. De hogy hogyan, miként jogszerű viselkednie a sajtónak egy tüntetésen, az nem adatvédelmi kérdés.

Nem sokat segített nekünk abban, hogy akkor végül is mihez tartsa magát a tudósító és a szerkesztő az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben.

Ennél többet nem tudok mondani, mint amit most elmondtam. A baj az, hogy még a bírói gyakorlat sem ellentmondásmentes az ilyen ügyekben. Azt tartanám jónak, ha ebben az ügyben szakmai konzultáció kezdődne. Én is kíváncsi volnék a képmáshoz fűződő jog kapcsán a személyiségi jogi pereket lefolytató bírók véleményére.

Ha nincs egységes bírói gyakorlat, akkor biztos mindenki örülne, ha az adatvédelmi biztos megmondaná, hogy mit szabad, és mit nem.

De az adatvédelmi biztosnak ezen a területen nincs kompetenciája, mert a bíróság saját maga állapítja meg a tényállást. Lehet csatolni az adatvédelmi biztos állásfoglalását, de ez nem köti a bíróságot. A legfontosabb az önkéntes jogkövetés volna, ennek viszont az lenne az előfeltétele, hogy az újságírók tudják, hogy mik azok a játékszabályok amikhez alkalmazkodniuk kell.

Szerintem ezen a téren jelenleg nem egyértelmű sem a szabályozás, sem a joggyakorlat. Ezért szakmai konzultációra van szükség. Hogyan vehet részt az újságíró egy tüntetésen, és mit tud azzal jogszerűen kezdeni, amit ott rögzít.

Önnek van erről elképzelése, javaslata?

A javaslatomat elmondtam. Nem azt mondtam, hogy a rendőr nem mutatható, nem azt mondtam, hogy nem lehet tudósítani ezekről az eseményekről. Azt mondtam el, hogy az adatvédelmi törvény szerint milyen adata nyilvános a rendőrnek, és hogy ezzel kapcsolatban mi a bírói gyakorlat. Ennél többet tenni ebben az ügyben nem tudok. Illetve nagyon szívesen mellé állnék egy jogszabálymódosításnak, ami tisztázhatná a helyzetet.

Milyen törvénymódosításra gondol?

Például arra, hogy tételes szabállyal tegyük helyre, hogy közfeladatot ellátó szerv hatáskörében eljáró személy esetében a sajtótörvény erősebb, mint az adatvédelmi törvénynek az a rendelkezése, amely szerint a személyes adatok védelméhez fűződő jogot nem übereli más jog, beleértve a közérdekű adatok nyilvánosságát sem.

A bírósági tárgyalásokról szóló tudósításokról már van ilyen szabály, ezekről a média tudósíthat, mert tételes szabály mondja ki, hogy a bírót és az ügyészt lehet mutatni, hiszen ők az államhatalmat testesítik meg.

Vagyis közölhetővé tenné az intézkedő rendőrök képmását is? Lehessen vagy ne lehessen mutatni az arcukat?

Lehessen! Szerintem ezt azért kéne törvénybe foglalni, mert jelenleg az egyedi, portrészerű képeknél nem ez a bírói gyakorlat.

Akkor miért nem erről szólt a vitatott állásfoglalása?

Azért, mert az adatvédelmi biztos sem legalizálhat olyan megoldást, amely ellentétes a bírói gyakorlattal, és a hatályos törvényekbe ütközik. A jelenlegi helyzetben a rendőröket megilletik a képmáshoz fűződő jogok, mert a törvények csak az azonosíthatóságot mondják ki.

De sürgetni sürgethetné, hogy megváltozzon a helyzet.

Sürgethetném, de figyelembe kell venni, hogy az adatvédelmi biztosnak hatósági jogköre van, vagyis az álláspontját bíróság előtt is meg kell tudni védenie. Ha olyan állásfoglalást hoztam volna, hogy szabadon, minden korlátozás nélkül mutatható legyen a rendőr arca, az ellentétes lenne a hatályos bírói gyakorlattal és a vonatkozó törvényekkel, és nem tudnám megvédeni.

De ez nem jelenti azt, hogy én a jelenlegi konstrukciót támogatom, vagy azt gondolnám, hogy fenn kéne tartani. Egy esetleges jogszabálymódosító javaslat ügyében biztos, hogy nem a nyilvánosság korlátozása mellett fogok állni.

A cikkben hivatkozott linkek:

[1] http://index.hu/politika/belhirek/331901

[2] http://index.hu/politika/belfold/tasz1031/

Click Here to Read More

Magyar vendégmunkások Romániában

index

Type rest of the post here

Click Here to Read More

Colos-Auslander-raus

Colos: Ausländer raus (raus aus dem Ghetto)

...Ausländer raus, raus,
raus aus dem Ghettos
Ausländer raus, raus,
raus aus der Unterschicht
Ausländer raus, raus,
raus auf die Strasse
Schwarz, Rot, Gold, guck,
das ist die Masse!...

(Külföldiek, kifelé a gettóból, kifelé a nyomorból, ki az utcára, fekete, piros, arany, az a tömeg!)



Type rest of the post here

Click Here to Read More

SZDSZ: Bohm_András

Ott ülünk a liberális padsorokban, és szégyelljük magunkat

Bogád Zoltán 2007. október 1., hétfő 10:22
Bőhm András, az SZDSZ fővárosi képviselője úgy gondolja, hogy egy határon túl nincs helye a lojalitásnak. Meggyőződése, hogy pártjának már keresnie kellene Demszky Gábor utódját. A fővárosi koalícióból rendszeresen kiszavazó politikus beszélt arról is, hogy a 4-es metró elviszi a többi budapesti fejlesztés önrészét.

Demszky Gábor legújabb ciklusának kezdetén - amikor minden eddiginél jobban megszorították, és ha az MDF nem indít jelöltet, ma Tarlós lenne a főpolgármester - azt mondta, 2010-ben már nem újrázik. Hol tart az utódkeresés?
Nem kezdődött el, de a fővárosi SZDSZ-nek nagyon komolyan el kellene gondolkodnia, hogy ki legyen az új főpolgármester-jelölt. Demszky tavalyi kampányában, majd a győzelme után is deklarálta, hogy segít megtalálni az utódját. Ebben azóta semmilyen lépés nem történt. Még egyszer nem engedheti meg magának az SZDSZ, hogy az utolsó pillanatban tűnődjön azon, hogy valakit jó lenne felépíteni. Egy idejekorán megnevezett főpolgármester-jelölt a szabad demokraták legfontosabb, és meglehet, az utolsó lehetősége arra, hogy helyreállítsák a szavazók vészesen fogyatkozó bizalmát a liberális politika őszinteségében, hitelességében és hatékonyságában.

Amikor tavaly az SZDSZ összeállította fővárosi önkormányzati listáját, ön erőteljesen bírálta Demszky káderpolitikáját. Nehezményezte, hogy fontos területek maradnak majd szaktekintélyek nélkül.



Egy évvel ezelőtt éppen attól tartottam, ami bekövetkezett: a fővárosi liberális politika elveszítette korábbi hitelét. Felelőtlennek tartottam a kampányt jellemző ígérgetési dömpinget, hiszen akkor már tudtuk, hogy lesz konvergenciaprogram, tudtuk, hogy a koalíciós pártok vállalják az ezzel járó népszerűtlen intézkedéseket.
Arra is figyelmeztettem, nem hiteles úgy a megújulásról beszélni, hogy a főpolgármester ugyanazt csinálja, mint 16 éve mindig, csak éppen behoz néhány új arcot a frakcióba. Mindez pusztán előrevetítette azt a működési modellt, amelyben a hatalmi vagy akár személyes szempontok felülírják mind a közpolitikai prioritásokat, mind a kiszámítható, értékvezérelt és demokratikusan elkötelezett politikát. Elkeserítő azt látnom, hogy az évtizedes liberális fellegvárból Budapest lassan a demokratikus deficit megtestesítőjévé válik.
Az pedig tovább fokozza csalódottságomat, hogy a városvezetés még ezen az áron sem lett hatékonyabb. A bizottsági struktúra féléves késéssel állt fel, ráadásul a mai napig nem sikerült véglegesen lefektetni a koalíciós együttműködés kereteit.

Az önkormányzati választás után létrejött fővárosi közgyűlésben többször is a koalíció álláspontjával ellentétesen szavazott, kulcskérdésekben is. Legutóbb az Elmű-részvények eladására mondott nemet. Elavult az a liberális tézis, hogy az állam, az önkormányzat rossz gazda?

Első körben az Elmű magánosítására mondott igent a közgyűlés, de benne van a levegőben a Főgáz-részvények eladása is. Ezek stratégiai cégek, központi szerepet játszanak Budapest életében, tehát esetleges értékesítésük is stratégiai kérdés. A városvezetésnek transzparens módon meg kell mutatnia, miért érdemes most eladni ezeket a tulajdonrészeket. Részletes hatástanulmányokat várnék, szakmai vitát és meggyőző érveket.
Most úgy tűnik, hogy egy pillanatnyi pénzzavar enyhítését remélik ezektől a lépésektől, ami stratégiai célnak semmiképpen sem nevezhető. A gázművekből például évente osztalékot kapunk, ez fedezi a város működési költségeinek egy részét. De ha eladjuk, kiesik ez a forrás is. Ha minden igaz, ezeket a pénzeket egyszerűen a 4-es metró finanszírozására költik majd.

Pedig Demszky Gábor és Hagyó Miklós hetente háromszor, egymásra licitálva arról beszélnek, hogy van és lesz is pénz a 4-es metróra, és különben is, a metrót mindenki szereti.

A négyes metró lassan két évtizede összefonódott Demszky nevével. Meggyőződésem, hogy a kilencvenes évek elején indokolt és fontos volt belevágni ebbe a projektbe. Csakhogy egy ilyen beruházás indokoltsága felett eljárhat az idő, hiszen két évtized alatt fejlődött-alakult a város, változtak a nemzetközi trendek, a kivitelezés költségeiről nem is beszélve.
Az biztos, hogy politikai sikert is szeretnének ebből kovácsolni, erről szól ez a kapkodás. Én azonban attól tartok, ebből nem politikai siker, hanem politikai csőd lehet. Elgondolkodtatóak a metrófinanszírozás körüli bizonytalanságok. Még ma sem látszanak a végleges számok, nincs EU-döntés, és ez maga alá temetheti a teljes fővárosi gazdálkodást.

Mekkora ma Budapest eladósodottsága?

Azzal nincs nagy baj, kezelhető mértékű. Itt a probléma az, hogy a működésből vonunk ki forrásokat, illetve a meglévő vagyont értékesítjük esetleg meggondolatlanul, de mindenképpen kevéssé átlátható okokból.
A miniszterelnök nemrég azt nyilatkozta az Indexnek, hogy a kormány tartja a szavát, és a megígért pénzt odaadja, de ha a főváros elszámolta magát, az már Demszky asztala.
Ha valóban lehívható lesz az EU fejlesztési támogatása, akkor bizonyára meglesz a metróra a pénz. Csakhogy ennek komoly ára van, hiszen közben a többi tervezett fejlesztésünk önrésze tűnik el. Tehát a pénz elvileg megvan, csak a legtöbb fejlesztés, amiről az őszi kampány folyt, semmivé lesz miatta.
Készültek mindenféle metrójelentések. Lett egy átfogó képet mutató dolgozat, illetve negyedévente születik újra és újra. Az átfogó jelentés azonban továbbra sem nyilvános, ami újra megkérdőjelezi a városvezetés demokratikus elkötelezettségét. Budapest választói minden kampányban központi elemként láthatták a 4-es metró megvalósításának ígéretét. Minimális elvárásuk lehet, hogy pontosan megismerhessék, milyen előnyökkel és milyen költségekkel jár. Ráadásul mindez a közgyűlés előtt is titok. Csak egy tájékoztatót kapunk róla.

Ha elmaradnak a fejlesztések, a közraktárakból sem lesz semmi?

Talán az az egy, amiből lesz. De most csend van az óbudai gázgyár körül, alig hallani az 1-es villamos meghosszabbításáról, távoli jövőbe tűnnek az új hidak, a városházaprojekt, a Bajcsy-Zsilinszky út alá süllyesztett villamos, és még sorolhatnám. De vannak kisebbek is, a városligeti műjégpálya fejlesztését célzó pályázatot visszaküldték, kórházfelújtások elfelejtve, sokáig lehetne sorolni.

Nem volt túl nagy barátja a gyülekezési szabadság korlátozásának és a traktoros táblák kihelyezésének sem. Most mit gondol erről?

A gyülekezési jogot a város korlátozni próbálta, ezt az Alkotmánybíróságnak kellett helyre tennie. A traktorral behajtani tilos táblák még mindig szégyenfoltjai Budapestnek. Ebben lépni kell.

Kifogásolta azt is, hogy pályáztatás nélkül döntöttek a közműcégek vezetőiről. Korábban divat volt pályáztatás?

Sőt. Voltak íratlan szabályok is. Például, hogy az igazgatóságokba politikusokat nem delegáltunk. De az is gyakorlat volt, hogy az igazgatóságokba delegált jelöltek meghallgatására minden párt meghívást kapott, az ellenzéki politikusok is feltehették kérdéseiket. Nem ilyen volt, hogy a szomszédomat vagy az ismerősömet kinevezem, mert megtehetem.
A legfontosabb gazdasági döntések is kikerülik a közgyűlést. Amiről mégis ez a testület dönt, az olyan előterjesztések alapján kerül - gyakran az ülés reggelén - a képviselők kezébe, amiket nem véleményeztek a bizottságok, mindenki előtt ismeretlenek. És állandósultak az újraszavazások, ami vállalhatatlan: addig szavaztatnak egy kérdésről, amíg az előterjesztőnek tetsző eredmény nem születik. Mi pedig ott ülünk a liberális padsorokban, és szégyelljük magunkat.

Sokszor úgy tűnik, hogy gyakran már a főpolgármester szocialista helyettesei is liberálisabbak nála.

A rendszerváltó Demszky Gábor a magyar politikai élet emblematikus alakja. Az utóbbi egy-két év főpolgármesteri teljesítménye, machiavellista hatalomgyakorlása egy meghatározó illúzió összeomlása, mindannyiunknak érzékeny veszteség. Fel kell ismernünk azonban, hogy a politikai lojalitás nem lehet azonos a szervilizmussal, és választott képviselőkként választóinknak tartozunk elszámolással. Tehát ha szégyelljük magunkat egy tervezett döntés miatt, akkor nem kell lojalitásból gombot nyomnunk.

Az MDF része most a fővárosi koalíciónak?

Formálisan semmiképp. Az esetek nagy részében azonban együtt szavaz a koalícióval, és minden esetben segít a határozatképesség fenntartásában.
Az ellenzék szerint ilyen szintű egészpályás letámadás még nem zajlott Budapesten, hiszen a bizottságokban és a felügyelő tanácsokban közgyűlési szerepéhez képest is nagyon alulreprezentált az ellenzék.
Még van időnk, hogy korrigáljunk.

Mire számít egy esetleges Fidesz-győzelem esetén? Milyen gesztusokra számíthatnának a mostani kormánypártok?

Nem a Fidesz győzelmére számítok, és nem gesztusokról beszélek. Én mindössze az alapértékeink hiteles képviseletét kérem számon. Persze sokszor a stílus is megdöbbentő. A liberális főpolgármester például valami olyan kijelentést engedett meg magának az alsó rakpart felújítása kapcsán, hogy más fővárosi pályázatoknál nehézségei lehetnek a kivitelezőnek, ha nem az lesz, amit ő akar. Egy magáncéggel szemben, ahol a jog eszközeivel kellene célba jutni. Igaz, ezeket a jogi eszközöket viszont kínos szakmai hibákkal kiengedte kezéből a város.

A Hídépítő azóta menesztett vezetője nem is maradt adós a válasszal. Azt mondta, a kijelentés stílusa egy fontoskodó pártitkáréra emlékezteti.

Sok olyan ügy van, amit nehéz vagy lehetetlen megmagyarázni, és ez már az egész SZDSZ-re rossz fényt vet. Ez a fővárosi politika végezetes lehet az SZDSZ-re nézve, mert ha csak kevesen is fordulnak el tőlünk, az már veszélybe sodorhatja parlamentbe kerülésünket.

Click Here to Read More

Rendorallam:_Anglia

Orwell hazája beteljesíti híres írója vízióját – két napja minden telefonbeszélgetést logolnak
Szerző: Dajkó Pál | 2007-10-02 20:42 | Társadalom | Forrás: BBC

Az új megfigyelési rendelkezés nagy vihart váltott ki az Egyesült Királyságban.





Jacqui Smith, A BelügyminiszterNagy-Britanniában egy új rendelet értelmében szeptember 30-ától kötelező a telefonhívások és a szöveges üzenetek adatainak rögzítése, mind a vezetékes, mind a mobil telefonálást illetően, s ezeket az adatokat egy éven keresztül meg is kell őrizni – ráadásul mindezen információkat összesen körülbelül 700 köztestület számára elérhetővé is teszik, beleértve a rendőrséget és az önkormányzatokat is.

A brit Belügyminisztérium kommentárja szerint a lépés elkerülhetetlen volt a bűnözési hullám és a terrorfenyegetés miatt, ám ígérik, hogy a rögzített adatokat nem fogják „elolvasgatni”, mivel nem a hívások tartalmát, hanem „csak” idejét, helyét rögzítik. A júliusban, Jacqui Smith belügyminiszter rendeletével életbe lépett új szabályozás egy korábbi törvényen (Regulation of Investigatory Powers Act 2000) alapul – a másik hivatkozási alap az Európai Unió idevágó direktívája –, s a Nagy-Britanniában működő összes telekommunikációs cégre vonatkozik.

Hasonló megfigyelésre már eddig is volt példa a Szigeteken, ám a korábbiakban, 2004 óta a cégek önként adták át az adatokat – ha még elérhetőek voltak –, amennyiben a kormányzati szervek felkeresték őket – még az alapos indoklást sem várták el –, ám az egyéves megőrzési kötelezettség új elem.

Tony McNulty, a belbiztonságért és a terrorizmus elleni védekezésért felelős miniszter a BBC egyik rádiójának adott interjújában elmondta, hogy három megfigyelési szintet különböztetnek meg. Az első esetében csak a telefon tulajdonosát kívánják azonosítani, a második szinten kíváncsiak az adott számról indított hívásokra, a harmadik esetében pedig a fogadott hívásokat, illetve a beszélgetés helyszínét is ellenőrzik. Az adatokhoz való hozzáférést egy hivatali hierarchia szabályozza, mint a házkutatás esetében, engedély kell hozzá egy felügyelő szervtől, személytől.

S ez még nem a végleges állapot: a brit kormány azt tervezi, hogy 2009-ig hasonló logolási kényszert írnak elő az internetszolgáltatók számára is, vagyis a netes szörfölés, az internetes telefonálás és a e-mailezés hasonló adatait is rögzíteniük és tárolniuk kell a szolgáltatóknak.

A brit polgárjogi szervezetek hangos felháborodással fogadták az intézkedést, s komoly ellenakciókba kezdtek.

Két komment a hírhez a thisislondon.co.uk honlapjáról:

This is ridiculous, what is this country coming to?

They will die of boredom listening in to my phone conversations! This country is a Police State just like Stalin's USSR!

Click Here to Read More

Mecs-Imre-versus-Havas-Szofia

Összeszólalkoztak az 1956-os forradalmon az MSZP-s képviselők
mailto:tszenesi@mail.index.NEMSPA_M.hu?subject=/politika/belfold/hsz071005/&cc=cikkszerzonek@mail.index.NEMSPA_M.hu
2007. 10. 05., 18:36

Mécs Imre szerint történelemhamisító Havas Szófiának a HVG-nek adott nyilatkozata. Horn Gyula unokahúga a forradalom kapcsán börtönből kiszabadult nyilaskeresztesekről beszélt. Havas szerint Mécs Imrének kellene tőle bocsánatot kérnie.



Bocsánatkérésre szólítja fel az MSZP-frakció 56-os munkacsoportja Havas Szófia szocialista országgyűlési képviselőt, jelentette a Független Hírügynökség. A munkacsoport egyben elhatárolja magát a képviselő nyilatkozatától.


Havas Szófia a HVG [1] legutóbbi számában ugyanis a többi között azt nyilatkozta: "Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva."

Az 1955-ben született Havas Szófia édesapja, Horn Gyula testvére 1956-ban halt meg. A volt miniszterelnök többször is nyilatkozott arról, hogy emiatt állt a karhatalom szolgálatába.



Az MSZP 56-os munkacsoportja szerint Havas Szófia magánemberként azt gondol, amit akar, tiszteletben tartják értékrendjét és a szabad véleményalkotáshoz való jogát.
Nyilatkozatával azonban durván és igazságtalanul megsértette az egykori magyar társadalmat, különösen azokat, akik életüket áldozták, áll a munkacsoport pénteki közleményében.
A Donáth László, Horn Miklós, Mécs Imre, Puchert János és Vitányi Iván által aláírt közlemény szerint Havas Szófia megsértette képviselői esküjét is, amelyet az '56-os forradalomban gyökerező III. Magyar Köztársaság alkotmányára tett.

A munkacsoport ezért elvárja Havas Szófiától, hogy kövesse meg mindazok emlékét, akik a magyar szabadságért és függetlenségért, a szociáldemokráciáért és a demokratikus szocializmusért küzdöttek, akik támogatták a forradalmat, és segíteni akarták a társadalom megújulását. Egyben elhatárolódnak az általuk "történelemhamisítónak" tartott nyilatkozattól.
"Elvárom, hogy ők kérjenek bocsánatot tőlem" – mondta az Indexnek Havas Szófia, aki eddig "nem is nagyon hallott" az MSZP 56-os munkacsoportjáról. Reméli, hogy a képviselők viccnek tartják felvetésüket. A történelemhamisítás vádját visszautasította.
Jellemzőnek tartja, hogy az ilyen hangok most, Horn Gyula betegsége idején erősödtek fel. (Havas megerősítette a Bors [2] pénteki értesülését, miszerint Horn Gyula állapota súlyosbodott.)

Mécs Imre elképesztőnek tartja, hogy Havas szerint az MSZP 56-os munkacsoportjának kellene bocsánatot kérnie. Az Indexnek nyilatkozva visszautasította a képviselőtársa Horn Gyulával kapcsolatos megállapítását. "Horn Gyulát sajnáljuk, javulást kívánunk neki" – mondta.
Az 1956-os forradalomban játszott szerepe miatt halálra ítélt, a börtönből az 1963-ban szabadult, de évekig rendőri felügyelet alatt álló Mécs komolyan azt gondolta, hogy felszólításukra Havas "megköveti az akkori társadalmat" a HVG-nek adott nyilatkozata után. Szerinte 56-ban tényleg kiszabadult egy-két nyilas, de nem ez volt a jellemző a forradalomra. Sopronkőhidán például soproni egyetemisták akadályozták meg, hogy a zűrzavart kihasználva köztörvényes bűnözők szabaduljanak ki a börtönből.

Mécs nem érti, hogyan mondhat ilyeneket egy ember 1956-ról, aki az események idején egyéves volt. "Ha Havas Szófia így nyilatkozott, akkor át kell gondolnia, van-e értelme együttműködni az MSZP képviselőcsoportjával." – mondta, aki szerint a szocialista párt frakciójában nem jellemzők az ilyen hangok.
A tavaly alakult, 25-30 tagú munkacsoport még mindig elvárja, hogy Havas Szófia kövesse meg azokat, akiket megbántott.

Levélben rúgták ki a szigorú kórházreformert
Személyes harc lett a budai kórházegyesítésből
Miniszteri megbizott lett

Click Here to Read More

TGM:filoszemita-es-antiszemita-jobboldali-partok

MSZP és Fidesz: Filoszemita és antiszemita jobboldali pártok

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS A balközép cikkírás csodje

Becsapnátok-e a népet? / Én azt mondom: ne merjétek! / De ha mégis megtennétek, / Ne vágjatok angyalképet. Goethe *




1988 és 1992 között nem csak "a rendszer" változott meg, bár az sem annyira, mint képzeltük. Az utósztálinista sajtóirányítás és cenzúra szétmállása hihetetlen élénkséget okozott. A kilencszázkilencvenes évek liberális publicisztikája, de az akkor még létezett "nemzeti demokrata" közírás is az új korszak legnagyobb szenzációja volt. A nagy újdonság, bár sokan bírálták és bírálják, nem társadalomtörténeti anomália: a reformkor és a második reformnemzedék tevékenységének legfobb formája, mufaja is a publicisztika volt, ebben eleink halhatatlant alkottak, írásaikat én ma is surun olvasom, ha másért nem, hát vigaszért. A kilencvenes évek politikáját elore lökdöste, ihlette és szétbombázta, olykor egyenesen irányította - a fonökök nagy bánatára - ez az új szabadságpárti vitaírás. Muvelodéstörténeti értelemben benne volt ebben az elmaradt magyarországi 1968 elfojtott energiája, a félig-meddig föld alá szorult avantgarde hagyományosan polgárpukkasztó, hiperbolikus-túlzó szarkazmusa, az alsóbb néprétegek és a marginalizált szubkultúrák informális és töredékes beszédmódjának kreatív beemelése a "megemelt" közbeszédbe, a szamizdat-underground tanúságtétel- és igazságpátosza. Évszázadnyi képmutatás után az oszinteség, az autentikusság ("hitelesség"), a kérlelhetetlenül radikális hangvétel, a plebejus-demotikus duktus (ezen belül a nyomtatásban eloször elterjedt szkatologikus humor, a szerzoi persona kötelezo öniróniája, tréfás önbecsmérlése és a sima kamaszos csúfolódás) átvette a hatalmat, és a komoly képu hagyományos sajtó - legalábbis stilárisan - megadta magát. Az új nyilvános beszéd hangerosítoi közül - a régi, heti Beszélo és a Magyar Hírlap Gádor Iván-féle 7. oldala (helyesen: lapja) mellett - a Magyar Narancs újságírása volt a leghatásosabb, igazi stílusteremto. Szuklátóköru és szakbarbár irodalomtörténészek észre se veszik, amit minden épelméju magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve. Igaz, a MaNcs egykori nyelvét és attitudjét eroteljesen befolyásolta Petri és Esterházy. Ez nem volt - szemben a szokványos sekélyes megközelítésekkel - "nemzedékváltás": a korszak olyan jelentos közírói, mint Eörsi István és Szabó Miklós, nem voltak már fiatalok, ötvenhatosok voltak, nem beszélve Csurka Istvánról, aki számos liberális ellenfeléhez hasonlóan, de a jobboldalon egyedül teremtett magának a tollával jelentos közéleti pozíciót. A hírlapi viták az országgyulésben folytatódtak; és az országgyulés gyakrabban kommentálta a hírlapi vitákat, mint megfordítva. * Az új liberális publicisztika parázs botrányt okozott. Ami a kilencszáznyolcvanas évek demokratikus ellenzéki - nagyrészt szóbeliségre támaszkodó - szubkultúráiban és az irodalmi (és kisebb részt társadalomtudományi, társadalombírálati) lázongás konventikulumaiban és katakombáiban magától értetodött, a brutális oszinteség, a pártkongresszusi dögunalmas nagypofájúság megvetése, a "tabudöntögetés" féktelen verbális élvezete, az átfogóan tekintélyellenes tiszteletlenség, a lázadók közötti szemérmes bajtársiasság: egyszeruen ismeretlen volt a nagyközönség elott, amely imádott fölháborodni Eörsi, Váncsa, Esterházy, Kornis, a MaNcs és a Beszélo hetilap mondanivalóján és modorán. Sokan utálták persze a liberálisokat, a régi SZDSZ-t és a néhai Fideszt, de - sok tekintetben, talán elsosorban az új szabadságpárti publicisztika fénytörése miatt - a "meno fej" glamour, a témaadás, a stílusmeghatározás, a trend-setting mese nélkül az övék volt, minden sikeres újság és politikai szónok, "közbeszélo" máig oket utánozza minden "oldalon". (Maga "a hang" mára érdekes módon leginkább a Tilos Rádió, a Budapest Rádió és a Klub Rádió reggeli musoraiban - és elszórva egyebütt - hallható.) A közönség jó érzékkel vette észre, hogy ez a dolce (bár inkább amaretto) stil nuovo a legnagyobb politikai újdonság csúnyácska hazánkban, hiszen magát a demokratikus innovációt az új rendszer elso kormánytöbbsége csak kényszeredetten és ímmel-ámmal hajtotta végre, hiszen láthatólag nem hitt az egészben, a második kormánytöbbséget pedig az ancien régime exponensei vezették, akik rájöttek ugyan, hogy a radikális jobboldali orségváltás és "elitcsere" veszedelmétol csak az alkotmányos-szabadelvu jogállam menti meg oket, de az új idok új dalosai éppenséggel nem voltak. A liberális pártok cikkcakkjai mellett és foleg: ellenében bizony a liberális publicisztika volt, bár távolról se összehangzóan vagy pláne egységesen a rendszerváltás legkövetkezetesebb és legbefolyásosabb védelmezoje. Mivel - hasonlóan persze a legtöbb kelet-európai országhoz - az országházban eddig sohasem voltak többségben a rendszerváltás oszinte hívei, legföljebb (és nem mindig) a rendszerváltásba beletörodött profik, karrieristák és szerencselovagok, no meg a megfeneklett szabadelvuség búsképu hajótöröttjei mint legitimációs staffázs, a rendszerváltás bajvívói (irodalmi értelemben szerencséjükre) mindig ellenzékben voltak a kilencvenes években, nem az "örök ellenéki" póz csábereje miatt, amint a "pártközeli" hiperlojalizmus szokta (minden "oldalon") állítani, hanem a demokratikus fordulat felemássága, az új politikai "elitek" antiliberalizmusa és antidemokratizmusa, a Nyugatról szervetlenül leutánzott, lemásolt intézmények tartalmi üressége, a szunni nem akaró barbárság, elmaradottság, durva embertelenség, civilizálatlanság, szabadsággyulölet, primitív tekintélyelvuség és rendpártiság miatt. Ennyiben a kilencvenes évek liberális publicisztikája a testoríróktól elkezdett magyar aufklärista hagyományt folytatta, bár stílusában inkább Petofi, mint Kármán követoje, noha nem tartalmilag. A huszadik század elején épp ekkora skandalumot váltott ki a nyugatos-radikális közírás, olykor (mint a mostani századfordulókor is) nem annyira szociális tartalma, mint a megváltozott, megváltoztatott erkölcsi hangulat, életviteli áthangolódás, kulturális hierarchiamódosulás miatt. A "Magyar Pimodan" ellen fölharsant kórus ma is szól a kendermagosok meg Konrád ellen a Vörösmarty téren. Ám a nyugatos-radikális publicisztika - bár történelmileg jelentosebb - az ezerkilencszázas-ezerkilencszáztízes esztendokben soha nem volt olyan divatos, mint az új liberális vitairodalom a kilencszázkilencvenes években, amikor hangját fölerosítette - néha - a tömegsajtó, a közrádió, a köztelevízió, a parlament, a tünteto ("chartás") utca. Az új rendszer históriai stílusmeghatározó közmondás-, toposz-, közhelykincse (továbbá reprezentatív tréfa- és anekdotakincse) innen származik. A jobboldal, ha gyoz is néha, azt soha nem fogja kiheverni, hogy a számára legkedvesebb frázisok - "a lángoktól ölelt kis haza" usw. - a nagyközönség számára: viccek. A rendszerváltó, új márciusi ifjúság harsány röheje még ma is hallatszik: ez a politizáló közvélemény egyik részét inspirálta és hallatlanul szórakoztatta, a másik részét mélységesen megbántotta. Ez a históriai gúnykacaj az ásatag késokádári órezsim filiszteri, kispolgári, autoritárius, anális-retentív regressziójának szólt, de az atavisztikus kádárságot ceauºescui-i irányba tolni igyekvo, potenciálisan vörösbarna, "nackó" honorációr értelmiség is magára vette. Ha az 1990-es rettento (preventív ellenforradalmi, sovén, antiszemita, eroszakos és fenyegeto) választási "kampány " során a szocnac tévécenzúra nem nyüstöli az SZDSZ/Fidesz liberálisait, ha az MSZP és az MSZMP választói - különösen Budapesten - a második fordulóban nem szavaznak át az MDF-re (ekkor nevezte az MSZP ifjúsági szervezete, a BIT a Fideszt plakátokon "Zsidesz"-nek), akkor Magyarország sorsa másképp alakult volna; ennek egyik oka "a régi Magyarország" nem indokolatlan sértodöttsége volt. Peto és Orbán gúnyos mosolya eksztatikus-paroxisztikus magaslatokra hiszterizálta a honi óvilág ressentiment-ját, az óbaloldali és kriptohorthysta altalaj (la Hongrie profonde) oskori morajából kivált a frusztrált provinciális lateiner sikolyának mutáló diszkantja. A liberális oltás múló seblázán átesett fiatalos új jobboldal (Lovas, Csermely, Bayer, Tóth Gy., Molnár Tamás etc.) épp így irritálja ma ugyanezt a járási-megyei értelmiséget, amely a "mérséklet" jelszavával próbálja visszaterelni a Beszélo és a MaNcs iskoláját megjárt új jobboldali radikálisokat a langyos pozsgayzmus meghitt ingoványába, a politikai Hajdúszoboszló édesbús dagonyázásába. A mai orbánisták anno együtt röhögtek velünk, és ezt semmi ünnepélyes millenniumi gyépés retorika nem tudhatja jóvátenni. A provinciális-autoritárius "altalaj", a quieta non movere, az Alzheimer-hadosztályok megnyerése végett Orbán és Kövér kénytelen hülyének tettetni magát: azért néznek olyan mereven, hogy visszatartsák a vihogásukat. De az igazi posztmodern pastiche-eklektikát a hagyományossá stilizált kriptokádárista ójobboldal képviselte azért: amikor az anno még létezett népi tábor reprezentánsai alázatosan odajárultak az elodeiket lecsukató Horthy ravatalához, immár jelképesen is elárulva a bölcsejüket ringató magyar parasztságot, amikor protestáns nagyjaink fölvonulnak a Szent Jobb mögött a körmenetben (nekünk, kálvinistáknak tilos a szentkultusz és az ereklyetisztelet) vagy a protestánsok fölötti triumfus miatt hálát adó csíksomlyói búcsún - aztán meg erdélyi véreink százezreivel könnyezik meg uo. a János, a Kádár c. kurzus-rockoperettet (Koppány = Nagy Imre), és a Jesus Christ Superstarnak ez a harmadrangú, aczélizált-pozsgayzált utánzata éleszti Etelközt és a meotiszi lápot, akkor megértjük Makoveczet, aki ugyanavval a svunggal építi a sárospataki szockultúrházat, a piliscsabai muromtemplom-campust, a fehérlóáldozó álkeresztyén templomot és a procc újgazdag villát, egyszerre a "nem, nem, soha" és a "tökmindegy" jegyében. A rendszerváltás nemzedékének voltak vezéreszméi, ha tetszik, uralkodó eszméi. Ezek, ahogy szokás, részben elvont politikai-filozófiai gondolatok voltak, részben az életérzés, a kulturális identitás, a történelemszemlélet, a kulturális és életstílus, az ízlés, a divat stb. körébe tartozó képzetek. Az effélét mindig meghatározza az ellenfél - valódi és/vagy konstruált, "megköltött" - természete. * Az ellenfél természetesen az 1956. november 4-e utáni kádári ellenforradalom volt. Mint mindenki tudja - és ezt a tudást mindenki Eörsi Istvánnak, Szabó Miklósnak és (bizony, bizony) Csurka Istvánnak köszönheti, és az o elemzéseik nem függetlenek a szamizdat Beszélo és más ellenzékiek (Krassó) föltáró munkájától, amely persze csak közvetve érvényesülhetett, nem beszélve a sajnálatosan elfeledett vagy megtagadott demokratikus emigráció erofeszítéseirol -, ennek az ellenforradalomnak már kezdettol a megalkuvás, rezignáció és amnézia volt a fo jellemzoje. A megtorlással egyideju volt a cenzúra lazítása (tessék megnézni az 1957 és 1960 közötti könyvkiadást és Kossuth-díj-listát), az ortodox sztálinisták-kommunisták megzabolázása, a "polgári" irodalom "helyzetbe hozása", az értelmiségi csoportok kijátszása egymás ellen, a represszív "szórakoztatás" elotérbe kerülése, a konzumidiotizmus promóciója, az agyalágyult honderu - és az ávós terror. A rendszer homlokzatának kariatidái: a "polgári nacionalista" Németh László, a "népi baloldali" Illyés, a "romantikus kommunista" Váci Mihály és a rendszerfüggetlen "régi Magyarország" abszolút szuverén királynoje, Honthy Hanna. Az elnyomást még csak-csak el lehetett viselni, de a mindent átható kedélyességet alig. A mai szoclib komplexumnak az órezsimbol átszotyogott elemei képtelenek megérteni, miért gyulöltük anynyira a Kellér-Komlós-Hofi-féle kabarét. A humor - mivel mi sem egyszerubb, mint kifigurázni a szokatlant - gyakran reakciós, Arisztophanész és Karinthy is konzervatív volt. A kabaré célpontjai (Juhász Ferenc versei, Jancsó Miklós filmjei, Weöres Sándor erotikus költeményei) mindig az újat képviselték. A kádári gemütlich honderu ("a krumplileves legyen krumplileves", "aki dolgozik, az boldogul") hazugsága persze az arccal lefelé eltemetett ötvenhatosok vértanúságán és a szintén roppantul kedélyes, korpulens-piknikus Hruscsov vörös hadseregének "megnyugtató", ám nem említendo jelenlétén nyugodott. Ezért - inkább, mint a szomszédban - a képmutatás elleni indulat (amely tipológiailag rousseau-i-romantikus) mindennél fontosabb volt az 1988/89-i attitudök kiformálásában. Az oszinteség, az igazmondás, a "hitelesség" gesztikája, szimbólumvilága, légköre - ami persze nem zárhatta és nem is zárta ki az illúziót és a tévedést - egybeesett a poszthatvannyolcas, posztújbalos, poszthippi preferenciahalmazzal. "Ne hazudjatok már" - ez a cri de coeur a filiszter számára, ahogy Király István akadémikus, a kor legjelentosebb, tendenciákat egyesíto ideológusa és Pándi Pál professzor, a kor legjelentosebb irodalmi lapszerkesztoje szerette mondani, "dezillúziósnak", cinikusnak, eszménytelennek tetszhetett. A magasztos (olykor a legmagasztosabb) eszményekkel igazolni vélt szarság el nem múló undort keltett közülünk azokban, akik voltak elég balszerencsések átélhetni az elmúlt rendszert. Petri, akit egyaránt utált a pártállami "kultúrairányítás" és az új polgári rendszer legkisebb közös többszöröse, a felejthetetlen Torgyán József, azt az egyébként (különösen nemzedékünkben) nem ritka beállítottságot testesítette meg, amely szélsoséges tisztaságvágyában mindenre gyanakszik és mindent káromol, ami illúziók, balhitek, érzelgosségek révén eltántoríthat attól bennünket, hogy szembenézzünk a valósággal, amely tragikus, visszataszító, kiábrándító és félelmetes - más szóval az eredendo bun terepe. És Petrinek itt mindegy volt, hogy ez közösségi, filozófiai vagy netán szerelmi balítélet-e. Botrányt kiváltó Mária-verse tele van (alig) rejtett gyöngédséggel és áhítattal. Az európai költészetben oly nagy múltú fénymisztika ("a napsütötte sáv") megmentése a modern kelet-európai mocsokból is az o nevéhez fuzodik - és ezt a rendszerváltó nemzedék minden további terjengos magyarázat nélkül is pontosan értette. A kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki irodalmára és - általában - kultúrájára jellemzo volt a "hagyjuk a dumát" tisztaság- és pontosságvágy, understatement, irónia és ténykultusz. Egy talált tárgy megtisztítása (Tandori), A tanú (Bodor Ádám), A látogató (Konrád), Pontos történetek, útközben (Mészöly): ezek a címek (és a muvek) világosan mutatják ezt a beállítottságot. A nyelvre való koncentrálás, a mesterség, a "létezésszakma" becsülete mutatkozik az ilyen önreflektáló-szakmai-"tudományos" címadásokban: Magyarázatok M. számára (Petri), Bevezetés a szépirodalomba (Esterházy), Film (Mészöly), Egy családregény vége, Emlékiratok könyve (Nádas), Kis magyar pornográfia (Esterházy), Rondó (Lengyel Péter) vagy az ilyen puritán címek: Héj (Oravecz), Egy no (Esterházy), Por (Temesi). Ebbol az idobol való egyik leghistóriásabban hazafias írónknak az a hírhedt mondása, miszerint o nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban gondolkodik. Ekkor jelenik meg a magyar konfessziós irodalomnak az az Árva Bethlen Kata óta példátlan, kibírhatatlanul, elviselhetetlenül, mondhatni pokolian tisztességes darabja, egyébként is remekmu, amely ezen a halk, faktuális, tárgyilagos hangon szól, az írói én minden szokásos fölpuffasztása nélkül, az 1972. szeptember (Oravecz). Vagy az oszinteségnek ugyanez a megdöbbento eltúlzása a poétikailag ellenkezo póluson: Kornis Napkönyve. Ugyanekkor hagy ki minden értelmezést szociográfiáiból Csalog, s csak "adatközloit" beszélteti, ekkor kezdik gyujteni az olvasók a dokumentumköteteket, csak semmi elmélet, semmi történetírás: lássuk, mi történt "valójában"; ekkor válik - mint minden válságkorszakban - a politikai irodalom vezeto mufajává a leleplezés, az ún. "mítoszrombolás" egyfelol, a rehabilitáció másfelol, amikor az ún. honárulókból lesznek az ún. hosök, és megfordítva. * Nem szabad elfelejteni, hogy az 1988/89-be megérkezett generációk sokszorosan csalódottak, kiábrándultak, becsapottak, számtalan történelmi kudarc fáradt obsitosai, 1956 novemberének, 1968 augusztusának, 1981 decemberének túléloi, a vereségek robotosai - még olyanok is akadnak köztük, akik 1945-ben hittek benne, hogy "lesz magyar újjászületés", akik Bibóval, Szekfuvel, Justusszal, Déryvel együtt azt hitték egy pillanatra, hogy 1945: forradalom (ezt a sejtelmet még emlékként is betemette az ido). Ebben az idoben következett be Wittgenstein, az analitikus filozófia, a "nyelvi fordulat", a strukturális antropológia, az új kritikai módszerek intenzív recepciója, az ún. "kritikai marxizmus" visszahúzódása Hegeltol Kanthoz, a metafizikai pöffeszkedés és a grandiózus történetfilozófiai utópiaépítés dühös elvetése, táblakép helyett happening és installációk, illegális elitpárt-alakítás és káderpárt-alakítás helyett emberi jogi esettanulmány, beadványszerkesztés, jogi tanácsadás és adománygyujtés az ellenzékben. Mintha a rendszerváltó nemzedékek "élcsapata" mintegy profilaktikus jelleggel és célzattal azt mondta volna önmagának: hátrább az agarakkal. Nem csoda hát, hogy ennek az óvatossá vált embercsoportnak az ún. "politikai kultúrája" negatívumokból állt, nemet mondásból. Nem a szocializmusra - nem csak a létezore. Nem a nacionalizmusra - nem csak a másokéra. Nem az antiszemitizmusra. Nem a klerikalizmusra és nem a vallásellenességre. Nem a vidékiességre és az érzelgosségre. Nem a fajüldözésre és a xenofóbiára. Nem a hagyomány tudatlan megtagadására. Nem a represszív nemi erkölcsre és a homofóbiára. Nem a bikkfanyelvre és a középszeruségre. Nem a "magaskultúra" kizárólagosságára. Nem a szomszéd népek iránti irredenta és "kultúrfölényes" gyulöletre és megvetésre. Nem a hazudozásra és az üres dumára. Nem az örökös kompromisszumra és megalkuvásra. Nem az eloítéletre és a tespedt, antikíváncsi közönyre. Nem a nyársat nyelt humortalanságra. Nem a szegénység és elmaradottság perverz dicsoítésére. Nem a technikai fejlodés és a fogyasztás népi kultuszára. Nem a természetrombolásra. Nem a nemzetiségi elnyomásra. Nem az öncenzúrára és a szellemi önkiherélésre. Nem a melldöngeto frázisra. Nem az eufemizmusra. Nem az örömgyilkos szexutálatra. Nem a nogyulöletre és a feleségverésre. Nem a "kisember" paternalista lenézésére. Nem a reformeri inkoherenciára és gyávaságra. Mint látják, ez nem politikai program. Az emberi jogok, alkotmányosság, jogállam, pluralizmus, civil társadalom, lelkiismereti és szólásszabadság klasszikus szabadelvu nézetegyüttese se volt az, hiszen színleg egyszeriben mindenki elfogadta. (S már 1990 tavaszára kiderült, hogy valójában igen kevesen.) Ámde ez mégse volt pusztán a múló kordivat és korhangulat tünékeny felhojátéka. Nem is meroben a represszív, fölhalmozó, diktatúrás rust belt-államkapitalizmusból a posztindusztriális, neoliberális-neokonzervatív, globális finánckapitalizmusra való átmenet, a kontinentális szovjet/nyugatnémet hegemónia alól az angol-amerikai hegemónia alá helyezkedés "ideológiai köde" (bár az is persze), nem csupán az ún. posztfordizmus "ideológiai burka", vagy alig. De azért idekívánkozik két megjegyzés. A metafizikai pöffeszkedéssel szembeni ellenszenv (ami azért mellesleg nem zárta ki annak a mélyenckedo, dagályos és nagyképu szófosónak, a kései Martin Heideggernek az olvasatlanul is hatalmas sikerét), amelyet tárgyilag helytelenül mint mindenféle "ideológia" iránti utálatot volt szokás leírni a kilencvenes években (holott ez természetesen maga is ideológia) súlyosan ellenforradalmi következményekhez is vezetett, jelesül a bürokratikus igazgatási technikáknak mint értékközömbös-értéksemleges, "szakmai" általánosságnak, mintegy logikai szükségszeruségnek a kritikátlan tudomásulvételéhez; a gyanú föl sem merült, hogy akár a legmakulátlanabb közhivatalnok szolgálati éthosza is lehet "hamis tudat". Ugyanez történt - errol már írtam korábban - az apologetikus "vulgáris közgazdaságtan" és a polgári jogtudomány kvázi-természettudományként, megföllebbezhetetlen okkult tekintélyként való kezelésével, mintha a számító önérdekappercepció és a burzsoá individualizmus épp úgy természeti volna, mint az ún. életösztön, s amelynek a kielégítéséhez baj esetén úgy hívnók meg a hivatalnokot, a közgazdát meg az ügyvédet, mint fájdalom, vérzés vagy halálfélelem okán a háziorvost. (Vö. Adorno: "Kultur und Verwaltung" [1960] Gesammelte Schriften 8, stw, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997, 122-146.) - A másik: alkalmasint az oszinteség, a "leleplezés", a cicomázatlan tény, a "konkrétumok" iránti posztkomcsi eloszeretet tette lehetové az akkoriban piacgazdaságnak és szabad vállalkozásnak titulált kapitalizmus jóindulatú, megengedoleges elturését. Hiszen a kapitalizmus a legnagyobb leleplezo ero, amely legfontosabb elemzoje szerint minden érzelmi kötöttséget szétbont; a csereérték teljes kifejlodése után "...[a] pénz maga a közösség, és nem turhet semmiféle más, fölötte álló közösséget"; "...[a]hol a pénz nem maga a közösség, ott föl kell bomlasztania a közösséget" (Marx: Grundrisse [1857], MEM 46/I, Bp.: [Kossuth], 1972, 131-132.) Ihaj, gondolta a rendszerváltó nemzedék, legalább a reálszoc által negélyezett "közösségi társadalom" most végre annak mutatkozik, ami. Kereslet és Kínálat jegyesek, minden külön értesítés helyett. * Minden zsák megtalálja a foltját, s nem szól ránk a házmester. A könyörtelen - a kor divatszavával: kokemény - piaci verseny majd kiválogatja a tehetségeket, színes vetélkedés, szórakoztató bukásokkal teli derbi lesz itt, gondoltuk, fene tudja, miért, hisz olvastuk a releváns szakirodalomban, hogy ez legenda, szóval: vége a népfrontos-SZOT-os-notanácsi unalomnak, fölrobbantjuk a munkásorszürke betonbudit. Ez annyira magától értetodo volt, hogy a szabadelvu diétai ifjúság észre se vette (mint egykor), mennyire elszigetelt, félreértett, meggyanúsított - hiába médiasztár. Az altalaj, az ostelevény, la Hongrie profonde a gúnykacajra egyszeruen visszaröhögött. Felejthetetlen: amikor Büky Dorottya szabad demokrata képviselo beiktatni javasolja a Munka Törvénykönyvébe a munkahelyi szexuális zaklatás szabálysértési tényállását, akkor az MDF-es, kisgazda, kereszténydemokrata padsorokban kirobban a hosszú percekig tartó, vörösödo tarkójú, verítékes homlokú, harákoló köhögésben végzodo hahota, az asztalcsapkodó, combcsapkodó, visító honderu, a titkárnosegg-csípkedés szabadságát, a katonásan-megdugtam-a-Jolikát-a-vállalati-üdüloben-visított-meg-bogött-a-kis-ká-de-élvezte bahtyini-karneváli-rabelais-i vigasságát ünneplo organikus férfisereg, az irodai Jóska-napi és március nyolcadikai tojáslikorös és izzadt bokafixes, mámoros tapizások - tetszik emlékezni a "tapizás" szakkifejezésre? tapizott a topis? vagy hogy volt? - emlékétol föllelkesült, Dezséry Lászlón és Rátonyi Róberten szocializált nemzeti-konzervatív hímség színe-virága. Hogy nevettek rajtunk, nagy Isten! És velük nevettek a teremorök, a gyorsírók, a fotóriporterek, a páholyokban a minisztériumi szakértok, atyaian göcögött az elnöklo történész-akadémikus. S az SZDSZ-es-fideszes képviselok ott ültek szemközt némán és sápadtan és megrendülten. Nem utolsósorban ez a rettego magányérzet vezette a jobboldal karjaiba az egykori Fideszt, a szocialistákéiba a szabad demokratákat. 1989 visszavezette a szabadúszó, proskribált-munkanélküli, véndiák, a szubkultúrában - a röpülo egyetemtol a lázongó szakkollégiumokig - már valamelyest elfészkelodött, elvackolódott demokratikus értelmiségieket a mélymagyar rögvalósághoz, amelyet "kései kádárizmus"-nak szokás becézni, de amely ugyanaz a világ volt azért, jól fölismerhetoen, amelyet még A falu jegyzojébol vagy még korábbról, Berzeviczy Gergely tanulmányaiból ismerünk. A tespedt, mozdulatlan, de vegetatív tömegében lebírhatatlanul életeros elmaradottság, minden - de minden! - jó és rossz modernizáló reform szervetlensége, fölületisége, sekélyessége (együtt a reformerek Rab Ráby-szeru idegenségével, elszigeteltségével: nálunk a mindenkori reformpárt mindig le parti de l'étranger, "a külföld pártja") okozza azt a szédíto, zsibbasztó érzést, amely szerint "itt semmi se változik", "mindig ugyanazok uralkodnak", "nem is volt rendszerváltás", "ellopták a forradalmat"; ezek után meg az olyan reménytelen illúziók maradnak, mint "a szakmai tisztesség" meg "foglalkozzunk a családunkkal", "muveljük kertjeinket" s í.t. A helyzetet tovább súlyosbította az is, hogy a rendszerváltó magyarországi liberalizmus kulturális, pontosabban: ellenkulturális és szubkulturális identitása, önazonossága erosebb, szilárdabb volt, mint elméleti, doktrinális, világnézeti és társadalomtudományos megalapozottsága, hogy a szívós politikai törekvések hosszú históriája során kiküzdött elvi és magatartásbeli koherenciáról, egységes erkölcsi ízlésrol ne is beszéljünk. A liberális irodalmárok, tudósok, jogászok, hírlapírók, a "médiaértelmiség" tudása szegényes, elkötelezettsége bizonytalan lévén, passzív-reaktív stratégiáját az ellenfél természete határozta meg. Kissé egyszerusítve: az óbaloldal felé megvetést, a jobboldal felé fölháborodást árasztott. Maguk a liberális gondolatok, eszmék - aztán meg hinterlandjuk, hátországuk, amely az antileninista-antisztálinista baloldal huszadik századi kritikai hagyománya - a harcok és veszekedése közben elsikkadtak. Két példa. A minap az ÉS-ben a kiváló közgazdászprofesszor és all-round szellemóriás találgatásokba bocsátkozott afelol, hogy a "morális egyenloség" vajon mit jelen. Nota bene, rosszul találgatott, mert szerinte a fogalom a különféle szubsztantív erkölcstanokat követo embercsoportok erkölcsi egyenértékuségét jelentené, bár más helyes megfejtéseket is lehetségesnek tart; nem is sejti, hogy a "morális egyenloség" terminus technicus (az alapjogok ui. státuszfüggetlenek stb.), méghozzá a szabadelvu szemlélet alapveto terminusa, bár persze szinonímái is vannak. A kiváló közgazdász fölött elröpült egynegyed évezrednyi liberális ido vasfoga. (Tavaly egy kituno fiatal szabadkomuves tolem értesült arról, hogy a Montréaltól Sydneyig uralkodó, formailag nálunk is fönnálló politikai rendszer hivatalos neve "liberális demokrácia", aminek semmi köze a liberális pártok sikeréhez - és nem hitte! Kiváló liberális íróval is találkoztam, aki elhitte az ÉS-ben prelegáló tájékozatlan férfiúnak, aki pedig az Egyesült Államokban tanult politikai filozófiát, hogy Kantnak semmi köze a szabadelvuséghez. Mihöz kezdjen az ember ilyen viszonyok között?) A másik példa: Gy. E., a neves irodalomtudós eloadást hirdetett holmi konferencián evvel a címmel: "József Attila, a baloldali bolsevizmuskritika elofutára". Lehet, hogy a címért a konferencia szervezoi a ludasok, de bárki mer állítani ekkora orbitális ökörséget a huszonegyedik század elso esztendeiben, az teljesen kihagyta a múlt század történelmét. Mire József Attila idevágó elmemuveit megalkotta, a baloldali bolsevizmuskritika, akár maga az orosz forradalom, több mint másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza. Rosa Luxemburg, Pannekoek, az orosz munkásellenzék, az anarchisták Mahnótól Emma Goldmanig a baloldal baloldalán, a szociáldemokraták Kautskytól és Martovtól Garamiig és Kunfiig a baloldal jobboldalán igazán szorgosan muvelték ezt a bolsevizmuskritikát, és József Attila még elemista kisgyerek volt, amikor Kassák (versben és nagyszeru politikai prózában) elmondta talán a legmélyebbet és legérdekesebbet a magyarországi kommün komor tanulságairól. József Attila nem elofutára volt a baloldali bolsevizmuskritikának, csak csatlakozott Fejtovel és más volt kommunistákkal együtt ahhoz a munkához, amelyet Mónus Illés és más magyar ausztromarxisták folytattak a Szocializmus hasábjain. De ezt mindenki tudja, nemde? A jelek szerint mégse. Ezeket a dolgokat az említettekénél valamivel fiatalabb nemzedékem a kilencszázhatvanas-hetvenes években tanulta meg. Fokozódó rémületemre kiderül, hogy ez afféle titkos tudás (bár a magyarországi, sot: erdélyi könyvtárakban, ismerosök magánkönyvtáraiban is megszerezheto volt, hiszen mi - elnézést - akkoriban, a nyolcvanas évek végéig, nem utazhattunk külföldre). A liberális értelmiség befolyása és botrányos sztársága éveiben se tudta tehát rávenni a kollégákat, hogy pár alapkönyvet elolvassanak. Még az egyetlen "itthon" is - névrol - ismert, bár meroben atipikus szabadelvu elméletíróról, Hayekrol is csak (teljesen alaptalan) legendák keringenek, Rawls, Dworkin, Nozick, Sen, Feinberg, Raz stb. láthatólag olvasatlan, bár egyetemeinken itt-ott tanítják oket. Az is elég mulatságos, hogy tanítványai tanítványainak mai szerepe miatt a pesti sajtó is rádöbbent Leo Strauss létezésére (a New York Times Magazine egy rossz cikke nyomán), mintha a kilencvenes években nem jelent volna meg magyarul Az üldöztetés és az írás muvészete meg a Természetjog és történelem, mintha a Világosság - kérésemre - nem közölte volta Strauss esszéit, mintha Lánczi András nem publikálta volna Strauss-monográfiáját: a politikai gondolatok láthatólag nem keringenek. Az új liberális publicisztikának zömmel kevés köze van a liberális elmélethez és hagyományhoz, és néhányunk minden prédikálása, buzgólkodása és eroszakoskodása ellenére is a tizenkilencedik század (elsosorban, de nem kizárólag: a reformkor) nagy magyar szabadelvu öröksége is holt tananyag maradt, pedig futó böngészés után is nyilvánvaló az "anyag" relevanciája, elevensége és szépsége. A Kossuth-év teljes üressége és unalma is bebizonyította, hogy a mai magyarországi értelmiség fütyül mindarra, ami hazánk és népünk történetében csakugyan nagyszabású és lelkesíto, bárha tragikus vala. * A szociálliberális publicisztika bontakozó baloldalias, szociáldemokratáskodó "vonulata" is hasonló nyavalyákban szenved, bajai azonban még súlyosabbak, pláne, hogy muveloi száma is csekély. A kelet-európai baloldal számára megkerülhetetlen kulcskérdés az 1989 elotti, magát "szocialistának" reklámozó órezsim megítélése. A baloldalias közírászati alfaj auktorai - többek között azért, mert idegen tolük és ismeretlen számunkra "a baloldali bolsevizmuskritika" több mint nyolcvan éve (ld. Mike Haynes összefoglalását: "Marxism and the Russian Question in the Wake of the Soviet Collapse", Historical Materialism, 10:4, 317-362 [2003] meg a Revolutionary History köteteit, nem szólva a Critique és a Labour Focus on Eastern Europe ma is megjeleno számairól, amelyek szemlézik a kurrens irodalmat és historiográfiai reflexiót) - tkp. kétféleképpen nyúlnak a kérdéskörhöz: az egyik megközelítést "reformliberálisnak", a másikat "sima [straight] liberálisnak" kereszteltem el az elmúlt negyedórában. A "reformliberális" ideológiai melléküzemág azt állítja, hogy a létezo reálszoc fölhalmozási modelljének befuccsolása után a "pártállamtól" dirigált piaci reform ütközött olyan szerkezeti nehézségekbe, amelyek politikai kiigazítást (az ún. "rendszerváltást") igényeltek, amely új erok bevonásával, kooptálásával szerencsésen meg is történt; az "állampárt" már csak fölösleges ballaszt volt, amelyet a "reformelit" (értsd: az uralkodó osztály) boldogan kidobott. A rezsim ideológiai és közigazgatási jellege némileg megváltozott - állítják a fiúk -, foleg a Nyugathoz (értsd: a tokés világpiachoz) való alkalmazkodás miatt, de a lényeg a folytonosság. Ennek az "elméletnek" az az egyik elonye, hogy hízeleg az ostelevény, la Hongrie profonde érzéskulimászának ("nem történt semmi", " minden a régi", "hajh, hajh"), továbbá a keresztyén-nemzeti jobboldal szokásos paranoid összeesküvés-elméleteinek (Reagan, Gorbacsov, Netanjahu, Bronfman és Aczél elore levajazta az egészet az Apostolokban - mások szerint a Kárpátiában, vö. a "rózsadombi paktummal", amelyre vonatkozóan az állítólagos részvevok agyát lézerrel [huhú!] kimosták...). Egyszersmind magyarázatot nyújt arra, mit keresnek a hajdani - mit hajdani! iménti! - nomenklatúra élet- és tokeeros vezetoi az új demokratikus állam ormán, ú. m. "szakmai befektetok". A többi ugyebár "kommunistázás". A "sima liberális" megoldás a "reformszocialista-bis-neoszocdem" alvonulaton belül épp ellenkezoleg azt állítja, hogy a létezo reálszoc valóban szocialista volt (ez "a baloldali bolsevizmuskritika" alapgondolatának a fordítottja), tehát "muködésképtelen", mert hiszen csak a szabadkereskedelmi-szabadpiaci kapitalizmus "muködoképes" per def., így tehát a "reformelit" (olv.: az uralkodó osztály) kénytelen volt "lecserélni" a rendszert, hogy hatalma és vagyona (ezt nevezik "gazdasági fejlodésnek") megmaradhasson. Ennyi. Punktum. Ez funkcionális adaptáció, szerkezeti alkalmazkodás, ill. ideológiai homlokzatátfestés, vö. a János, a Kádár c. nemzeti-modernizációs rockoperett mély és érett keresztyénség-koncepciójával (amelyrol példásan emlékezett meg a néhai és fájdalmasan nélkülözött Vági Gábor még az illegális Beszéloben). Diktatúra? He? Mi? Ez kommunistázás, édes egy pajtásom. Ennek is megvan a lehetséges nemzeti-polgári-belso-lágymányosi olvasata: a magyarság (értsd: az uralkodó osztály) érdeke azt kívánta, bár a kapitalizmus túlságos dinamizmusa és nyitottsága, sajnos, öhm, lazasághoz vezethetend, hogy "kiprivatizáljuk" magunknak és külhoni patrónusainknak a gazdasági ínyencfalatokat, noha sajnos ebbol nemkívánatos elemek is részesedtek, amint ezt Pozsgaytól, Szuröstol, újabban Thürmertol, Für Lajostól, Csurkától megtudhatjuk, akiknek bánata mindigre egy bánat marad. Ennek az alvonulatnak az erosödése 1994, az elso szocialista/liberális kormánykoalíció létrejötte óta, bekapcsolódása a liberális közírói közbeszédbe (különös tekintette a tehetségtelen és tudatlan seggfejeknek arra a halmazára, akik Magyarországon valamino rejtelmes okból "politológusoknak" [?!] szeretik titulálni magukat) megszilárdította a balközép publicisztika apologetikus funkcióját, annál is inkább, mert a keresztyén-nemzeti jobboldal (a hortysta-kádárista amalgám eltéveszthetetlen, mindig disztonáló hangfekvésében) játszadozik olykor (igaz, egyre surubben) az antidemokratikus-antiliberális rendszerkritika lehetoségével. Ez az apologetika persze a vulgáris marxizmus egyik tovább vulgarizált, közhellyé fényesedett belátásán alapul a termeloerok fejlettsége és a termelési viszonyok (és persze a fortiori a közjogi-politikai "fölépítmény") között, mivel a tervezo-elosztó államkapitalizmus (a. m. "létezo szocializmus") tarthatatlanná lon ("megdrágult"), "demokratizálni" kellett a "fölépítményt" és a "világnézetet". Ezt a föltevést helybol cáfolja a Kínai Népköztársaság, ahol a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és Katonai Bizottsága, valamint a Kínai Népi Fölszabadító Hadsereg Nagyvezérkara köré tömörült dolgozó nép színpompás, erot sugárzó halálmenetben caplat a szélsoségesen szabadversenyes kapitalizmus felé, miközben a nagytokésekkel kreatívan kiegészült demokratikus munkás-paraszt diktatúra fönntartja a koncentrációs táborokat, a gondolatbunt, a nyilvános kivégzéseket, a testi fenyítést, a cenzúrát, a rendorterrort és a legbetonfejubb militarizmust. * A kapitalizmus és a demokrácia (akár pusztán a polgári demokrácia) közötti biunivok kapcsolat, szükségképpeni kölcsönös összefüggés: hazug mítosz, amelynek a hamisságát fasiszta, klerikofasiszta, autoritárius-katonai diktatúrák, féldiktatúrák és rendorállamok kielégítoen bebizonyították. A burzsoázia (amelyet Pesten ki tudja, miért, "gazdasági elit"-nek [?] becéznek) uralma hol demokratikus, hol nem. S mint ezt saját tapasztalatunkból igen jól tudjuk, ez gyakran és a szó szoros értelmében ugyanaz a burzsoázia, amelynek a politikai garnitúrái is egyként képesek menedzselni mind az államkapitalista-diktatórikus, mind a szabadversenyes-liberális-demokratikus változatot - ez utóbbi viszont már kelet-európai különlegesség, amelynek titka az, hogy ezeknek az országoknak a tényleges vezetoi - személyes érdekeiken kívül - többnyire semmit se vesznek komolyan. Ráadásul ezt még a romlott közvélemény is igazolja, mondván, hogy még mindig jobb a miniszterré züllött szatyortolvaj, mint a gyilkos fanatikus - megjegyzem, már a Kádár-rendszert ilyesféleképpen védte a Rákosi-féle terrorrezsimmel szemben a félhivatalos suttogó propaganda. Ez igazi magyaros duma, amelyrol megsemmisíto szatírákat írt Eörsi: az elvhuség, a megvesztegethetetlenség eszerint önmagában veszedelmes tulajdonság, függetlenül attól, milyen elvhez hu valaki - mintha a Grande Terreur legnagyobb tömeggyilkosa, Fouché (Gergényi fokapitány bevallott eszményképe: Fouché! - jó, mi?) elvszeruségével és tisztakezuségével tunt volna ki. Ez a fölfogás az alapja a rémes lengyel Danton-filmnek: Danton csal, kúr, jattot zsebel be, tehát jó, Robespierre nem csal, nem kúr, nem zsebel, tehát rossz. Villanyfényben úszó Comecon-szigetek. No mindegy. A liberális publicisztika - a jobboldal okozta elképedésen, döbbent fölháborodáson túl, az új rendszer fölbukkanó represszív jegyeit kizárólag társaslélektani, pártpolitikai és kulturális (a horthysta-kádárista tekintélyelvuség-szolgalelkuség és bepánikolt, beparázott rendpártiság) okoknak tulajdonítván - az "emberi jogi" retorikát tette magáévá mint olyasvalamit, ami egyszerre emancipatorikus és rendszerfüggetlen, tehát NEM rendszerkritikus, hiszen illúziónk az volt, hogy a rendszert védjük a kormánnyal szemben. A Charta a sajtószabadságot és a honpolgári jogegyenloséget védte, a liberális publicisztika meg - igen helyesen, és ez múlhatatlan érdeme - a jogfosztott és hátrányosan megkülönböztetett kisebbségeket, mind az állami packázások, mind az elnyomással rokonszenvezo, fajgyulölo, nogyulölo, homofób, xenofób részközvélemény áldozatait, célpontjait. Ez a derék és bátor beállítottság azonban mihamar kiüresedett és ritualisztikussá vált a maga tisztán negatív-kritikai karakterében. Amikor némelyek itt fölvetették a nem etnikai-faji, köztársasági patriotizmus szükségességét, hangsúlyozván a közügyek és közjavak primátusát a politikai közösségben, sans états d'âme lenackózták oket. Etatisták! Nemzetállamisták! Isták! * Fölbukkant a Rém: az Ember, Akinek Nézetei Vannak! Atyavilág! A formálódó balközép publicisztika kisebbségvédelmi retorikája alkalmat adott arra a reformkommunista, ill. reformfasiszta szemrehányásra, hogy aszongya bezzeg a többség, az nem érdekli az uraságot! Sok mindent lehetett volna válaszolni a szegény elmehunytnak, ha cikkírók fölfigyeltek volna arra az apróságra, hogy 1988 és 1995 között a magyar gazdaság nagyobb veszteséget szenvedett el, mint a második világháború alatt, hogy kétmillió állás szunt meg, hogy az 1983-as szint alá esett nemzeti össztermék egyenlotlenebbül oszlik meg, mint a félfeudális, holtkézi-hitbizományos, latifundiumi szisztéma alatt, hogy szellemileg és infrastrukturálisan összeomlott a magyarországi tudomány és a fölsooktatás, hogy gyakorlatilag megszunt a magaskultúra-fogyasztás, hogy a diplomások és a diákok rohamosan fasizálódnak, hogy az ország elveszti alig elnyert nemzeti függetlenségét, hogy a vallási közömbösség nem fölvilágosodáshoz, hanem babonához és (kisebb mértékben) hipertradicionalista integrizmushoz vezet. A balközép publicisztika büszke eloítéletmentessége nem volt elég ahhoz, hogy 1988 óta akár egyetlen megérto, rokonszenvezo, dicséro szó megjelenjék a szomszéd népekrol (e tekintetben az oroszok, románok, szerbek, szlovákok messze elottünk járnak), kivéve, ha pl. az apartheid-rezsimet bevezeto észtek leprázták a ruszkikat - különösen groteszk volt a MaNcs szerbellenes sovinizmusa. A balközép sajtó vevo volt (és maradt) a görögkeleti-ortodox ("bizánci!", "cezaropapista!", "levantei!", "balkáni!", "cár atyuska!") népek iránti megveto, hagyományos, a magyar reakció legmélyebb bugyraiból származó kvázi-rasszista klisékre, a "kisantant" és "pánszláv" mániákra és paranoiákra - néha pusztán ez rejlik az európázás, nyugatozás, polgározás, európainormázás mögött, a jó öreg "kultúrfölényes", irredenta pöcegödör. Mindez persze nem igazolja a nemtelen jobboldali (és ritkábban: neokádárista) támadásokat, amelyeket Eörsi így jellemzett pár éve: "[M. T.] egykori [demokratikus] ellenzéki azt a vicces állítást kockáztatta meg a Magyar Nemzetben, hogy a legszívesebben zsidó vallású homoszexuális feminista négernek [!] születne, ha újra születhetne, továbbá cigánynak, akit faji alapon nem vettek fel a száz kilométerre levo kisegíto iskolába, és hajléktalan munkanélkülinek, aki emiatt pszichés zavarokkal küszködik és így tovább. Az egykori ellenzéki ezzel azt sugallja a maga tréfás módján, hogy a kisebbségi csoportok, akiket [helyesen: amelyeket] említ, és akiknek [amelyeknek] speciális problémáival különféle emberjogi társulások és az emberi jogok megsértését nehezen elviselo személyek foglalkoznak, alapjában véve privilegizált helyzetben vannak. Jó buli tehát Magyarországon zsidónak, cigánynak, homoszexuálisnak, feministának, négernek [!], munkanélkülinek, nyomoréknak, lelkibetegnek és hajléktalannak lenni. Nem foglalkoznék ezzel a csakugyan patologikus élcelodéssel, ha nem rejlene mögötte széles köru társadalmi támogatás. Ebben a fantasztikus országban... egy falu lakossága aláírási akcióba kezd és az utcára vonul tüntetni, de nem a megvert cigányok, hanem a verolegény rendorök érdekében." ("Miért szégyenkezzünk?" [2001. április], in: Eörsi István: Ismeros úr a csúszdán, h. n. [Bp.]: Noran, é. n. [2002], 49.) Az a jeges részvétlenség, amellyel a liberális publicisztika (beleértve persze e sorok íróját is - jó sokáig) a magyar nép többségének tönkremenetelét kísérte (kérem az olvasót, azonnal hagyja abba annak az újságcikknek az olvasását, amelyben "a rendszerváltás vesztesei" kifejezést meri használni a kétszínu szerzo), amellyel a Népszava (a Népszava!!!) gazdasági szemleírója pár hete meglepodött rajta, hogy Magyarországon, jé, még vannak szakmunkások (és azt se tudja - a Népszava munkatársa! -, hogy a "szaki" a "szaktárs" szó [rég., biz.] rövidítése) kétségtelenül leszállítja az emberi jogi protestálás emancipatorikus értékét, akkor is, ha ennek a protestálásnak minden szava szentigaz. (És az.) De a jobboldali támadás (legalábbis kezdetben) nem emiatt bontakozott ki, a jobboldal (kezdetben) maga is osztozni óhajtott a rendszerváltás vélt dicsfényében, ezért a szabadpiaci-szabadversenyes gazdaságra való áttérés gazdasági katasztrófáját nem bírálta, legföljebb némely haszonélvezok vélelmezett származását, pedigréjét kifogásolta. A támadás oka, lényege és ürügye természetesen a zsidókérdés volt, amely - ha tetszik, ha nem - 1989 óta már megint a politizáló csoportok középponti kérdése Magyarországon. E tekintetben a hagyományos jobboldal szemernyit se változott. Ha elolvassuk Szabó Miklós posztumusz monográfiáját, amely szerintem 2003 legnagyobb könyvkiadási eseménye (Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, 1867-1918, szerk. Sándor Tibor, Bp.: Új Mandátum, 2003, 396 lap), láthatjuk, hogy a korporatista antikapitalizmus és az emancipációellenes antiszocializmus összefüggése az antiszemitizmussal: százötven éves. (Vö. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Bp.: Osiris, 2001, 236-470. Gyurgyák és Ungvári Tamás késobbi kutatásai [ld. Ungvári: Ahasvérus és Shylock, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2000] messzemenoen igazolják Szabó Miklós negyedszázados hipotéziseit; vö. még: Ludassy Mária: Fehér jakobinizmus: Charles Maurras és az Action Française, h. n. [Bp.]: Kávé, 1999. A liberális kisebbségelméletek kituno öszszefoglalása: Salat Levente: Etnopolitika, Marosvásárhely: Mentor, 2001.) Kiderül - amit az értok persze mindig tudtak -, hogy a mai magyarországi jobboldal ose nem gr. Tisza István, hanem gr. Zichy Nándor és gr. Károlyi Sándor, és persze gr. Teleki Pál, a korai huszadik század démoni rossz szelleme.** Meglehetosen furcsa, hogy a baloldali, kuruc és lázadó szellemtol dominált kultúra hazájában a jobboldal támaszkodhatik saját hagyományára, hagyományaira, a baloldal viszont nem. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy a magyarországi baloldal nyitott volt a szocialista (elsosorban, de nem kizárólag: a marxista) eszmékre, ma pedig "a polgári baloldal" kényszeru egysége mindenfajta antikapitalista attitudöt kizár. Ennek következtében baloldal úgyszólván nincs is - az új "független baloldal" egyelore néhány elszigetelt tudós és aktivista informális, apró csoportja -, csak (megint egyszerusítek) antiszemita és filoszemita jobboldal észlelheto. A jobboldal velotrázó zajjal bejelentett támadása 1989 óta meghatározza a magyarországi közélet természetét. A liberális ellentámadás, ha nem is volt népszeru és közértheto, kezdetben némi szellemi fölénnyel rendelkezett. Ennek a szellemi fölénynek vége. Mi okozta ezt a bukást? Elsosorban az, hogy a jobboldali támadás (különösen a 2002-i "választási kampánynak" csúfolt ellenforradalmi zavargássorozat és az általa kiváltott, máig tartó mély politikai válság) miatti rémület folytán a balközép publicisztika állagorzo, szociálisan konzervatív establishment-irodalommá, az adott elosztási és uralmi viszonyok kritikátlan védvárává változott. A koszovói beavatkozás, a D-209-es botrány, az iraki háború, az EU-integráció sokkjai a magyarországi balközép publicisztikát a konzervatív amerikai és izraeli kormányzatok akár taktikai lépéseinek túszává tették; liberális lapok, rovatok és musorok nacionalista, szélsojobboldali zsidó írók és gondolkodók bázisává lettek. A kezdetben alaptalan jobboldali vádak - antiszemita és cionista oldalról egyaránt -, amelyek szerint az emberjogi liberalizmus csak afféle zsidó vircsaft, kisebbségi fajvédelem - önbeteljesíto próféciaként muködtek. "A zsidók mellett vagy a zsidók ellen" kritériuma vált a zsurnálpolitika próbakövévé. A két legjobban informált magyarországi újságíró - Lovas István és Seres László - ellenkezo elojellel ugyan, de mindent abból a szemszögbol néz, hogy jó vagy rossz-e ez a zsidóknak. De Seres, bármennyire tehetsége, híres és népszeru, végül is csak magánzó, ám Lovas a magyarországi jobboldalnak csak az Orbán Viktoréhoz mérheto befolyású és tekintélyu ünnepelt vezére. A szenvedélyes és fáradhatatlan Lovas - akit olcsó dolog pszichopatának stb. nevezni, hiszen azért nem véletlenül o a mai Magyarország egyik leghatalmasabb férfia, a hagyományos dzsentroid-lateiner jobboldal iránta érzett gyulölete ellenére, nem beszélve a szabadelvuek és a szociáldemokraták szilárd ellenszenvérol és a csurkisták jogos bizalmatlanságáról - úgyszólván egyedül elérte, hogy a jobboldali sajtó recipiálja, fölvegye magába a mai nyugat-európai radikális baloldal számos gondolatát és ideologémáját csak azért, mert ez a baloldal ma szemben áll a mai Izraellel. De a dolog nem ennyire egyszeru. A tiszteletre méltó mai magyar konzervativizmus a nagyon is zsidós "második reformnemzedék" konzervatív áramlatát (Polányi Mihály, Kolnai Aurél, Mannheim Károly) értékesíti (Molnár Attila Károly, Felkai Gábor, Balázs Zoltán), sor került Burke, Oakeshott, Strauss rég esedékes magyar konzervatív recepciójára (Molnár Attila, Lánczi András), az "emberarcú orbánizmus" képviseloje, Horkay Hörcher Ferenc a mai antiliberális filozófiai baloldal (MacIntyre, Sandel) népszerusíti "közösségelvu" filozófiaként, Mezei Balázs a konzervatív fenomenológusokat (Husserl, Patoèka) értékesíti. A jobboldal modernizálódik és muvelodik, részt vesz a nagyvilág harcaiban - a nyugati baloldalról ma csak Lovas István napi sajtószemléjébol értesülhetünk a Magyar Nemzetben, a jobboldal lenyúlja az antiglobalizmust, a környezetvédelmet és a harmadik világ mozgalmait (Lóránt Károly balos közgazdásznak heti rovata van a Magyar Nemzetben, a Munkáspárt hivatalos lapja zsidózik, Thürmer pajtás fölajánlja szolgálatait Orbán Viktornak a Magyar Demokratában, hol másutt) -, míg a balközép provinciális, lemarad, foglya mindannak, amit a jobboldalnak kedve szottyan megbírálni. * Mindennek nem sok köze van a magyarországi jobboldal valóságos politikájához, amely - amint Szalai Erzsébettol tudjuk - épp olyan hiperglobalista, komprádor és félgyarmati, mint a szocialistáké, vagy még inkább az, de az ideológiai kezdeményezés ma már kétségtelenül a jobboldalé. A Husserlért és Straussért rajongó finom konzervatívok nyilván nem a B-közép teoretikusai, de hallgatólagosan szolidárisak a B-középpel. Ám a balközép se sokat panaszkodhat, hiszen a "polgári körös" középosztályi lázongástól való félelmében maga is döntött a polgárság mellett, remélve, hogy a világpolgárság más, jobb, mint a "létezo" (hazai) polgárság. A nyugati burzsoá osztálypolitika élesen antiliberális és antidemokratikus fordulata ezt a reményt nem igazolja. A balközép publicisztika otthontalanná vált: Bush és Blair, Chirac és Schröder, Putyin és Hu Csin-tao nem lehet hivatkozási alap. Ariel Saron, Saul Mofaz és Binjamin Netanjahu nem éppen az emberi jogi eszmény megtestesítoje. Az érzékeny liberálisok ma vagy neokolonialista héják, vagy a jobboldalon Nyugat-ellenes és zsidófaló soviniszták. A "nemzeti oldal" fo ideológusa - szemben mondjuk Milotayval vagy Szabó Dezsovel - olyan ember, aki egyszeruen nem magyar: Magyarországról semmi nem jut az eszébe. New York-i és londoni harcokat vív és vívat másokkal, és mindent ennek rendel alá. A liberálisok pedig kiegyeztek a kádárista nomenklatúra figuráival, amire még a diktatúra alatt se voltak hajlandók. A rendszerváltás öröksége vitatható és problematikus: de sem a balközép, sem a jobboldal nem ezért szakított vele, hanem pusztán az egymástól való görcsös félelembol. Ettol tartott Bibó 1945 után; igaza volt. De itt most olyan emberek mondtak csodöt, akik olvasták Bibót. Nem ártatlanok. Ezek a harcok, ezek az árulások kilátástalanok és reménytelenek. Rossz az egész, torz és irracionális. Eszi a fene. Hadd egye. * Ennek a kis Geothe-versnek a szabad fordítását Cserépfalvi Kati emlékkönyvének fakszimilé reprodukciójában találtam, a fordító nevét nem tudtam kibetuzni; a bejegyzés 1943. augusztus 16-áról való, ld. Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései, h. n. [Bp.]: Gondolat, 1982, 110. Kikerestem az eredetit is pedánsabb olvasóim kedvéért: Lug und Trug (1815) Darf man das Volk betrügen? Ich sage: nein! Doch willst du sie belügen, So mach es nur nicht fein. ** Szabó Miklós a következo eros gondolatmenettel világítja meg a zsidókérdés magyarországi sajátosságát: "Magyarországon a nok egyenjogúságának a kérdése "nokérdés". A nok dolga, hogy ha egyenjogúak akarnak lenni, akkor tegyenek érte. A férfiakra mindez nem tartozik. Nyugaton a nok egyenjogúsága nem "nokérdés", hanem a demokrácia kérdése. Ezért a nok egyenjogúságának ott nagyszámú férfi híve van. [Azért nemcsak nyugaton. E sorok írója p. o. feministának tekinti magát. T. G. M.] Eleven és eros annak a tudata, hogy egy társadalmi csoport elnyomása mindenki szabadságát veszélyezteti. Hasonló a helyzet az antiszemitizmus esetében is. Az átlag magyar úgy véli, hogy az antiszemitizmus "zsidókérdés". A zsidók baja, hogy az antiszemiták anynyira gyulölik oket. Azokra, akik se nem zsidók, se nem antiszemiták, a dolog nem tartozik. Magyarországon tehát az antiszemitizmus nem demokráciakérdés. Az a párt, civil szervezet, mozgalom, amelyik demokráciakérdésnek tekinti, "zsidópártként" sorolódik be, nemcsak az antiszemiták számára. Mind az antiszemitizmus veszélyeztetettjei, mind pedig azok, akik politikai hasznot akarnak húzni az antiszemitizmusból, félreértik a magyar társadalom jellegadó többségének ezt az eloítéletekkel kapcsolatos demokráciaközömbös magatartását. Azok, akik az antiszemitizmus kihasználására spekulálnak, vérszemet kapnak ettol a tapasztalattól, az antiszemitizmus ellenzoit pedig ez a vélelem elgyámoltalanítja az antiszemitizmus elleni fellépés tekintetében. - Ha az 1945 utáni hazai antiszemitizmust mint még politikai használatra nem hangszerelt, de ilyen használatra instrumentalizálható "népi eloítéletet" (Marx) nézzük, a következoképpen írhatjuk le. [...] 1944-ben ugyan eljött "a kutyára a dér", de a túlélok nem azt a következtetést vonták le, hogy kellett valami okának lenni, hogy ennyire gyulölik oket, és magukba szállva önvizsgálatot tartottak volna, hanem elégtételt követeltek és politikai tokét kovácsoltak 1944-es üldöztetésükbol. A jobboldalon szüntelenül harsogott vád, hogy... nemzetellenes erok 1944 miatt buntudatot akarnak kelteni a magyarságban, ...a valóságban úgy néz ki, hogy a "népi eloítélet" a zsidókon kéri számon, hogy nincs buntudatuk 1944 miatt." (Szabó Miklós: Viszonylag békésen, h. n. [Bp.]: Helikon/Mozgó Világ, é. n. [2000], 26-27.) Úgy látom, Karády Viktor, Kovács András, Örkény Antal kutatásai igazolják Szabó Miklósnak a zsidóellenesség "demokráciaközömbös" jellegérol mondott szavait. Másként nem volna lehetséges, hogy olyan ember - Lovas István - legyen a mai magyarországi jobboldal tényleges szellemi vezetoje, akit Csurka Istvánnal ellentétben a zsidókérdésen kívül voltaképpen az égvilágon semmi se érdekel, és aki evvel a szuk fokuszú világszemlélettel százezreket képes megmozgatni, akik persze nem mind szenvednek Scharf Móric-komplexusban, sot: aligha gyanítják, mi fán terem.

Click Here to Read More