Rendorallam:_Anglia

Orwell hazája beteljesíti híres írója vízióját – két napja minden telefonbeszélgetést logolnak
Szerző: Dajkó Pál | 2007-10-02 20:42 | Társadalom | Forrás: BBC

Az új megfigyelési rendelkezés nagy vihart váltott ki az Egyesült Királyságban.





Jacqui Smith, A BelügyminiszterNagy-Britanniában egy új rendelet értelmében szeptember 30-ától kötelező a telefonhívások és a szöveges üzenetek adatainak rögzítése, mind a vezetékes, mind a mobil telefonálást illetően, s ezeket az adatokat egy éven keresztül meg is kell őrizni – ráadásul mindezen információkat összesen körülbelül 700 köztestület számára elérhetővé is teszik, beleértve a rendőrséget és az önkormányzatokat is.

A brit Belügyminisztérium kommentárja szerint a lépés elkerülhetetlen volt a bűnözési hullám és a terrorfenyegetés miatt, ám ígérik, hogy a rögzített adatokat nem fogják „elolvasgatni”, mivel nem a hívások tartalmát, hanem „csak” idejét, helyét rögzítik. A júliusban, Jacqui Smith belügyminiszter rendeletével életbe lépett új szabályozás egy korábbi törvényen (Regulation of Investigatory Powers Act 2000) alapul – a másik hivatkozási alap az Európai Unió idevágó direktívája –, s a Nagy-Britanniában működő összes telekommunikációs cégre vonatkozik.

Hasonló megfigyelésre már eddig is volt példa a Szigeteken, ám a korábbiakban, 2004 óta a cégek önként adták át az adatokat – ha még elérhetőek voltak –, amennyiben a kormányzati szervek felkeresték őket – még az alapos indoklást sem várták el –, ám az egyéves megőrzési kötelezettség új elem.

Tony McNulty, a belbiztonságért és a terrorizmus elleni védekezésért felelős miniszter a BBC egyik rádiójának adott interjújában elmondta, hogy három megfigyelési szintet különböztetnek meg. Az első esetében csak a telefon tulajdonosát kívánják azonosítani, a második szinten kíváncsiak az adott számról indított hívásokra, a harmadik esetében pedig a fogadott hívásokat, illetve a beszélgetés helyszínét is ellenőrzik. Az adatokhoz való hozzáférést egy hivatali hierarchia szabályozza, mint a házkutatás esetében, engedély kell hozzá egy felügyelő szervtől, személytől.

S ez még nem a végleges állapot: a brit kormány azt tervezi, hogy 2009-ig hasonló logolási kényszert írnak elő az internetszolgáltatók számára is, vagyis a netes szörfölés, az internetes telefonálás és a e-mailezés hasonló adatait is rögzíteniük és tárolniuk kell a szolgáltatóknak.

A brit polgárjogi szervezetek hangos felháborodással fogadták az intézkedést, s komoly ellenakciókba kezdtek.

Két komment a hírhez a thisislondon.co.uk honlapjáról:

This is ridiculous, what is this country coming to?

They will die of boredom listening in to my phone conversations! This country is a Police State just like Stalin's USSR!

Click Here to Read More

Mecs-Imre-versus-Havas-Szofia

Összeszólalkoztak az 1956-os forradalmon az MSZP-s képviselők
mailto:tszenesi@mail.index.NEMSPA_M.hu?subject=/politika/belfold/hsz071005/&cc=cikkszerzonek@mail.index.NEMSPA_M.hu
2007. 10. 05., 18:36

Mécs Imre szerint történelemhamisító Havas Szófiának a HVG-nek adott nyilatkozata. Horn Gyula unokahúga a forradalom kapcsán börtönből kiszabadult nyilaskeresztesekről beszélt. Havas szerint Mécs Imrének kellene tőle bocsánatot kérnie.



Bocsánatkérésre szólítja fel az MSZP-frakció 56-os munkacsoportja Havas Szófia szocialista országgyűlési képviselőt, jelentette a Független Hírügynökség. A munkacsoport egyben elhatárolja magát a képviselő nyilatkozatától.


Havas Szófia a HVG [1] legutóbbi számában ugyanis a többi között azt nyilatkozta: "Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva."

Az 1955-ben született Havas Szófia édesapja, Horn Gyula testvére 1956-ban halt meg. A volt miniszterelnök többször is nyilatkozott arról, hogy emiatt állt a karhatalom szolgálatába.



Az MSZP 56-os munkacsoportja szerint Havas Szófia magánemberként azt gondol, amit akar, tiszteletben tartják értékrendjét és a szabad véleményalkotáshoz való jogát.
Nyilatkozatával azonban durván és igazságtalanul megsértette az egykori magyar társadalmat, különösen azokat, akik életüket áldozták, áll a munkacsoport pénteki közleményében.
A Donáth László, Horn Miklós, Mécs Imre, Puchert János és Vitányi Iván által aláírt közlemény szerint Havas Szófia megsértette képviselői esküjét is, amelyet az '56-os forradalomban gyökerező III. Magyar Köztársaság alkotmányára tett.

A munkacsoport ezért elvárja Havas Szófiától, hogy kövesse meg mindazok emlékét, akik a magyar szabadságért és függetlenségért, a szociáldemokráciáért és a demokratikus szocializmusért küzdöttek, akik támogatták a forradalmat, és segíteni akarták a társadalom megújulását. Egyben elhatárolódnak az általuk "történelemhamisítónak" tartott nyilatkozattól.
"Elvárom, hogy ők kérjenek bocsánatot tőlem" – mondta az Indexnek Havas Szófia, aki eddig "nem is nagyon hallott" az MSZP 56-os munkacsoportjáról. Reméli, hogy a képviselők viccnek tartják felvetésüket. A történelemhamisítás vádját visszautasította.
Jellemzőnek tartja, hogy az ilyen hangok most, Horn Gyula betegsége idején erősödtek fel. (Havas megerősítette a Bors [2] pénteki értesülését, miszerint Horn Gyula állapota súlyosbodott.)

Mécs Imre elképesztőnek tartja, hogy Havas szerint az MSZP 56-os munkacsoportjának kellene bocsánatot kérnie. Az Indexnek nyilatkozva visszautasította a képviselőtársa Horn Gyulával kapcsolatos megállapítását. "Horn Gyulát sajnáljuk, javulást kívánunk neki" – mondta.
Az 1956-os forradalomban játszott szerepe miatt halálra ítélt, a börtönből az 1963-ban szabadult, de évekig rendőri felügyelet alatt álló Mécs komolyan azt gondolta, hogy felszólításukra Havas "megköveti az akkori társadalmat" a HVG-nek adott nyilatkozata után. Szerinte 56-ban tényleg kiszabadult egy-két nyilas, de nem ez volt a jellemző a forradalomra. Sopronkőhidán például soproni egyetemisták akadályozták meg, hogy a zűrzavart kihasználva köztörvényes bűnözők szabaduljanak ki a börtönből.

Mécs nem érti, hogyan mondhat ilyeneket egy ember 1956-ról, aki az események idején egyéves volt. "Ha Havas Szófia így nyilatkozott, akkor át kell gondolnia, van-e értelme együttműködni az MSZP képviselőcsoportjával." – mondta, aki szerint a szocialista párt frakciójában nem jellemzők az ilyen hangok.
A tavaly alakult, 25-30 tagú munkacsoport még mindig elvárja, hogy Havas Szófia kövesse meg azokat, akiket megbántott.

Levélben rúgták ki a szigorú kórházreformert
Személyes harc lett a budai kórházegyesítésből
Miniszteri megbizott lett

Click Here to Read More

TGM:filoszemita-es-antiszemita-jobboldali-partok

MSZP és Fidesz: Filoszemita és antiszemita jobboldali pártok

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS A balközép cikkírás csodje

Becsapnátok-e a népet? / Én azt mondom: ne merjétek! / De ha mégis megtennétek, / Ne vágjatok angyalképet. Goethe *




1988 és 1992 között nem csak "a rendszer" változott meg, bár az sem annyira, mint képzeltük. Az utósztálinista sajtóirányítás és cenzúra szétmállása hihetetlen élénkséget okozott. A kilencszázkilencvenes évek liberális publicisztikája, de az akkor még létezett "nemzeti demokrata" közírás is az új korszak legnagyobb szenzációja volt. A nagy újdonság, bár sokan bírálták és bírálják, nem társadalomtörténeti anomália: a reformkor és a második reformnemzedék tevékenységének legfobb formája, mufaja is a publicisztika volt, ebben eleink halhatatlant alkottak, írásaikat én ma is surun olvasom, ha másért nem, hát vigaszért. A kilencvenes évek politikáját elore lökdöste, ihlette és szétbombázta, olykor egyenesen irányította - a fonökök nagy bánatára - ez az új szabadságpárti vitaírás. Muvelodéstörténeti értelemben benne volt ebben az elmaradt magyarországi 1968 elfojtott energiája, a félig-meddig föld alá szorult avantgarde hagyományosan polgárpukkasztó, hiperbolikus-túlzó szarkazmusa, az alsóbb néprétegek és a marginalizált szubkultúrák informális és töredékes beszédmódjának kreatív beemelése a "megemelt" közbeszédbe, a szamizdat-underground tanúságtétel- és igazságpátosza. Évszázadnyi képmutatás után az oszinteség, az autentikusság ("hitelesség"), a kérlelhetetlenül radikális hangvétel, a plebejus-demotikus duktus (ezen belül a nyomtatásban eloször elterjedt szkatologikus humor, a szerzoi persona kötelezo öniróniája, tréfás önbecsmérlése és a sima kamaszos csúfolódás) átvette a hatalmat, és a komoly képu hagyományos sajtó - legalábbis stilárisan - megadta magát. Az új nyilvános beszéd hangerosítoi közül - a régi, heti Beszélo és a Magyar Hírlap Gádor Iván-féle 7. oldala (helyesen: lapja) mellett - a Magyar Narancs újságírása volt a leghatásosabb, igazi stílusteremto. Szuklátóköru és szakbarbár irodalomtörténészek észre se veszik, amit minden épelméju magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve. Igaz, a MaNcs egykori nyelvét és attitudjét eroteljesen befolyásolta Petri és Esterházy. Ez nem volt - szemben a szokványos sekélyes megközelítésekkel - "nemzedékváltás": a korszak olyan jelentos közírói, mint Eörsi István és Szabó Miklós, nem voltak már fiatalok, ötvenhatosok voltak, nem beszélve Csurka Istvánról, aki számos liberális ellenfeléhez hasonlóan, de a jobboldalon egyedül teremtett magának a tollával jelentos közéleti pozíciót. A hírlapi viták az országgyulésben folytatódtak; és az országgyulés gyakrabban kommentálta a hírlapi vitákat, mint megfordítva. * Az új liberális publicisztika parázs botrányt okozott. Ami a kilencszáznyolcvanas évek demokratikus ellenzéki - nagyrészt szóbeliségre támaszkodó - szubkultúráiban és az irodalmi (és kisebb részt társadalomtudományi, társadalombírálati) lázongás konventikulumaiban és katakombáiban magától értetodött, a brutális oszinteség, a pártkongresszusi dögunalmas nagypofájúság megvetése, a "tabudöntögetés" féktelen verbális élvezete, az átfogóan tekintélyellenes tiszteletlenség, a lázadók közötti szemérmes bajtársiasság: egyszeruen ismeretlen volt a nagyközönség elott, amely imádott fölháborodni Eörsi, Váncsa, Esterházy, Kornis, a MaNcs és a Beszélo hetilap mondanivalóján és modorán. Sokan utálták persze a liberálisokat, a régi SZDSZ-t és a néhai Fideszt, de - sok tekintetben, talán elsosorban az új szabadságpárti publicisztika fénytörése miatt - a "meno fej" glamour, a témaadás, a stílusmeghatározás, a trend-setting mese nélkül az övék volt, minden sikeres újság és politikai szónok, "közbeszélo" máig oket utánozza minden "oldalon". (Maga "a hang" mára érdekes módon leginkább a Tilos Rádió, a Budapest Rádió és a Klub Rádió reggeli musoraiban - és elszórva egyebütt - hallható.) A közönség jó érzékkel vette észre, hogy ez a dolce (bár inkább amaretto) stil nuovo a legnagyobb politikai újdonság csúnyácska hazánkban, hiszen magát a demokratikus innovációt az új rendszer elso kormánytöbbsége csak kényszeredetten és ímmel-ámmal hajtotta végre, hiszen láthatólag nem hitt az egészben, a második kormánytöbbséget pedig az ancien régime exponensei vezették, akik rájöttek ugyan, hogy a radikális jobboldali orségváltás és "elitcsere" veszedelmétol csak az alkotmányos-szabadelvu jogállam menti meg oket, de az új idok új dalosai éppenséggel nem voltak. A liberális pártok cikkcakkjai mellett és foleg: ellenében bizony a liberális publicisztika volt, bár távolról se összehangzóan vagy pláne egységesen a rendszerváltás legkövetkezetesebb és legbefolyásosabb védelmezoje. Mivel - hasonlóan persze a legtöbb kelet-európai országhoz - az országházban eddig sohasem voltak többségben a rendszerváltás oszinte hívei, legföljebb (és nem mindig) a rendszerváltásba beletörodött profik, karrieristák és szerencselovagok, no meg a megfeneklett szabadelvuség búsképu hajótöröttjei mint legitimációs staffázs, a rendszerváltás bajvívói (irodalmi értelemben szerencséjükre) mindig ellenzékben voltak a kilencvenes években, nem az "örök ellenéki" póz csábereje miatt, amint a "pártközeli" hiperlojalizmus szokta (minden "oldalon") állítani, hanem a demokratikus fordulat felemássága, az új politikai "elitek" antiliberalizmusa és antidemokratizmusa, a Nyugatról szervetlenül leutánzott, lemásolt intézmények tartalmi üressége, a szunni nem akaró barbárság, elmaradottság, durva embertelenség, civilizálatlanság, szabadsággyulölet, primitív tekintélyelvuség és rendpártiság miatt. Ennyiben a kilencvenes évek liberális publicisztikája a testoríróktól elkezdett magyar aufklärista hagyományt folytatta, bár stílusában inkább Petofi, mint Kármán követoje, noha nem tartalmilag. A huszadik század elején épp ekkora skandalumot váltott ki a nyugatos-radikális közírás, olykor (mint a mostani századfordulókor is) nem annyira szociális tartalma, mint a megváltozott, megváltoztatott erkölcsi hangulat, életviteli áthangolódás, kulturális hierarchiamódosulás miatt. A "Magyar Pimodan" ellen fölharsant kórus ma is szól a kendermagosok meg Konrád ellen a Vörösmarty téren. Ám a nyugatos-radikális publicisztika - bár történelmileg jelentosebb - az ezerkilencszázas-ezerkilencszáztízes esztendokben soha nem volt olyan divatos, mint az új liberális vitairodalom a kilencszázkilencvenes években, amikor hangját fölerosítette - néha - a tömegsajtó, a közrádió, a köztelevízió, a parlament, a tünteto ("chartás") utca. Az új rendszer históriai stílusmeghatározó közmondás-, toposz-, közhelykincse (továbbá reprezentatív tréfa- és anekdotakincse) innen származik. A jobboldal, ha gyoz is néha, azt soha nem fogja kiheverni, hogy a számára legkedvesebb frázisok - "a lángoktól ölelt kis haza" usw. - a nagyközönség számára: viccek. A rendszerváltó, új márciusi ifjúság harsány röheje még ma is hallatszik: ez a politizáló közvélemény egyik részét inspirálta és hallatlanul szórakoztatta, a másik részét mélységesen megbántotta. Ez a históriai gúnykacaj az ásatag késokádári órezsim filiszteri, kispolgári, autoritárius, anális-retentív regressziójának szólt, de az atavisztikus kádárságot ceauºescui-i irányba tolni igyekvo, potenciálisan vörösbarna, "nackó" honorációr értelmiség is magára vette. Ha az 1990-es rettento (preventív ellenforradalmi, sovén, antiszemita, eroszakos és fenyegeto) választási "kampány " során a szocnac tévécenzúra nem nyüstöli az SZDSZ/Fidesz liberálisait, ha az MSZP és az MSZMP választói - különösen Budapesten - a második fordulóban nem szavaznak át az MDF-re (ekkor nevezte az MSZP ifjúsági szervezete, a BIT a Fideszt plakátokon "Zsidesz"-nek), akkor Magyarország sorsa másképp alakult volna; ennek egyik oka "a régi Magyarország" nem indokolatlan sértodöttsége volt. Peto és Orbán gúnyos mosolya eksztatikus-paroxisztikus magaslatokra hiszterizálta a honi óvilág ressentiment-ját, az óbaloldali és kriptohorthysta altalaj (la Hongrie profonde) oskori morajából kivált a frusztrált provinciális lateiner sikolyának mutáló diszkantja. A liberális oltás múló seblázán átesett fiatalos új jobboldal (Lovas, Csermely, Bayer, Tóth Gy., Molnár Tamás etc.) épp így irritálja ma ugyanezt a járási-megyei értelmiséget, amely a "mérséklet" jelszavával próbálja visszaterelni a Beszélo és a MaNcs iskoláját megjárt új jobboldali radikálisokat a langyos pozsgayzmus meghitt ingoványába, a politikai Hajdúszoboszló édesbús dagonyázásába. A mai orbánisták anno együtt röhögtek velünk, és ezt semmi ünnepélyes millenniumi gyépés retorika nem tudhatja jóvátenni. A provinciális-autoritárius "altalaj", a quieta non movere, az Alzheimer-hadosztályok megnyerése végett Orbán és Kövér kénytelen hülyének tettetni magát: azért néznek olyan mereven, hogy visszatartsák a vihogásukat. De az igazi posztmodern pastiche-eklektikát a hagyományossá stilizált kriptokádárista ójobboldal képviselte azért: amikor az anno még létezett népi tábor reprezentánsai alázatosan odajárultak az elodeiket lecsukató Horthy ravatalához, immár jelképesen is elárulva a bölcsejüket ringató magyar parasztságot, amikor protestáns nagyjaink fölvonulnak a Szent Jobb mögött a körmenetben (nekünk, kálvinistáknak tilos a szentkultusz és az ereklyetisztelet) vagy a protestánsok fölötti triumfus miatt hálát adó csíksomlyói búcsún - aztán meg erdélyi véreink százezreivel könnyezik meg uo. a János, a Kádár c. kurzus-rockoperettet (Koppány = Nagy Imre), és a Jesus Christ Superstarnak ez a harmadrangú, aczélizált-pozsgayzált utánzata éleszti Etelközt és a meotiszi lápot, akkor megértjük Makoveczet, aki ugyanavval a svunggal építi a sárospataki szockultúrházat, a piliscsabai muromtemplom-campust, a fehérlóáldozó álkeresztyén templomot és a procc újgazdag villát, egyszerre a "nem, nem, soha" és a "tökmindegy" jegyében. A rendszerváltás nemzedékének voltak vezéreszméi, ha tetszik, uralkodó eszméi. Ezek, ahogy szokás, részben elvont politikai-filozófiai gondolatok voltak, részben az életérzés, a kulturális identitás, a történelemszemlélet, a kulturális és életstílus, az ízlés, a divat stb. körébe tartozó képzetek. Az effélét mindig meghatározza az ellenfél - valódi és/vagy konstruált, "megköltött" - természete. * Az ellenfél természetesen az 1956. november 4-e utáni kádári ellenforradalom volt. Mint mindenki tudja - és ezt a tudást mindenki Eörsi Istvánnak, Szabó Miklósnak és (bizony, bizony) Csurka Istvánnak köszönheti, és az o elemzéseik nem függetlenek a szamizdat Beszélo és más ellenzékiek (Krassó) föltáró munkájától, amely persze csak közvetve érvényesülhetett, nem beszélve a sajnálatosan elfeledett vagy megtagadott demokratikus emigráció erofeszítéseirol -, ennek az ellenforradalomnak már kezdettol a megalkuvás, rezignáció és amnézia volt a fo jellemzoje. A megtorlással egyideju volt a cenzúra lazítása (tessék megnézni az 1957 és 1960 közötti könyvkiadást és Kossuth-díj-listát), az ortodox sztálinisták-kommunisták megzabolázása, a "polgári" irodalom "helyzetbe hozása", az értelmiségi csoportok kijátszása egymás ellen, a represszív "szórakoztatás" elotérbe kerülése, a konzumidiotizmus promóciója, az agyalágyult honderu - és az ávós terror. A rendszer homlokzatának kariatidái: a "polgári nacionalista" Németh László, a "népi baloldali" Illyés, a "romantikus kommunista" Váci Mihály és a rendszerfüggetlen "régi Magyarország" abszolút szuverén királynoje, Honthy Hanna. Az elnyomást még csak-csak el lehetett viselni, de a mindent átható kedélyességet alig. A mai szoclib komplexumnak az órezsimbol átszotyogott elemei képtelenek megérteni, miért gyulöltük anynyira a Kellér-Komlós-Hofi-féle kabarét. A humor - mivel mi sem egyszerubb, mint kifigurázni a szokatlant - gyakran reakciós, Arisztophanész és Karinthy is konzervatív volt. A kabaré célpontjai (Juhász Ferenc versei, Jancsó Miklós filmjei, Weöres Sándor erotikus költeményei) mindig az újat képviselték. A kádári gemütlich honderu ("a krumplileves legyen krumplileves", "aki dolgozik, az boldogul") hazugsága persze az arccal lefelé eltemetett ötvenhatosok vértanúságán és a szintén roppantul kedélyes, korpulens-piknikus Hruscsov vörös hadseregének "megnyugtató", ám nem említendo jelenlétén nyugodott. Ezért - inkább, mint a szomszédban - a képmutatás elleni indulat (amely tipológiailag rousseau-i-romantikus) mindennél fontosabb volt az 1988/89-i attitudök kiformálásában. Az oszinteség, az igazmondás, a "hitelesség" gesztikája, szimbólumvilága, légköre - ami persze nem zárhatta és nem is zárta ki az illúziót és a tévedést - egybeesett a poszthatvannyolcas, posztújbalos, poszthippi preferenciahalmazzal. "Ne hazudjatok már" - ez a cri de coeur a filiszter számára, ahogy Király István akadémikus, a kor legjelentosebb, tendenciákat egyesíto ideológusa és Pándi Pál professzor, a kor legjelentosebb irodalmi lapszerkesztoje szerette mondani, "dezillúziósnak", cinikusnak, eszménytelennek tetszhetett. A magasztos (olykor a legmagasztosabb) eszményekkel igazolni vélt szarság el nem múló undort keltett közülünk azokban, akik voltak elég balszerencsések átélhetni az elmúlt rendszert. Petri, akit egyaránt utált a pártállami "kultúrairányítás" és az új polgári rendszer legkisebb közös többszöröse, a felejthetetlen Torgyán József, azt az egyébként (különösen nemzedékünkben) nem ritka beállítottságot testesítette meg, amely szélsoséges tisztaságvágyában mindenre gyanakszik és mindent káromol, ami illúziók, balhitek, érzelgosségek révén eltántoríthat attól bennünket, hogy szembenézzünk a valósággal, amely tragikus, visszataszító, kiábrándító és félelmetes - más szóval az eredendo bun terepe. És Petrinek itt mindegy volt, hogy ez közösségi, filozófiai vagy netán szerelmi balítélet-e. Botrányt kiváltó Mária-verse tele van (alig) rejtett gyöngédséggel és áhítattal. Az európai költészetben oly nagy múltú fénymisztika ("a napsütötte sáv") megmentése a modern kelet-európai mocsokból is az o nevéhez fuzodik - és ezt a rendszerváltó nemzedék minden további terjengos magyarázat nélkül is pontosan értette. A kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki irodalmára és - általában - kultúrájára jellemzo volt a "hagyjuk a dumát" tisztaság- és pontosságvágy, understatement, irónia és ténykultusz. Egy talált tárgy megtisztítása (Tandori), A tanú (Bodor Ádám), A látogató (Konrád), Pontos történetek, útközben (Mészöly): ezek a címek (és a muvek) világosan mutatják ezt a beállítottságot. A nyelvre való koncentrálás, a mesterség, a "létezésszakma" becsülete mutatkozik az ilyen önreflektáló-szakmai-"tudományos" címadásokban: Magyarázatok M. számára (Petri), Bevezetés a szépirodalomba (Esterházy), Film (Mészöly), Egy családregény vége, Emlékiratok könyve (Nádas), Kis magyar pornográfia (Esterházy), Rondó (Lengyel Péter) vagy az ilyen puritán címek: Héj (Oravecz), Egy no (Esterházy), Por (Temesi). Ebbol az idobol való egyik leghistóriásabban hazafias írónknak az a hírhedt mondása, miszerint o nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban gondolkodik. Ekkor jelenik meg a magyar konfessziós irodalomnak az az Árva Bethlen Kata óta példátlan, kibírhatatlanul, elviselhetetlenül, mondhatni pokolian tisztességes darabja, egyébként is remekmu, amely ezen a halk, faktuális, tárgyilagos hangon szól, az írói én minden szokásos fölpuffasztása nélkül, az 1972. szeptember (Oravecz). Vagy az oszinteségnek ugyanez a megdöbbento eltúlzása a poétikailag ellenkezo póluson: Kornis Napkönyve. Ugyanekkor hagy ki minden értelmezést szociográfiáiból Csalog, s csak "adatközloit" beszélteti, ekkor kezdik gyujteni az olvasók a dokumentumköteteket, csak semmi elmélet, semmi történetírás: lássuk, mi történt "valójában"; ekkor válik - mint minden válságkorszakban - a politikai irodalom vezeto mufajává a leleplezés, az ún. "mítoszrombolás" egyfelol, a rehabilitáció másfelol, amikor az ún. honárulókból lesznek az ún. hosök, és megfordítva. * Nem szabad elfelejteni, hogy az 1988/89-be megérkezett generációk sokszorosan csalódottak, kiábrándultak, becsapottak, számtalan történelmi kudarc fáradt obsitosai, 1956 novemberének, 1968 augusztusának, 1981 decemberének túléloi, a vereségek robotosai - még olyanok is akadnak köztük, akik 1945-ben hittek benne, hogy "lesz magyar újjászületés", akik Bibóval, Szekfuvel, Justusszal, Déryvel együtt azt hitték egy pillanatra, hogy 1945: forradalom (ezt a sejtelmet még emlékként is betemette az ido). Ebben az idoben következett be Wittgenstein, az analitikus filozófia, a "nyelvi fordulat", a strukturális antropológia, az új kritikai módszerek intenzív recepciója, az ún. "kritikai marxizmus" visszahúzódása Hegeltol Kanthoz, a metafizikai pöffeszkedés és a grandiózus történetfilozófiai utópiaépítés dühös elvetése, táblakép helyett happening és installációk, illegális elitpárt-alakítás és káderpárt-alakítás helyett emberi jogi esettanulmány, beadványszerkesztés, jogi tanácsadás és adománygyujtés az ellenzékben. Mintha a rendszerváltó nemzedékek "élcsapata" mintegy profilaktikus jelleggel és célzattal azt mondta volna önmagának: hátrább az agarakkal. Nem csoda hát, hogy ennek az óvatossá vált embercsoportnak az ún. "politikai kultúrája" negatívumokból állt, nemet mondásból. Nem a szocializmusra - nem csak a létezore. Nem a nacionalizmusra - nem csak a másokéra. Nem az antiszemitizmusra. Nem a klerikalizmusra és nem a vallásellenességre. Nem a vidékiességre és az érzelgosségre. Nem a fajüldözésre és a xenofóbiára. Nem a hagyomány tudatlan megtagadására. Nem a represszív nemi erkölcsre és a homofóbiára. Nem a bikkfanyelvre és a középszeruségre. Nem a "magaskultúra" kizárólagosságára. Nem a szomszéd népek iránti irredenta és "kultúrfölényes" gyulöletre és megvetésre. Nem a hazudozásra és az üres dumára. Nem az örökös kompromisszumra és megalkuvásra. Nem az eloítéletre és a tespedt, antikíváncsi közönyre. Nem a nyársat nyelt humortalanságra. Nem a szegénység és elmaradottság perverz dicsoítésére. Nem a technikai fejlodés és a fogyasztás népi kultuszára. Nem a természetrombolásra. Nem a nemzetiségi elnyomásra. Nem az öncenzúrára és a szellemi önkiherélésre. Nem a melldöngeto frázisra. Nem az eufemizmusra. Nem az örömgyilkos szexutálatra. Nem a nogyulöletre és a feleségverésre. Nem a "kisember" paternalista lenézésére. Nem a reformeri inkoherenciára és gyávaságra. Mint látják, ez nem politikai program. Az emberi jogok, alkotmányosság, jogállam, pluralizmus, civil társadalom, lelkiismereti és szólásszabadság klasszikus szabadelvu nézetegyüttese se volt az, hiszen színleg egyszeriben mindenki elfogadta. (S már 1990 tavaszára kiderült, hogy valójában igen kevesen.) Ámde ez mégse volt pusztán a múló kordivat és korhangulat tünékeny felhojátéka. Nem is meroben a represszív, fölhalmozó, diktatúrás rust belt-államkapitalizmusból a posztindusztriális, neoliberális-neokonzervatív, globális finánckapitalizmusra való átmenet, a kontinentális szovjet/nyugatnémet hegemónia alól az angol-amerikai hegemónia alá helyezkedés "ideológiai köde" (bár az is persze), nem csupán az ún. posztfordizmus "ideológiai burka", vagy alig. De azért idekívánkozik két megjegyzés. A metafizikai pöffeszkedéssel szembeni ellenszenv (ami azért mellesleg nem zárta ki annak a mélyenckedo, dagályos és nagyképu szófosónak, a kései Martin Heideggernek az olvasatlanul is hatalmas sikerét), amelyet tárgyilag helytelenül mint mindenféle "ideológia" iránti utálatot volt szokás leírni a kilencvenes években (holott ez természetesen maga is ideológia) súlyosan ellenforradalmi következményekhez is vezetett, jelesül a bürokratikus igazgatási technikáknak mint értékközömbös-értéksemleges, "szakmai" általánosságnak, mintegy logikai szükségszeruségnek a kritikátlan tudomásulvételéhez; a gyanú föl sem merült, hogy akár a legmakulátlanabb közhivatalnok szolgálati éthosza is lehet "hamis tudat". Ugyanez történt - errol már írtam korábban - az apologetikus "vulgáris közgazdaságtan" és a polgári jogtudomány kvázi-természettudományként, megföllebbezhetetlen okkult tekintélyként való kezelésével, mintha a számító önérdekappercepció és a burzsoá individualizmus épp úgy természeti volna, mint az ún. életösztön, s amelynek a kielégítéséhez baj esetén úgy hívnók meg a hivatalnokot, a közgazdát meg az ügyvédet, mint fájdalom, vérzés vagy halálfélelem okán a háziorvost. (Vö. Adorno: "Kultur und Verwaltung" [1960] Gesammelte Schriften 8, stw, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997, 122-146.) - A másik: alkalmasint az oszinteség, a "leleplezés", a cicomázatlan tény, a "konkrétumok" iránti posztkomcsi eloszeretet tette lehetové az akkoriban piacgazdaságnak és szabad vállalkozásnak titulált kapitalizmus jóindulatú, megengedoleges elturését. Hiszen a kapitalizmus a legnagyobb leleplezo ero, amely legfontosabb elemzoje szerint minden érzelmi kötöttséget szétbont; a csereérték teljes kifejlodése után "...[a] pénz maga a közösség, és nem turhet semmiféle más, fölötte álló közösséget"; "...[a]hol a pénz nem maga a közösség, ott föl kell bomlasztania a közösséget" (Marx: Grundrisse [1857], MEM 46/I, Bp.: [Kossuth], 1972, 131-132.) Ihaj, gondolta a rendszerváltó nemzedék, legalább a reálszoc által negélyezett "közösségi társadalom" most végre annak mutatkozik, ami. Kereslet és Kínálat jegyesek, minden külön értesítés helyett. * Minden zsák megtalálja a foltját, s nem szól ránk a házmester. A könyörtelen - a kor divatszavával: kokemény - piaci verseny majd kiválogatja a tehetségeket, színes vetélkedés, szórakoztató bukásokkal teli derbi lesz itt, gondoltuk, fene tudja, miért, hisz olvastuk a releváns szakirodalomban, hogy ez legenda, szóval: vége a népfrontos-SZOT-os-notanácsi unalomnak, fölrobbantjuk a munkásorszürke betonbudit. Ez annyira magától értetodo volt, hogy a szabadelvu diétai ifjúság észre se vette (mint egykor), mennyire elszigetelt, félreértett, meggyanúsított - hiába médiasztár. Az altalaj, az ostelevény, la Hongrie profonde a gúnykacajra egyszeruen visszaröhögött. Felejthetetlen: amikor Büky Dorottya szabad demokrata képviselo beiktatni javasolja a Munka Törvénykönyvébe a munkahelyi szexuális zaklatás szabálysértési tényállását, akkor az MDF-es, kisgazda, kereszténydemokrata padsorokban kirobban a hosszú percekig tartó, vörösödo tarkójú, verítékes homlokú, harákoló köhögésben végzodo hahota, az asztalcsapkodó, combcsapkodó, visító honderu, a titkárnosegg-csípkedés szabadságát, a katonásan-megdugtam-a-Jolikát-a-vállalati-üdüloben-visított-meg-bogött-a-kis-ká-de-élvezte bahtyini-karneváli-rabelais-i vigasságát ünneplo organikus férfisereg, az irodai Jóska-napi és március nyolcadikai tojáslikorös és izzadt bokafixes, mámoros tapizások - tetszik emlékezni a "tapizás" szakkifejezésre? tapizott a topis? vagy hogy volt? - emlékétol föllelkesült, Dezséry Lászlón és Rátonyi Róberten szocializált nemzeti-konzervatív hímség színe-virága. Hogy nevettek rajtunk, nagy Isten! És velük nevettek a teremorök, a gyorsírók, a fotóriporterek, a páholyokban a minisztériumi szakértok, atyaian göcögött az elnöklo történész-akadémikus. S az SZDSZ-es-fideszes képviselok ott ültek szemközt némán és sápadtan és megrendülten. Nem utolsósorban ez a rettego magányérzet vezette a jobboldal karjaiba az egykori Fideszt, a szocialistákéiba a szabad demokratákat. 1989 visszavezette a szabadúszó, proskribált-munkanélküli, véndiák, a szubkultúrában - a röpülo egyetemtol a lázongó szakkollégiumokig - már valamelyest elfészkelodött, elvackolódott demokratikus értelmiségieket a mélymagyar rögvalósághoz, amelyet "kései kádárizmus"-nak szokás becézni, de amely ugyanaz a világ volt azért, jól fölismerhetoen, amelyet még A falu jegyzojébol vagy még korábbról, Berzeviczy Gergely tanulmányaiból ismerünk. A tespedt, mozdulatlan, de vegetatív tömegében lebírhatatlanul életeros elmaradottság, minden - de minden! - jó és rossz modernizáló reform szervetlensége, fölületisége, sekélyessége (együtt a reformerek Rab Ráby-szeru idegenségével, elszigeteltségével: nálunk a mindenkori reformpárt mindig le parti de l'étranger, "a külföld pártja") okozza azt a szédíto, zsibbasztó érzést, amely szerint "itt semmi se változik", "mindig ugyanazok uralkodnak", "nem is volt rendszerváltás", "ellopták a forradalmat"; ezek után meg az olyan reménytelen illúziók maradnak, mint "a szakmai tisztesség" meg "foglalkozzunk a családunkkal", "muveljük kertjeinket" s í.t. A helyzetet tovább súlyosbította az is, hogy a rendszerváltó magyarországi liberalizmus kulturális, pontosabban: ellenkulturális és szubkulturális identitása, önazonossága erosebb, szilárdabb volt, mint elméleti, doktrinális, világnézeti és társadalomtudományos megalapozottsága, hogy a szívós politikai törekvések hosszú históriája során kiküzdött elvi és magatartásbeli koherenciáról, egységes erkölcsi ízlésrol ne is beszéljünk. A liberális irodalmárok, tudósok, jogászok, hírlapírók, a "médiaértelmiség" tudása szegényes, elkötelezettsége bizonytalan lévén, passzív-reaktív stratégiáját az ellenfél természete határozta meg. Kissé egyszerusítve: az óbaloldal felé megvetést, a jobboldal felé fölháborodást árasztott. Maguk a liberális gondolatok, eszmék - aztán meg hinterlandjuk, hátországuk, amely az antileninista-antisztálinista baloldal huszadik századi kritikai hagyománya - a harcok és veszekedése közben elsikkadtak. Két példa. A minap az ÉS-ben a kiváló közgazdászprofesszor és all-round szellemóriás találgatásokba bocsátkozott afelol, hogy a "morális egyenloség" vajon mit jelen. Nota bene, rosszul találgatott, mert szerinte a fogalom a különféle szubsztantív erkölcstanokat követo embercsoportok erkölcsi egyenértékuségét jelentené, bár más helyes megfejtéseket is lehetségesnek tart; nem is sejti, hogy a "morális egyenloség" terminus technicus (az alapjogok ui. státuszfüggetlenek stb.), méghozzá a szabadelvu szemlélet alapveto terminusa, bár persze szinonímái is vannak. A kiváló közgazdász fölött elröpült egynegyed évezrednyi liberális ido vasfoga. (Tavaly egy kituno fiatal szabadkomuves tolem értesült arról, hogy a Montréaltól Sydneyig uralkodó, formailag nálunk is fönnálló politikai rendszer hivatalos neve "liberális demokrácia", aminek semmi köze a liberális pártok sikeréhez - és nem hitte! Kiváló liberális íróval is találkoztam, aki elhitte az ÉS-ben prelegáló tájékozatlan férfiúnak, aki pedig az Egyesült Államokban tanult politikai filozófiát, hogy Kantnak semmi köze a szabadelvuséghez. Mihöz kezdjen az ember ilyen viszonyok között?) A másik példa: Gy. E., a neves irodalomtudós eloadást hirdetett holmi konferencián evvel a címmel: "József Attila, a baloldali bolsevizmuskritika elofutára". Lehet, hogy a címért a konferencia szervezoi a ludasok, de bárki mer állítani ekkora orbitális ökörséget a huszonegyedik század elso esztendeiben, az teljesen kihagyta a múlt század történelmét. Mire József Attila idevágó elmemuveit megalkotta, a baloldali bolsevizmuskritika, akár maga az orosz forradalom, több mint másfél évtizedes múltra tekinthetett vissza. Rosa Luxemburg, Pannekoek, az orosz munkásellenzék, az anarchisták Mahnótól Emma Goldmanig a baloldal baloldalán, a szociáldemokraták Kautskytól és Martovtól Garamiig és Kunfiig a baloldal jobboldalán igazán szorgosan muvelték ezt a bolsevizmuskritikát, és József Attila még elemista kisgyerek volt, amikor Kassák (versben és nagyszeru politikai prózában) elmondta talán a legmélyebbet és legérdekesebbet a magyarországi kommün komor tanulságairól. József Attila nem elofutára volt a baloldali bolsevizmuskritikának, csak csatlakozott Fejtovel és más volt kommunistákkal együtt ahhoz a munkához, amelyet Mónus Illés és más magyar ausztromarxisták folytattak a Szocializmus hasábjain. De ezt mindenki tudja, nemde? A jelek szerint mégse. Ezeket a dolgokat az említettekénél valamivel fiatalabb nemzedékem a kilencszázhatvanas-hetvenes években tanulta meg. Fokozódó rémületemre kiderül, hogy ez afféle titkos tudás (bár a magyarországi, sot: erdélyi könyvtárakban, ismerosök magánkönyvtáraiban is megszerezheto volt, hiszen mi - elnézést - akkoriban, a nyolcvanas évek végéig, nem utazhattunk külföldre). A liberális értelmiség befolyása és botrányos sztársága éveiben se tudta tehát rávenni a kollégákat, hogy pár alapkönyvet elolvassanak. Még az egyetlen "itthon" is - névrol - ismert, bár meroben atipikus szabadelvu elméletíróról, Hayekrol is csak (teljesen alaptalan) legendák keringenek, Rawls, Dworkin, Nozick, Sen, Feinberg, Raz stb. láthatólag olvasatlan, bár egyetemeinken itt-ott tanítják oket. Az is elég mulatságos, hogy tanítványai tanítványainak mai szerepe miatt a pesti sajtó is rádöbbent Leo Strauss létezésére (a New York Times Magazine egy rossz cikke nyomán), mintha a kilencvenes években nem jelent volna meg magyarul Az üldöztetés és az írás muvészete meg a Természetjog és történelem, mintha a Világosság - kérésemre - nem közölte volta Strauss esszéit, mintha Lánczi András nem publikálta volna Strauss-monográfiáját: a politikai gondolatok láthatólag nem keringenek. Az új liberális publicisztikának zömmel kevés köze van a liberális elmélethez és hagyományhoz, és néhányunk minden prédikálása, buzgólkodása és eroszakoskodása ellenére is a tizenkilencedik század (elsosorban, de nem kizárólag: a reformkor) nagy magyar szabadelvu öröksége is holt tananyag maradt, pedig futó böngészés után is nyilvánvaló az "anyag" relevanciája, elevensége és szépsége. A Kossuth-év teljes üressége és unalma is bebizonyította, hogy a mai magyarországi értelmiség fütyül mindarra, ami hazánk és népünk történetében csakugyan nagyszabású és lelkesíto, bárha tragikus vala. * A szociálliberális publicisztika bontakozó baloldalias, szociáldemokratáskodó "vonulata" is hasonló nyavalyákban szenved, bajai azonban még súlyosabbak, pláne, hogy muveloi száma is csekély. A kelet-európai baloldal számára megkerülhetetlen kulcskérdés az 1989 elotti, magát "szocialistának" reklámozó órezsim megítélése. A baloldalias közírászati alfaj auktorai - többek között azért, mert idegen tolük és ismeretlen számunkra "a baloldali bolsevizmuskritika" több mint nyolcvan éve (ld. Mike Haynes összefoglalását: "Marxism and the Russian Question in the Wake of the Soviet Collapse", Historical Materialism, 10:4, 317-362 [2003] meg a Revolutionary History köteteit, nem szólva a Critique és a Labour Focus on Eastern Europe ma is megjeleno számairól, amelyek szemlézik a kurrens irodalmat és historiográfiai reflexiót) - tkp. kétféleképpen nyúlnak a kérdéskörhöz: az egyik megközelítést "reformliberálisnak", a másikat "sima [straight] liberálisnak" kereszteltem el az elmúlt negyedórában. A "reformliberális" ideológiai melléküzemág azt állítja, hogy a létezo reálszoc fölhalmozási modelljének befuccsolása után a "pártállamtól" dirigált piaci reform ütközött olyan szerkezeti nehézségekbe, amelyek politikai kiigazítást (az ún. "rendszerváltást") igényeltek, amely új erok bevonásával, kooptálásával szerencsésen meg is történt; az "állampárt" már csak fölösleges ballaszt volt, amelyet a "reformelit" (értsd: az uralkodó osztály) boldogan kidobott. A rezsim ideológiai és közigazgatási jellege némileg megváltozott - állítják a fiúk -, foleg a Nyugathoz (értsd: a tokés világpiachoz) való alkalmazkodás miatt, de a lényeg a folytonosság. Ennek az "elméletnek" az az egyik elonye, hogy hízeleg az ostelevény, la Hongrie profonde érzéskulimászának ("nem történt semmi", " minden a régi", "hajh, hajh"), továbbá a keresztyén-nemzeti jobboldal szokásos paranoid összeesküvés-elméleteinek (Reagan, Gorbacsov, Netanjahu, Bronfman és Aczél elore levajazta az egészet az Apostolokban - mások szerint a Kárpátiában, vö. a "rózsadombi paktummal", amelyre vonatkozóan az állítólagos részvevok agyát lézerrel [huhú!] kimosták...). Egyszersmind magyarázatot nyújt arra, mit keresnek a hajdani - mit hajdani! iménti! - nomenklatúra élet- és tokeeros vezetoi az új demokratikus állam ormán, ú. m. "szakmai befektetok". A többi ugyebár "kommunistázás". A "sima liberális" megoldás a "reformszocialista-bis-neoszocdem" alvonulaton belül épp ellenkezoleg azt állítja, hogy a létezo reálszoc valóban szocialista volt (ez "a baloldali bolsevizmuskritika" alapgondolatának a fordítottja), tehát "muködésképtelen", mert hiszen csak a szabadkereskedelmi-szabadpiaci kapitalizmus "muködoképes" per def., így tehát a "reformelit" (olv.: az uralkodó osztály) kénytelen volt "lecserélni" a rendszert, hogy hatalma és vagyona (ezt nevezik "gazdasági fejlodésnek") megmaradhasson. Ennyi. Punktum. Ez funkcionális adaptáció, szerkezeti alkalmazkodás, ill. ideológiai homlokzatátfestés, vö. a János, a Kádár c. nemzeti-modernizációs rockoperett mély és érett keresztyénség-koncepciójával (amelyrol példásan emlékezett meg a néhai és fájdalmasan nélkülözött Vági Gábor még az illegális Beszéloben). Diktatúra? He? Mi? Ez kommunistázás, édes egy pajtásom. Ennek is megvan a lehetséges nemzeti-polgári-belso-lágymányosi olvasata: a magyarság (értsd: az uralkodó osztály) érdeke azt kívánta, bár a kapitalizmus túlságos dinamizmusa és nyitottsága, sajnos, öhm, lazasághoz vezethetend, hogy "kiprivatizáljuk" magunknak és külhoni patrónusainknak a gazdasági ínyencfalatokat, noha sajnos ebbol nemkívánatos elemek is részesedtek, amint ezt Pozsgaytól, Szuröstol, újabban Thürmertol, Für Lajostól, Csurkától megtudhatjuk, akiknek bánata mindigre egy bánat marad. Ennek az alvonulatnak az erosödése 1994, az elso szocialista/liberális kormánykoalíció létrejötte óta, bekapcsolódása a liberális közírói közbeszédbe (különös tekintette a tehetségtelen és tudatlan seggfejeknek arra a halmazára, akik Magyarországon valamino rejtelmes okból "politológusoknak" [?!] szeretik titulálni magukat) megszilárdította a balközép publicisztika apologetikus funkcióját, annál is inkább, mert a keresztyén-nemzeti jobboldal (a hortysta-kádárista amalgám eltéveszthetetlen, mindig disztonáló hangfekvésében) játszadozik olykor (igaz, egyre surubben) az antidemokratikus-antiliberális rendszerkritika lehetoségével. Ez az apologetika persze a vulgáris marxizmus egyik tovább vulgarizált, közhellyé fényesedett belátásán alapul a termeloerok fejlettsége és a termelési viszonyok (és persze a fortiori a közjogi-politikai "fölépítmény") között, mivel a tervezo-elosztó államkapitalizmus (a. m. "létezo szocializmus") tarthatatlanná lon ("megdrágult"), "demokratizálni" kellett a "fölépítményt" és a "világnézetet". Ezt a föltevést helybol cáfolja a Kínai Népköztársaság, ahol a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és Katonai Bizottsága, valamint a Kínai Népi Fölszabadító Hadsereg Nagyvezérkara köré tömörült dolgozó nép színpompás, erot sugárzó halálmenetben caplat a szélsoségesen szabadversenyes kapitalizmus felé, miközben a nagytokésekkel kreatívan kiegészült demokratikus munkás-paraszt diktatúra fönntartja a koncentrációs táborokat, a gondolatbunt, a nyilvános kivégzéseket, a testi fenyítést, a cenzúrát, a rendorterrort és a legbetonfejubb militarizmust. * A kapitalizmus és a demokrácia (akár pusztán a polgári demokrácia) közötti biunivok kapcsolat, szükségképpeni kölcsönös összefüggés: hazug mítosz, amelynek a hamisságát fasiszta, klerikofasiszta, autoritárius-katonai diktatúrák, féldiktatúrák és rendorállamok kielégítoen bebizonyították. A burzsoázia (amelyet Pesten ki tudja, miért, "gazdasági elit"-nek [?] becéznek) uralma hol demokratikus, hol nem. S mint ezt saját tapasztalatunkból igen jól tudjuk, ez gyakran és a szó szoros értelmében ugyanaz a burzsoázia, amelynek a politikai garnitúrái is egyként képesek menedzselni mind az államkapitalista-diktatórikus, mind a szabadversenyes-liberális-demokratikus változatot - ez utóbbi viszont már kelet-európai különlegesség, amelynek titka az, hogy ezeknek az országoknak a tényleges vezetoi - személyes érdekeiken kívül - többnyire semmit se vesznek komolyan. Ráadásul ezt még a romlott közvélemény is igazolja, mondván, hogy még mindig jobb a miniszterré züllött szatyortolvaj, mint a gyilkos fanatikus - megjegyzem, már a Kádár-rendszert ilyesféleképpen védte a Rákosi-féle terrorrezsimmel szemben a félhivatalos suttogó propaganda. Ez igazi magyaros duma, amelyrol megsemmisíto szatírákat írt Eörsi: az elvhuség, a megvesztegethetetlenség eszerint önmagában veszedelmes tulajdonság, függetlenül attól, milyen elvhez hu valaki - mintha a Grande Terreur legnagyobb tömeggyilkosa, Fouché (Gergényi fokapitány bevallott eszményképe: Fouché! - jó, mi?) elvszeruségével és tisztakezuségével tunt volna ki. Ez a fölfogás az alapja a rémes lengyel Danton-filmnek: Danton csal, kúr, jattot zsebel be, tehát jó, Robespierre nem csal, nem kúr, nem zsebel, tehát rossz. Villanyfényben úszó Comecon-szigetek. No mindegy. A liberális publicisztika - a jobboldal okozta elképedésen, döbbent fölháborodáson túl, az új rendszer fölbukkanó represszív jegyeit kizárólag társaslélektani, pártpolitikai és kulturális (a horthysta-kádárista tekintélyelvuség-szolgalelkuség és bepánikolt, beparázott rendpártiság) okoknak tulajdonítván - az "emberi jogi" retorikát tette magáévá mint olyasvalamit, ami egyszerre emancipatorikus és rendszerfüggetlen, tehát NEM rendszerkritikus, hiszen illúziónk az volt, hogy a rendszert védjük a kormánnyal szemben. A Charta a sajtószabadságot és a honpolgári jogegyenloséget védte, a liberális publicisztika meg - igen helyesen, és ez múlhatatlan érdeme - a jogfosztott és hátrányosan megkülönböztetett kisebbségeket, mind az állami packázások, mind az elnyomással rokonszenvezo, fajgyulölo, nogyulölo, homofób, xenofób részközvélemény áldozatait, célpontjait. Ez a derék és bátor beállítottság azonban mihamar kiüresedett és ritualisztikussá vált a maga tisztán negatív-kritikai karakterében. Amikor némelyek itt fölvetették a nem etnikai-faji, köztársasági patriotizmus szükségességét, hangsúlyozván a közügyek és közjavak primátusát a politikai közösségben, sans états d'âme lenackózták oket. Etatisták! Nemzetállamisták! Isták! * Fölbukkant a Rém: az Ember, Akinek Nézetei Vannak! Atyavilág! A formálódó balközép publicisztika kisebbségvédelmi retorikája alkalmat adott arra a reformkommunista, ill. reformfasiszta szemrehányásra, hogy aszongya bezzeg a többség, az nem érdekli az uraságot! Sok mindent lehetett volna válaszolni a szegény elmehunytnak, ha cikkírók fölfigyeltek volna arra az apróságra, hogy 1988 és 1995 között a magyar gazdaság nagyobb veszteséget szenvedett el, mint a második világháború alatt, hogy kétmillió állás szunt meg, hogy az 1983-as szint alá esett nemzeti össztermék egyenlotlenebbül oszlik meg, mint a félfeudális, holtkézi-hitbizományos, latifundiumi szisztéma alatt, hogy szellemileg és infrastrukturálisan összeomlott a magyarországi tudomány és a fölsooktatás, hogy gyakorlatilag megszunt a magaskultúra-fogyasztás, hogy a diplomások és a diákok rohamosan fasizálódnak, hogy az ország elveszti alig elnyert nemzeti függetlenségét, hogy a vallási közömbösség nem fölvilágosodáshoz, hanem babonához és (kisebb mértékben) hipertradicionalista integrizmushoz vezet. A balközép publicisztika büszke eloítéletmentessége nem volt elég ahhoz, hogy 1988 óta akár egyetlen megérto, rokonszenvezo, dicséro szó megjelenjék a szomszéd népekrol (e tekintetben az oroszok, románok, szerbek, szlovákok messze elottünk járnak), kivéve, ha pl. az apartheid-rezsimet bevezeto észtek leprázták a ruszkikat - különösen groteszk volt a MaNcs szerbellenes sovinizmusa. A balközép sajtó vevo volt (és maradt) a görögkeleti-ortodox ("bizánci!", "cezaropapista!", "levantei!", "balkáni!", "cár atyuska!") népek iránti megveto, hagyományos, a magyar reakció legmélyebb bugyraiból származó kvázi-rasszista klisékre, a "kisantant" és "pánszláv" mániákra és paranoiákra - néha pusztán ez rejlik az európázás, nyugatozás, polgározás, európainormázás mögött, a jó öreg "kultúrfölényes", irredenta pöcegödör. Mindez persze nem igazolja a nemtelen jobboldali (és ritkábban: neokádárista) támadásokat, amelyeket Eörsi így jellemzett pár éve: "[M. T.] egykori [demokratikus] ellenzéki azt a vicces állítást kockáztatta meg a Magyar Nemzetben, hogy a legszívesebben zsidó vallású homoszexuális feminista négernek [!] születne, ha újra születhetne, továbbá cigánynak, akit faji alapon nem vettek fel a száz kilométerre levo kisegíto iskolába, és hajléktalan munkanélkülinek, aki emiatt pszichés zavarokkal küszködik és így tovább. Az egykori ellenzéki ezzel azt sugallja a maga tréfás módján, hogy a kisebbségi csoportok, akiket [helyesen: amelyeket] említ, és akiknek [amelyeknek] speciális problémáival különféle emberjogi társulások és az emberi jogok megsértését nehezen elviselo személyek foglalkoznak, alapjában véve privilegizált helyzetben vannak. Jó buli tehát Magyarországon zsidónak, cigánynak, homoszexuálisnak, feministának, négernek [!], munkanélkülinek, nyomoréknak, lelkibetegnek és hajléktalannak lenni. Nem foglalkoznék ezzel a csakugyan patologikus élcelodéssel, ha nem rejlene mögötte széles köru társadalmi támogatás. Ebben a fantasztikus országban... egy falu lakossága aláírási akcióba kezd és az utcára vonul tüntetni, de nem a megvert cigányok, hanem a verolegény rendorök érdekében." ("Miért szégyenkezzünk?" [2001. április], in: Eörsi István: Ismeros úr a csúszdán, h. n. [Bp.]: Noran, é. n. [2002], 49.) Az a jeges részvétlenség, amellyel a liberális publicisztika (beleértve persze e sorok íróját is - jó sokáig) a magyar nép többségének tönkremenetelét kísérte (kérem az olvasót, azonnal hagyja abba annak az újságcikknek az olvasását, amelyben "a rendszerváltás vesztesei" kifejezést meri használni a kétszínu szerzo), amellyel a Népszava (a Népszava!!!) gazdasági szemleírója pár hete meglepodött rajta, hogy Magyarországon, jé, még vannak szakmunkások (és azt se tudja - a Népszava munkatársa! -, hogy a "szaki" a "szaktárs" szó [rég., biz.] rövidítése) kétségtelenül leszállítja az emberi jogi protestálás emancipatorikus értékét, akkor is, ha ennek a protestálásnak minden szava szentigaz. (És az.) De a jobboldali támadás (legalábbis kezdetben) nem emiatt bontakozott ki, a jobboldal (kezdetben) maga is osztozni óhajtott a rendszerváltás vélt dicsfényében, ezért a szabadpiaci-szabadversenyes gazdaságra való áttérés gazdasági katasztrófáját nem bírálta, legföljebb némely haszonélvezok vélelmezett származását, pedigréjét kifogásolta. A támadás oka, lényege és ürügye természetesen a zsidókérdés volt, amely - ha tetszik, ha nem - 1989 óta már megint a politizáló csoportok középponti kérdése Magyarországon. E tekintetben a hagyományos jobboldal szemernyit se változott. Ha elolvassuk Szabó Miklós posztumusz monográfiáját, amely szerintem 2003 legnagyobb könyvkiadási eseménye (Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, 1867-1918, szerk. Sándor Tibor, Bp.: Új Mandátum, 2003, 396 lap), láthatjuk, hogy a korporatista antikapitalizmus és az emancipációellenes antiszocializmus összefüggése az antiszemitizmussal: százötven éves. (Vö. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Bp.: Osiris, 2001, 236-470. Gyurgyák és Ungvári Tamás késobbi kutatásai [ld. Ungvári: Ahasvérus és Shylock, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2000] messzemenoen igazolják Szabó Miklós negyedszázados hipotéziseit; vö. még: Ludassy Mária: Fehér jakobinizmus: Charles Maurras és az Action Française, h. n. [Bp.]: Kávé, 1999. A liberális kisebbségelméletek kituno öszszefoglalása: Salat Levente: Etnopolitika, Marosvásárhely: Mentor, 2001.) Kiderül - amit az értok persze mindig tudtak -, hogy a mai magyarországi jobboldal ose nem gr. Tisza István, hanem gr. Zichy Nándor és gr. Károlyi Sándor, és persze gr. Teleki Pál, a korai huszadik század démoni rossz szelleme.** Meglehetosen furcsa, hogy a baloldali, kuruc és lázadó szellemtol dominált kultúra hazájában a jobboldal támaszkodhatik saját hagyományára, hagyományaira, a baloldal viszont nem. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy a magyarországi baloldal nyitott volt a szocialista (elsosorban, de nem kizárólag: a marxista) eszmékre, ma pedig "a polgári baloldal" kényszeru egysége mindenfajta antikapitalista attitudöt kizár. Ennek következtében baloldal úgyszólván nincs is - az új "független baloldal" egyelore néhány elszigetelt tudós és aktivista informális, apró csoportja -, csak (megint egyszerusítek) antiszemita és filoszemita jobboldal észlelheto. A jobboldal velotrázó zajjal bejelentett támadása 1989 óta meghatározza a magyarországi közélet természetét. A liberális ellentámadás, ha nem is volt népszeru és közértheto, kezdetben némi szellemi fölénnyel rendelkezett. Ennek a szellemi fölénynek vége. Mi okozta ezt a bukást? Elsosorban az, hogy a jobboldali támadás (különösen a 2002-i "választási kampánynak" csúfolt ellenforradalmi zavargássorozat és az általa kiváltott, máig tartó mély politikai válság) miatti rémület folytán a balközép publicisztika állagorzo, szociálisan konzervatív establishment-irodalommá, az adott elosztási és uralmi viszonyok kritikátlan védvárává változott. A koszovói beavatkozás, a D-209-es botrány, az iraki háború, az EU-integráció sokkjai a magyarországi balközép publicisztikát a konzervatív amerikai és izraeli kormányzatok akár taktikai lépéseinek túszává tették; liberális lapok, rovatok és musorok nacionalista, szélsojobboldali zsidó írók és gondolkodók bázisává lettek. A kezdetben alaptalan jobboldali vádak - antiszemita és cionista oldalról egyaránt -, amelyek szerint az emberjogi liberalizmus csak afféle zsidó vircsaft, kisebbségi fajvédelem - önbeteljesíto próféciaként muködtek. "A zsidók mellett vagy a zsidók ellen" kritériuma vált a zsurnálpolitika próbakövévé. A két legjobban informált magyarországi újságíró - Lovas István és Seres László - ellenkezo elojellel ugyan, de mindent abból a szemszögbol néz, hogy jó vagy rossz-e ez a zsidóknak. De Seres, bármennyire tehetsége, híres és népszeru, végül is csak magánzó, ám Lovas a magyarországi jobboldalnak csak az Orbán Viktoréhoz mérheto befolyású és tekintélyu ünnepelt vezére. A szenvedélyes és fáradhatatlan Lovas - akit olcsó dolog pszichopatának stb. nevezni, hiszen azért nem véletlenül o a mai Magyarország egyik leghatalmasabb férfia, a hagyományos dzsentroid-lateiner jobboldal iránta érzett gyulölete ellenére, nem beszélve a szabadelvuek és a szociáldemokraták szilárd ellenszenvérol és a csurkisták jogos bizalmatlanságáról - úgyszólván egyedül elérte, hogy a jobboldali sajtó recipiálja, fölvegye magába a mai nyugat-európai radikális baloldal számos gondolatát és ideologémáját csak azért, mert ez a baloldal ma szemben áll a mai Izraellel. De a dolog nem ennyire egyszeru. A tiszteletre méltó mai magyar konzervativizmus a nagyon is zsidós "második reformnemzedék" konzervatív áramlatát (Polányi Mihály, Kolnai Aurél, Mannheim Károly) értékesíti (Molnár Attila Károly, Felkai Gábor, Balázs Zoltán), sor került Burke, Oakeshott, Strauss rég esedékes magyar konzervatív recepciójára (Molnár Attila, Lánczi András), az "emberarcú orbánizmus" képviseloje, Horkay Hörcher Ferenc a mai antiliberális filozófiai baloldal (MacIntyre, Sandel) népszerusíti "közösségelvu" filozófiaként, Mezei Balázs a konzervatív fenomenológusokat (Husserl, Patoèka) értékesíti. A jobboldal modernizálódik és muvelodik, részt vesz a nagyvilág harcaiban - a nyugati baloldalról ma csak Lovas István napi sajtószemléjébol értesülhetünk a Magyar Nemzetben, a jobboldal lenyúlja az antiglobalizmust, a környezetvédelmet és a harmadik világ mozgalmait (Lóránt Károly balos közgazdásznak heti rovata van a Magyar Nemzetben, a Munkáspárt hivatalos lapja zsidózik, Thürmer pajtás fölajánlja szolgálatait Orbán Viktornak a Magyar Demokratában, hol másutt) -, míg a balközép provinciális, lemarad, foglya mindannak, amit a jobboldalnak kedve szottyan megbírálni. * Mindennek nem sok köze van a magyarországi jobboldal valóságos politikájához, amely - amint Szalai Erzsébettol tudjuk - épp olyan hiperglobalista, komprádor és félgyarmati, mint a szocialistáké, vagy még inkább az, de az ideológiai kezdeményezés ma már kétségtelenül a jobboldalé. A Husserlért és Straussért rajongó finom konzervatívok nyilván nem a B-közép teoretikusai, de hallgatólagosan szolidárisak a B-középpel. Ám a balközép se sokat panaszkodhat, hiszen a "polgári körös" középosztályi lázongástól való félelmében maga is döntött a polgárság mellett, remélve, hogy a világpolgárság más, jobb, mint a "létezo" (hazai) polgárság. A nyugati burzsoá osztálypolitika élesen antiliberális és antidemokratikus fordulata ezt a reményt nem igazolja. A balközép publicisztika otthontalanná vált: Bush és Blair, Chirac és Schröder, Putyin és Hu Csin-tao nem lehet hivatkozási alap. Ariel Saron, Saul Mofaz és Binjamin Netanjahu nem éppen az emberi jogi eszmény megtestesítoje. Az érzékeny liberálisok ma vagy neokolonialista héják, vagy a jobboldalon Nyugat-ellenes és zsidófaló soviniszták. A "nemzeti oldal" fo ideológusa - szemben mondjuk Milotayval vagy Szabó Dezsovel - olyan ember, aki egyszeruen nem magyar: Magyarországról semmi nem jut az eszébe. New York-i és londoni harcokat vív és vívat másokkal, és mindent ennek rendel alá. A liberálisok pedig kiegyeztek a kádárista nomenklatúra figuráival, amire még a diktatúra alatt se voltak hajlandók. A rendszerváltás öröksége vitatható és problematikus: de sem a balközép, sem a jobboldal nem ezért szakított vele, hanem pusztán az egymástól való görcsös félelembol. Ettol tartott Bibó 1945 után; igaza volt. De itt most olyan emberek mondtak csodöt, akik olvasták Bibót. Nem ártatlanok. Ezek a harcok, ezek az árulások kilátástalanok és reménytelenek. Rossz az egész, torz és irracionális. Eszi a fene. Hadd egye. * Ennek a kis Geothe-versnek a szabad fordítását Cserépfalvi Kati emlékkönyvének fakszimilé reprodukciójában találtam, a fordító nevét nem tudtam kibetuzni; a bejegyzés 1943. augusztus 16-áról való, ld. Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései, h. n. [Bp.]: Gondolat, 1982, 110. Kikerestem az eredetit is pedánsabb olvasóim kedvéért: Lug und Trug (1815) Darf man das Volk betrügen? Ich sage: nein! Doch willst du sie belügen, So mach es nur nicht fein. ** Szabó Miklós a következo eros gondolatmenettel világítja meg a zsidókérdés magyarországi sajátosságát: "Magyarországon a nok egyenjogúságának a kérdése "nokérdés". A nok dolga, hogy ha egyenjogúak akarnak lenni, akkor tegyenek érte. A férfiakra mindez nem tartozik. Nyugaton a nok egyenjogúsága nem "nokérdés", hanem a demokrácia kérdése. Ezért a nok egyenjogúságának ott nagyszámú férfi híve van. [Azért nemcsak nyugaton. E sorok írója p. o. feministának tekinti magát. T. G. M.] Eleven és eros annak a tudata, hogy egy társadalmi csoport elnyomása mindenki szabadságát veszélyezteti. Hasonló a helyzet az antiszemitizmus esetében is. Az átlag magyar úgy véli, hogy az antiszemitizmus "zsidókérdés". A zsidók baja, hogy az antiszemiták anynyira gyulölik oket. Azokra, akik se nem zsidók, se nem antiszemiták, a dolog nem tartozik. Magyarországon tehát az antiszemitizmus nem demokráciakérdés. Az a párt, civil szervezet, mozgalom, amelyik demokráciakérdésnek tekinti, "zsidópártként" sorolódik be, nemcsak az antiszemiták számára. Mind az antiszemitizmus veszélyeztetettjei, mind pedig azok, akik politikai hasznot akarnak húzni az antiszemitizmusból, félreértik a magyar társadalom jellegadó többségének ezt az eloítéletekkel kapcsolatos demokráciaközömbös magatartását. Azok, akik az antiszemitizmus kihasználására spekulálnak, vérszemet kapnak ettol a tapasztalattól, az antiszemitizmus ellenzoit pedig ez a vélelem elgyámoltalanítja az antiszemitizmus elleni fellépés tekintetében. - Ha az 1945 utáni hazai antiszemitizmust mint még politikai használatra nem hangszerelt, de ilyen használatra instrumentalizálható "népi eloítéletet" (Marx) nézzük, a következoképpen írhatjuk le. [...] 1944-ben ugyan eljött "a kutyára a dér", de a túlélok nem azt a következtetést vonták le, hogy kellett valami okának lenni, hogy ennyire gyulölik oket, és magukba szállva önvizsgálatot tartottak volna, hanem elégtételt követeltek és politikai tokét kovácsoltak 1944-es üldöztetésükbol. A jobboldalon szüntelenül harsogott vád, hogy... nemzetellenes erok 1944 miatt buntudatot akarnak kelteni a magyarságban, ...a valóságban úgy néz ki, hogy a "népi eloítélet" a zsidókon kéri számon, hogy nincs buntudatuk 1944 miatt." (Szabó Miklós: Viszonylag békésen, h. n. [Bp.]: Helikon/Mozgó Világ, é. n. [2000], 26-27.) Úgy látom, Karády Viktor, Kovács András, Örkény Antal kutatásai igazolják Szabó Miklósnak a zsidóellenesség "demokráciaközömbös" jellegérol mondott szavait. Másként nem volna lehetséges, hogy olyan ember - Lovas István - legyen a mai magyarországi jobboldal tényleges szellemi vezetoje, akit Csurka Istvánnal ellentétben a zsidókérdésen kívül voltaképpen az égvilágon semmi se érdekel, és aki evvel a szuk fokuszú világszemlélettel százezreket képes megmozgatni, akik persze nem mind szenvednek Scharf Móric-komplexusban, sot: aligha gyanítják, mi fán terem.

Click Here to Read More

buvos-szakacs-Venesz

Gazda Albert, Uj Péter - 2007. 10. 03., 12:10 Frissítve: 3 napja Molnár B. Tamás és Bittera Dóra öt éve írják gasztronómiai cikkeiket, kritikáikat a Magyar Nemzet hétvégi mellékletébe. Elérték azt, amit tán minden elhivatott kritikus szeretne: cikkeik hatására mintha megmozdult volna valami a szakmában és főleg a közönségben. Molnár B.-ék miniforradalmat hoztak a magyar újságírásba is: cikkeikben nyoma sincs a nyelvi mutatványokból és szenvedélyből építkező publicisztikai stílusnak, viszont elképesztő tárgyismeret, műveltség passzírozódik minden mondatukba: információ, információ és információ. A magyar vendéglátás gagyivilága ellen keresztes háborút hirdető Molnár B. Tamással beszélgettünk, természetesen annak okán is, hogy néhány hete az Indexszel együttműködésben elindult A bűvös szakács című blog.


Type rest of the post here

(Amikor megérkezünk a vízivárosi lakásba, a házigazda épp egy digitális merülőforralót piszkál, valami laboratóriumból szalajtott eszköz, profi konyhákon használják, tizedre be lehet rajta állítani, hány fokos vizet akarunk. A digitális merülőforraló 67,1 fokot mutat, az alatta lévő lábosban néhány tojás úszkál. Molnár B. Tamás tojást főz, magának, 67,1 fokon, állítólag háromnegyed óráig nyugodtan lehet így főzni, csak a külső hártyája keményedik meg kicsit, a belseje csodálatosan lágy marad. A konyhai gőzöket ott hagyjuk, a nappaliban, egy törött nagybőgő mellett foglalunk helyet.)

Annyit tudunk, hogy ön eredetileg zenész, nagybőgős, és hogy sokáig az NSZK-ban élt, csak a kilencvenes években tért vissza Magyarországra. Annak idején gasztronómiai vagy politikai okokból disszidált? Fotó: Barakonyi Szabolcs Elsősorban politikaiakból. Fiatal koromban nagy volt a szám, emiatt egy évig refes voltam. Nem járhattam kocsmába, otthon kellett lennem este nyolcra, még moziba sem mehettem, ezután tíz évig nem kaptam útlevelet. Vágtam a centit, mikor tudok elmenni az országból. A zenei pályát is részben azért választottam, mert azt gondoltam, így eltűnök a szemük elől. Viszonylag későn kezdtem nagybőgőzni, 1979-ben vettek fel a zeneakadémiára, azt már kint fejeztem be. Franciaországba akartam menni, de ott ragadtam Nyugat-Berlinben. Jártam a főiskolára, szabadidőmben mentem sztázsolni olasz, francia, tunéziai éttermekbe. Beköltöztem egy Wohngemeinschaftba - ezt magyarul egyfajta kommunának nevezhetjük -, tizenheten laktunk együtt, egy villában. A németek racionálisak: a Wohngemeinschaftban pontozták a házimunkákat. A kreatív munka kevesebb pontot ért: aki főzött, három pontot kapott, a mosogatás ötöt, a takarítás hetet ért. Két hónap után felmentést kaptam minden más alól, csak főznöm kellett. Honnan ered az érdeklődése a gasztronómia finomságai iránt? Hatéves koromban látogattuk meg először az erdélyi rokonokat. Rengeteg olyasmit láttam, amit addig nem. Változatosan étkeztek. Rákot fogtunk a patakban illatos májjal, hoztak halakat, pisztrángot, az asszonyságok hozták a hiripet (vargánya), a kokojzát (áfonya), a szomszéd gyerek nyulat tenyésztett. Először ettem borjút. Apám is szívesen főzött, két-három fogást kiválóan tudott készíteni. Például a kocsonyát. Gimnazistaként is olyan baráti köröm volt, amelyet főként két dolog izgatott: Jimi Hendrix és a főzés. Elmentünk a nagybani piacra hajnalban, hordtuk a dinnyét, lett pénzünk, szereztünk zöldséget. Amikor megjelent Halász Zoltán Gasztronómiai kalandozások című könyve, elkészítettünk egy-két ételt a receptek alapján, a harminckét évvel ezelőtti burgundi marhasültre most is emlékszem. Akkoriban még voltak jó éttermek Budapesten? A helyzet a hetvenes évek elejétől kezdett rosszabbodni. A Fekete Holló még kitűnő hely volt. Tanulságos körülmények között lettünk törzsvendégek. A barátom a születésnapjára kapott száz forintot. Rengeteg pénz volt, ennyiből négy ember megvacsorázhatott. Elmentünk a Fekete Hollóba, tizenöt-tizenhat évesen. Rendeltünk tatárbifszteket, borjúlábat. Csakhogy kiderült: a pénz otthon maradt. A barátom hazament érte, a szülők letartóztatták, nem engedték vissza. Hiába vártuk. Jött a záróra, mindenki kirakta az asztalra az aprót, feltornyozta az egy- és a kétforintosokat, akadt egy papírtízes is. Összegyűlt kábé ötven forint. Jött Szászi úr, a főnök. Jól öltözötten, de nem túlöltözötten, mert a vendéget nem szabad túlöltözni. Mondta, hogy nyolcvankilenc forint lesz. Tologattuk a pénzt jobbra-balra, nyikkanni sem mert senki. Szászi úr persze egyből látta, miről van szó. Letett az asztalra tizenegy forintot, és azt mondta: akkor száz forintból, köszönöm. Visszaadott abból, amit meg sem kapott. Másnap persze rohanva vittük a pénzt, és ott is ragadtunk. A Fekete Holló lehetett az egyik utolsó kockás terítős kisvendéglő, ahol még igazán figyeltek az alapanyagokra. Mindent megszereztek, még ha nehezen is lehetett. Frissen, jó minőségben. És becsületesen főztek. Később Szászi úr nyugdíjba ment, jött helyette valami gebines, sportoló vagy ávós, nem emlékszem, és szétesett minden. A magyar konyha szókapcsolatnak van értelme? Nem tudni, milyen a klasszikus magyar konyha. Mihez kell ragaszkodni? A nagyanyáink konyhájához? Miért nem az üknagyanyáinkéhoz? Ők még másként főztek. Sokkal több fűszert használtak, változatosabb nyersanyagokat. Ha kezünkbe vesszük a Czifrayt, amely a 19. század elején jelent meg először és félévszázad alatt több kiadást megért. Mintha nem is Magyarországon írták volna! Modernebb, sokkal több alapanyagot ismer és használ, és sokkal közelebb áll a korszerű mai konyhához, mint bármi, amit ebben az országban az elmúlt ötven évben kiadtak. Miért ragadtunk bele a rántott hús, sült krumpli univerzumba?
Paul Bocuse és Thomas Keller Paul Bocuse, a XX. század talán legnevesebb szakácsa 1926-ban született egy Lyon melletti településen. Bocuse a nouvelle cuisine vezéralakja, aki nemcsak saját háromcsillagos éttermeire lehet büszke, hanem arra is, hogy tanítványai is - például a német Eckart Witzigmann - elérték ezt a szintet. Az ő nevét viseli a világ legnagyobb presztízsű szakácsversenye, a Bocuse d'Or. Thomas Keller, Kalifornia és az Egyesült Államok legelismertebb szakácsa 1955-ben született. 2005-ben New York-i étterme, a Per Se, 2006-ban pedig a The French Laundry is megkapta a három csillagot a Michelintől.Az egyik fő bűnös Venesz József tankönyve, az Egységes vendéglátó receptkönyv és konyhatechnológia, amely már születése pillanatában is elavult volt. A Venesz. Hatvan éve szerkesztgetik, javítgatják és rontanak rajta. A tanulók meg máig ebből, illetve utódkönyveiből tanulnak. Vagyis: az ötvenes évek végén meghatározták, mik az ételek. És a szisztéma a mai napig változatlan: Teri néniék a minisztériumban megbízzák Feri bácsiékat, dolgozzák ki a szakmai és vizsgakövetelményeket. És mik a követelmények? A Venesz tartalomjegyzéke. Aztán találnak hozzá kiadót, amely majd felel azért, hogy a sok gasztronómiaellenes követelményt be is tartsák. Így megírják a tankönyvet, amely alig különbözik az ős-Venesztől. Az egész egyébként nem rossz üzlet. Ha eljön Magyarországra Paul Bocuse vagy Thomas Keller, a követelmények miatt ők is csak ostoba könyvet tudnának írni. A Venesz ráadásul nem tanít meg főzni. Egymondatnyi technológia sincs benne. Süsd a húst a megfelelő színűre. Hogyan? Milyen az? Hogy tanulják meg? Mi lesz ebből? Az, hogy minden hús ki van szárítva. Hogy néz ki egy francia tankönyv? Csupa technológia. Megtanít az alapvető fogásokra, majd a végén van néhány recept. A francia nem akar megtanítani ezer receptre, nem mondja, hogy az a nemzeti konyha. Ehelyett megtanít főzni, és elengedi a kezedet. Csinálj francia ételeket. Azért tanítottunk meg. Magyarországon nincs szakácsképzés, nem tanítanak meg kreatívnak lenni. Konyhai segédmunkásképzés van helyette. Szakkönyv száz éve nincs. Csak szakácskönyv. A magyar konyha receptszemléletű. A magyaros receptek pedig: lecsó, paprika, tejföl, káposzta. Ezek burjánzanak, mint a rákos sejtek. A hatvanas évek kreálmányaival idétlenkednek. Olyan mind, mint a rossz műdal. A progresszió és a hagyomány nem fér meg egymás mellett? Ahogy mondtam, a Czifrayban, mely 1803-tól jelent meg, egészen más a konyha, mint ami utána következik. A franciáknál rengeteg étel van, amit hatszáz éve készítenek. A mai francia konyha abból nőtt ki, ami volt. Nálunk mintha elvágták volna az egészet a 19. század vége felé. Annak a konyhának a finomítása, amelyet klasszikusnak tekintünk, nem történt meg. Nem is történik. Hozzá nem nyúlt senki egy ujjal sem. Csak elklisésítették. Aztán azt mondták, hozzunk be új dolgokat. De milyeneket? Az új mitől lesz jó? Az még nem jó konyha, ha ipari mozzarellát adunk az asztalra éretlen műparadicsommal. Most az úgynevezett nemzetközi trendeket klisésítjük. Porból készült mártással, be nem sűrített, rossz borral, mélyhűtött halfilével, gyorsfagyasztott krokettel, avas olajban sütve. Egyik olvasónk írta nemrég, hogy azért sincs mit várnunk a szakácsképzéstől, mert az iskolának nincs presztízse, szinte kizárólag rossz tanuló fiatalok jelentkeznek, akik máshová nem kellenek. Mintha egyfajta segédmunka lenne főzni. Nyugat-Európában is szükség volt a nouvelle couisine-re, hogy a felső középosztály gyerekei érdeklődni kezdjenek a szakácsmesterség iránt. Azóta sztárszakma lett. De nálunk korábban is kik kerültek a vendéglátás közelébe? Azok, akik politikailag megbízhatóak voltak. Meg a sportolók. A nyolcvanas évek végén engedett a rendszer. Jöttek a vállalkozók. Sok fogalmuk nekik sem volt az egészről. A 90-es években megjelentek a fogorvosok, a butikosok, a zöldségesek. Meg a Kádár-rendszer főpincérei. Az ő jelszavuk sem az volt, hogy a minőség mindenek felett. Ez párosult a végtelenül gyenge szakmával. Azzal a szakmával, amely negyven éven keresztül becsapta magát a versenysikerekkel. A magát elitként definiáló réteg teljesen elszakadt a világtól. Maguk is elhitték, hogy az aszpikbajnokságon szerzett aranyérmek tényleg jelentenek valamit. Mikor is tért vissza Magyarországra? 1994 és 1996 között. Nem egy napon történt, eltartott egy darabig, amíg úgy döntöttünk, maradunk. Akkoriban találtak olyan helyet, ahová egyértelműen érdemes volt beülni? Nemigen. És most?
A Michelin és a Gault Millau A Michelin étteremkalauza a legismertebb és a legtekintélyesebb a világon. A Michelin születésének éve kereken 1900. Ma főállású inspektorok járják Európát, és az országok jelentős részéről minden évben külön Guide Rouge készül. Egy étterem egy, két vagy három csillagot kaphat, és már az egyhez is egészen kivételes teljesítményt kell nyújtania konyhájának. Magyar Michelin-csillagos étterem nincs. A szintén francia Gault Millau húszpontos értékelési rendszert használ. Természetesen a Michelin és a Gault Millau is titkosan tesztel, és semmilyen ellenszolgáltatást nem fogad el.Inkább. Olyan nincs, amely Michelin-csillagot érdemelne. Ha a Gault Millaut és a Michelint összevetjük, a 15-16 GM-pont nagyjából egyenlő egy csillaggal. A Páva étteremnek a Four Seasonsben és még néhánynak adhatnánk 13-14 pontot. A Csalogány 26-nak is. Meg Segal Viktornak, esetenként a Ráspinak. Igen, vannak jó éttermek, amelyeket egyre többen látogatnak. Vidéken különösen furcsa a helyzet. Ott van Pécsen a Susogó. A konyhafőnök, egy komlói fiatalember úgy döntött, szakács lesz, kiment Franciaországba, bekerült egy francia szakácsiskolába, sztázsolt több háromcsillagos étteremben. Most minden évben kijár, tanul. Mi történik? Bemennek az emberek az étterembe, végignézik az étlapot. Elégedetlenek. Hol van itt étel, kérdezik. Nincs mit rendelni. Mit szeretnének? Rántott húst. Szerencsére ezzel együtt a Susogó egyre sikeresebb. Teljesen elhülyültünk? Ennek is megvan a maga evolúciója. Az emberek többet mennek Nyugatra, esznek, tapasztalnak, igényesebbé válnak. Lassan megeszik a halat, a kagylót. Illúzióink nincsenek, de azt gondoltuk, megpróbáljuk felgyorsítani ezt a folyamatot. Hadd hihessük, hogy tettünk valamit. Egyelőre ugyanis ott tartunk, hogy hiába hoznánk ide a világ négy legjobb szakácsát. A közönség nem tartaná el őket, nem jutnának semmire. Anyagilag ugyan sokan megengedhetnék már maguknak a legjobbat, de kulturálisan még nem jutottak el ide. De ha a csúcsgasztronómia kiegyenesedik, az még mindig csak a sztori eleje. Minőségi kisvendéglők mikor lesznek megint? Fontos a kérdés. Nálunk minden szinten hiányzik a jó. Magas színvonalú kifőzde, kisvendéglő pláne nincs. Portugáliában százból kilencvennyolc vendéglő egyszerű, becsületes és jó. Nemrég vendégeskedtek nálunk olasz ismerőseink. Felmerült a kérdés, hova menjünk. Eszünkbe jutott a Római part. Mégiscsak hangulatos, van sült hal, csípnek szúnyogok. De milyen az a sült hal? Azt a szerencsétlen hekket is elszúrják. Bevágják a húsát csontig. Olyan így, mint a fűrészpor. Bevágatlan nincs. Szóltam, ne süssék meg nagyon, mert fekete. Jött a válasz, hogy nincs túlsütve, csak ilyen az olaj. Reggel óta abban sütik, nem várhatom, hogy aranyszínű legyen. Végül az egyik árusnál kevésbé volt nagy bűz, és világosabbra sütötték a halat. De száraz volt az is. Valóban nagy baj, hogy nincs egyszerű és jó kifőzde és kisvendéglő. De polgári vendéglő és csúcsgasztronómia sincs. Hiányzik az alap, düledeznek a falak, romos a tető. Végül pedig a közönség az egyik legnagyobb akadály. Együtt váltunk olyanokká, amilyenek vagyunk. Európának van még egy olyan szeglete, ahol olyan kultúrája lenne a vendéglátó-ipari átverésnek, mint Magyarországon? Aligha. Ügyeskedés mindenütt előfordul, de általános pofátlanság sehol sincs. Mégis, milyen legyen a magyar konyha? Jó szakácsokat kell képezni, aztán békén hagyni őket. Igen, a jó konyhához szükség van jó kertészre, jó pékre, jó hentesre is. Lenne konyhája X.-nek, aki a halat és a füveket szereti. Y. a klasszikus ételeket finomítaná, szofisztikálná. Z. mindennap friss tésztát gyúrna, finom káposztával, igazi paradicsommal dolgozna. Erre persze várni kell. Osztrák és amerikai szakácsokat inkább inspirál a magyar konyha, sokkal érdekesebb, izgalmasabb dolgokat csinálnak, mint nálunk bárki. De mi miért nem tesszük? Erdélyben négyfajta töltött káposztát készítenek. Van miből, hiszen először is jó a káposztájuk. A savanyú is. A mienk nem az: betonteknős, borkősavas. Álljunk meg egy pillanatra. Az egész ország azt hiszi, ami magyar, az a legjobb a világon a savanyú káposztától a húsokon, a sajtokon át a friss zöldségig. Önbecsapás. Nincs rendes zöldségünk, a paradicsom ízetlen, kényszerérlelt szörnyűség, nincs rendes búzánk, csak a nagy termésátlagú ipari, amiből rendes kenyeret sütni nem lehet, csak ezeket az adalékokkal puffasztott, gyorskelesztett szivacskenyereket. Nincsenek húsok, rettenetes körülmények között, hormonokkal növesztett Frankenstein-pulykákat, tejmarhákat, gyorsan hizlalt disznót kapni. Valóban nehéz lenne mondani olyan magyar mezőgazdasági terméket, amely világszínvonalú volna, miközben úgy gondoljuk, hogy a magyar mezőgazdaság világszínvonalú. A téliszalámiról azt hisszük, hogy világhírű, pedig ma már itthon is vannak olyan üzletek, ahol tucatnyi olyan olasz vagy spanyol szalámi, kolbász kapható, amely klasszissal jobb a mi télinknél. Olaszországban szinte minden falunak van saját kézműves színvonalú kolbásza, szalámija. A Pick-szalámi receptjét is olaszok hozták egyébként százötven éve. A világ rég elment mellettünk. Lehet mégis jó alapanyagot találni? Az igényes háziasszonyok könnyebben elvannak. Elmennek a piacra, és ha szerencséjük van, és elég kitartóak, találnak jó őstermelőt. A vendéglősnek viszont, akinek mindennap ugyanarra a minőségre lenne szüksége, vége. Nem tud mit tenni. Bécsből hozza a húst. De nem lehet állandóan, a végtelenségig kijárni. De a bürokrácia - az ÁNTSZ-szel az élen - szintén megteszi a magáét, hogy minél kevésbé finomodjon a konyhánk. Olyan értelmetlen előírások vannak - a mosogatástól a tárolásig -, mint sehol a világban. Az ÁNTSZ? Nyílt egy portugál-magyar kifőzde a Victor Hugo utcában. Nem engedik meg nekik, hogy sózott tőkehalat (bacalhaut) tartsanak, ami pedig portugál nemzeti étel. Az ÁNTSZ-nek nem tetszik az sem, hogy háncsdobozban érkezik az osztriga és fadobozban a carabineros rák, amelyekkel évszázadok óta így kereskednek. Méregdrága, fantasztikus minőségű élelmiszer, de nálunk át kell rakni fém- vagy műanyag dobozba, mert a hivatal résen van. De a fanyelű késed miatt is megbüntethetnek. Egy másik történet: vannak Németországban buszok, amelyeket mozgó árusításra használnak. Jönnek-mennek a hentesek a húsaikkal. Ismerősöm behozott volna egy ilyet, árusítani akarta a kolbászait, amelyeket a saját disznaiból készít. Ahhoz, hogy a buszt, amelynek minden német vizsgája megvan, itt használni lehessen, harmincöt hatósági engedély kellett volna. Harmincöt! Azt sem engedték meg neki, hogy a disznait bevigye a saját erdejébe makkoltatni. Hátha beteg vaddisznóval kerülnek kapcsolatba. A legsúlyosabb a marhahús esete. A legjobb minőségű marhahúsokat harminc napig is érlelik levegőn, kiakasztva. A magyar előírások ezt nem engedik meg. Az igényes séfek kénytelenek kijátszani a törvényt, vagy lefizetni az ellenőrt, úgy érlelni a húst. A barcelonai piacon lógnak a tollukban a madarak. Itt próbáld meg. Provinciális, bornírt sötétség van. Közben meg esszük a növekedési hormonos disznót? Azt lehet. Egy barátom azt mondja, ez azért van, mert annyi állatorvost képeztek, hogy a negyedére sem lenne szükség. Most mind az élelmiszer-biztonság környékén fontoskodik. Végül is van kiút? A helyzet nehéz, de javul. Ha egy magyar szakács a 90-es években három hónapra elment Nyugatra, s onnan hazatért, menthetetlenül sztár lett. Ma már több kell, többet kell tanulnia. Látom, hogy itt is, ott is van egy-egy ember, aki veszi a könyveket, érdeklődik, okosodik. Sajnos olyan is akad, aki visszajön, megpróbál valamit, majd elmenekül ismét. Azt mondja, nem azért tért haza, hogy megint húst klopfoljon. Egyszer szóltam a fiamnak, aki most Londonban sous chef, hogy csináljunk valamit itthon. Egy éjszaka négyszer hívott vissza azzal, hogy egyelőre menjünk inkább Thaiföldre, Barcelonába, Párizsba, Peruba. Végül megsajnáltam, mondtam, nem kell mindenképpen hazajönnie. Megnyugodott. De nem vitás, erjedés van a szakmában. Egy 15-20 fős gárdát össze lehetne szedni, amellyel értelmes dolgokat lehetne művelni. Ehhez sok pénz is kéne. A frissen meggazdagodott urak közül egyre többen teszik bele a pénzüket a borba. A gasztronómiába még nem. Kár, mert a kettőnek együtt kellene mozognia. A bor most sokkal előbbre tart. Mi a céljuk? Nyitogatni a szemeket. A Bűvös szakácson a legnagyobb dicséret az volt, amikor egy kommentező megjegyezte, kezdünk veszélyes igényeket ébreszteni. Ha ez így van, annak örülünk. Még az is sikerült önöknek, ami korábban senkinek: egy platformra hozni Lovas Istvánt és Esterházy Pétert. Mindketten aláírták a Kulináris chartát. A charta egy próbálkozás, hogy mindazt, amit a Magyar Gasztronómiai Egyesülettel elkezdtünk, valamiféle mozgalommá bővítsük. Az egyesületet néhány éve tizenketten alapítottuk meg - szakmabeliek és civilek. Az induláskor valaki megjegyezte: nem gondoljátok, hogy tizenketten állunk szemben tízmillióval? Hamar kiderült, hogy nem. A Magyar Nemzetben megjelent cikkekre érkezett levelekből, telefonokból, e-mailekből látszik, sokkal többen vagyunk. Amikor kiadtuk a Kulináris chartát, két-három nap alatt százan írták alá. Aztán sorra kerülnek elő emberek, hogy az egyik termesztene valami jobbfajta krumplit, a másik tud kappanozni, a harmadik ültetne jó paradicsomot. A debreceni egyetemen elindult egy paradicsomprojekt, hogy újra elterjeszthessük az igazán ízes, értékes fajtákat. Próbálunk segíteni egymásnak, hálózattá szerveződni. Most már reális reményünk van arra, hogy az emberek meg fogják teremteni a minőség szigeteit. Ehhez gondoltuk segítségnek A bűvös szakácsot.
Ropogós bőrű pecsenye (Krustenbraten) E pecsenye lényege az, hogy a hús legyen szaftos, a bőre pedig úgy roppanjon, mint a friss libatepertő. Erre a célra nagyon jó a bőrös császárhús (dagadó nélkül), vagy egy kicsi, másfél kilós lapocka. A császárhús ne legyen vastagabb 3-4 cm-nél, a hús- és zsírrétegek legyenek egyenletesek. A húst bőrével lefelé tegyük vastepsibe, öntsük fel kevés vízzel, forraljuk fel és pároljuk három percig. A húst emeljük ki, és 5 mm mélyen, 5 mm sűrűn vágjuk be sréhen egyik irányba, majd másik irányba is (hogy rombuszminta keletkezzen). Bedörgöljük durva tengeri sóval, borssal, finomra vágott római köménnyel, kevés citromlével. Egy-két óráig állni hagyjuk, majd tepsibe téve felöntjük egy cm magasan forró vízzel. 120-130ºC-os sütőben pároljuk 2-3 órán át. (A víznek nem szabad teljesen elpárolognia, evőkanálnyi mennyiségekkel folyamatosan pótoljuk.) Ekkor megfordítjuk, egy-másfél órára 170-180ºC-ra felmelegített sütőbe tesszük vissza. Végezetül a pecsenyét óvatosan letöröljük, kockára vagy téglalap alakú darabokra vágjuk. Az adagokat bőrös oldallal lefelé serpenyőbe tesszük, s kevés zsiradékon, közepes lángon rásütünk. És a legutolsó művelet: fordítsuk a bőrt felfelé, gyorsan locsoljuk meg néhány kanál enyhén sós, jeges vízzel. Bőrkénk omlósan ropogós lesz. (Mélyhűtött hússal ne próbálkozzunk, nem lesz ropogós a bőre!)

Click Here to Read More

Szolasszabadsag-korlatozna-az-MSZP-TASZ-Gado

Index/MTI - ugyelet@mail.index..hu 2007. 09. 04., 13:51

Közösség elleni izgatás miatt a kisebbségek egyéni szinten vagy szervezettel bírósághoz fordulhatnának, ha jogsértést észlelnek, áll a szocialisták Ptk.-módosításra vonatkozó javaslatában, ami szerdán kerül a kormány elé.



Gyurcsány Ferenc a tervezetről először pénteken, a Magyar Gárda megalakulása kapcsán tartott ötpárti sajtótájékoztatón beszélt. A szocialisták az egyesülési törvény szigorítását is tervbe vették. Szerdán kerül a kormány elé az a javaslat, amely úgy módosítaná a polgári törvénykönyvet (Ptk.), hogy bárki, aki egy vallási, etnikai, kisebbségi csoport tagjaként vagy épp szexuális hovatartozása, világfelfogása miatt megszólítva érzi magát, felléphessen egy sértő megnyilvánulás ellen. A javaslatot az Igazságügyi Minisztérium készítette. Gadó Gábor civilisztikai szakállamtitkár szerint a módosítás egy régóta létező szabályozási nehézséget oldana meg. Habár a hatályos Ptk. védi a személyhez fűződő jogokat - így az emberi méltóságot, a jó hírnevet -, nem biztosítja a fellépés lehetőségét akkor, ha a jogsérelemnek valaki nem kifejezetten a címzettje. A mostani tervezet szerint azonban bárki, aki sértve érzi magát egy gyalázkodó kijelentés miatt, jogi úton kérhetne elégtételt. Gadó Gábor a javaslat másik fontos céljának nevezte, hogy ha a sértő kijelentés címzettje a jogsérelem ellen nem tud vagy nem akar saját maga fellépni, akkor ezt az erre a célra létrejött jogvédő szervezetek megtehessék helyette. Példaként említette, hogy ha valaki a gyűlöletkeltő beszéd ellen azért nem lép fel, mert attól tart, hogy utóbb felismerik és retorzió éri, vagy nincs hozzá elegendő jogi tudása, vagy anyagi forrása, akkor a jogvédő társadalmi szervezet is felléphet az érdekében közérdekű kereset formájában. A kártérítés felhasználása A szakállamtitkár hangsúlyozta, a tervek szerint, ha civil szervezet lépne fel jogi úton és nyerne kártérítést, akkor az így befolyt összeget a sérelmet szenvedett közösség érdekében és céljaira kellene felhasználni. Ha magánszemély perel, akkor a kártérítés őt illetné. Mivel magánjogi vitáról van szó, több szervezet is indíthatna pert, ilyenkor célszerűségi szempontból általában egyesítik a különböző eljárásokat. Ha külön eljárásokat indítanának, az egyik perben hozott ítélettel nem válna ítélt üggyé a kérdés, vagyis egy másik eljárásban ettől még nem lenne automatikusan ugyanaz a végeredmény. Arra a kérdésre, hogy a kormány elé kerülő tervezet mennyiben hasonlít a Legfelsőbb Bíróság (LB) elnöke és a Mazsihisz által benyújtott javaslatra, Gadó Gábor azt mondta, Lomnici Zoltán javaslatát nagymértékben hasznosították. Az ügyész nem léphet fel Lomnici Zoltán és a Mazsihisz vezetősége június elején jelentette be, hogy közös javaslatukban a Ptk. módosítását szorgalmazzák. Azzal javasolták kiegészíteni a jogszabályt, hogy a sértő megnyilvánulás ellen a csoport érdekeit védő szervezet, illetve a csoport bármely tagja jogosult legyen fellépni. Gadó Gábor hangsúlyozta, célját és lényegét tekintve a két javaslat azonos, ám az LB és a Mazsihisz javaslata - amit Lomnici Zoltán a történelmi egyházakkal való egyeztetés után írt alá - az ügyészségnek is lehetőséget biztosított volna a gyűlöletbeszéd elleni polgári jogi fellépésben. A tárca ugyanakkor úgy vélte, hogy mivel polgárjogi igényről van szó, amíg van olyan magánjogi szereplő, aki fel tud lépni a jogsérelemmel szemben, addig nincs szükség az ügyészre. Gyurcsány jelentette be Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, az MSZP elnöke múlt pénteken, az MDF által kezdeményezett ötpárti sajtóértekezleten [1] jelentette be, hogy a kormány a Ptk. módosítását kezdeményezi a vallási, nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó, illetve a szexuális orientáció miatt kisebbségben lévő emberek védelmében. Az MSZP hat parlamenti képviselője április 16-án, a holokauszt emléknapján már terjesztett javaslatot [2] a parlament elé, az azonban a büntetőtörvénykönyvben (Btk.) szankcionálná a gyűlöletbeszédet. A szocialisták 2003-ban is megpróbálkoztak egy hasonló javaslattal, amit az Alkotmánybíróság 2004-ben alkotmányellenesnek minősítette. Az SZDSZ-ben viták lehetnek Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntése szinte a törvényhozók szájába rágta, hogy a Btk. nem alkalmas a gyűlöletbeszéd szabályozására, mert túlságosan erős szankciókkal él, nyilatkozta az Indexnek akkor Gusztos Péter ügyvivő. A mostani javaslat ugyan a Ptk.-ban keresi a megoldást, a liberálisok közt azonban abban is vita van, hogy szabad-e bármilyen módon korlátozni a szólásszabadságot. A javaslatot az Országgyűlés bizottságai vitára alkalmasnak találták, a plenáris ülésen azonban még nem kezdődött el a vita, emlékeztetetett Szabó Zoltán szocialista parlamenti képviselő a Magyar Gárda megalakulásának kapcsán. Egyben bejelentette azt is, hogy az MSZP szigorítaná az egyesülési törvényt [3] is. Civil javaslat is létezik A Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet ügyvivője, Schiffer András korábban úgy foglalt állást, hogy a politika a gyűlöletbeszéd-ügyben teljesen kétszínű. Propagandává silányítják azt, ami szerencsésebb országokban közmegegyezés tárgya, fogalmazott. A TASZ-nak egyébként van javaslata a gyűlöletbeszéd kezelésére. Az új polgári törvénykönyv kodifikációs bizottságának le is adták: közszereplők kirívó gyalázkodása esetén kisebbségi önkormányzatok, egyházak, közhasznú szervezetek indíthassanak közérdekű keresetet. A szocialisták mostani tervezetükkel kapcsolatban azonban nem keresték meg a jogvédő szervezetet, mondta el kérdésünkre Schiffer.

Click Here to Read More

Csapody-Tamas:Beke-es-szocializmus

Az egyezteto tárgyalás

A történet szokásosan indult. Legutóbb, az 1999-es NATO-bombázások során már megismerhettem a rendorséggel való alkudozás mikéntjét, azt, hogyan engedélyeznek vagy nem engedélyeznek egy háborúellenes tüntetést Magyarországon. Akkor sem volt könnyu, de a Balkán Békéjéért Mozgalom (BBM) útvonaltervét a Hosök terétol az Andrássy út félpályás lezárásáig és a Szabadság téren lévo Amerikai Egyesült Államok nagykövetségéig, valamint a Kossuth térig - a második beadványunk után - a Budapesti Rendor-fokapitányság (BRFK) elfogadta. Most is erre számítottam, miután a Civilek a Békéért (CB) mozgalom az elso kérelmét (2003. január 24.) az elso egyezteto tárgyaláson (Jegyzokönyv, száma: 122-21/22/2003., 2003. január 25.) visszavonta, és önkorlátozó módon, kompromisszumos javaslatot tett (január 28.). (A közlekedés szempontjából fontos változás lényege: a Liszt Ferenc tér helyett a Jókai Mór téren gyülekeznénk, és az Andrássy út egyik sávját vennénk csak igénybe.) A második egyezteto tárgyaláson "a hatóság részérol" heten, a CB részérol négyen vettünk részt. A kifejezetten korrekt és tárgyilagosságra törekvo, mintegy kétórás megbeszélés során a hatóság ismertette az igénybe veendo útvonalról az általa készíttetett szakértoi jelentéseket, amelyek mind azt voltak hivatva bizonyítani, hogy a tüntetésünk aránytalanul megzavarná a fováros szombat délutáni közlekedését. A hatóság ragaszkodott az "Erzsébet téren történo gyülekezéshez", "ill. az Andrássy út mindkét oldalán a járdán való vonuláshoz". Az V. kerületi vonulást illetoen a két álláspont megegyezett, mivel mi a felvonulásnak ebben a szakaszában a rendorség által ajánlott útvonalat elfogadtuk, a fontos színhelyekhez (Bazilika, Egyesült Államok nagykövetsége, Kossuth tér) való ragaszkodás mellett. Nem volt min vitatkozni, és rögzítettük, hogy "az egyezteto tárgyaláson a felek kinyilvánították kompromisszum-készségüket, ennek ellenére a fenti rendezvény útvonalában egyezségre nem jutottak" (Jegyzokönyv, száma: 122-21-25/2003.). Szükségét láttuk még a Jegyzokönyvben többek között rögzíteni, hogy "a VI. kerület Andrássy úti vonulás esetleges eltiltását a rendezvény tartalmi korlátozásának" ítéljük, továbbá, hogy "a rendezvény nemzetközi jellegu". A kétoldalas Jegyzokönyv elkészüléséig rendelkezésünkre álló mintegy egy óra alatt kötetlen beszélgetésekre nyílt lehetoség. A szigorúan magánjellegu - tehát nyilván szigorúan tudomásul veendo - közlésekbol kiderült, hogy a hatalom a tüntetésnek nemzetbiztonsági kockázatot tulajdonít. A kockázatokkal (magyarországi kurdok és irakiak, neonácik, Király B. Izabelláék, Amerika-ellenesek, esetleg feldühödött tömeg) mi is számoltunk, azok sajnos reális veszélyek, de "a szigorúan magánjellegu figyelmeztetés" után ezek kezdtek még reálisabb veszélyként feltunni.




A határozat
A Jegyzokönyv aláírását követo negyedik órában megszületett a BRFK elutasító Határozata (száma: 124-2/36/2003.), amit mi a jogszabályi határidon belül, de csak másnap délután (január 31.) kaptunk kézhez. A BRFK közbiztonsági helyettese, dr. Lapid Lajos rendor ezredes által aláírt, háromoldalas Határozat "megtiltotta" "a rendezvény megtartását a megjelölt idopontban és útvonalon". Azaz, mivel rendezvényünk ún. "bejelentéshez kötött rendezvény", és éppen ezért azt kizárólag egy elore megnevezett helyszínen és idoben lehet csak megtartani, továbbá mivel a rendorségnek jogában áll azt megtiltani, minden, a rendorség felelosségének csökkentésére irányuló hivatalos cáfolat ellenére demonstrációnkat a rendorség betiltotta (1989. évi III. tv. [Gytv.] 3. §. 8. § [1]).
A rendorség tiltó Határozatában egyetlen indokot hozott fel, nevezetesen azt, hogy a rendezvény a "közlekedés rendjének aránytalan sérelmével járna" (Gytv. 8. § [1]). A Határozat tiltása a tervezett útvonal minden egyes útrészletére kitér, és tételesen próbálja bizonyítani a döntést. A rendorség tehát nem csak az Andrássy út felét "nem adta", de az útvonal egyik szakaszát sem. Az eltiltás tehát totális volt, és az egész útvonalra, az egész tüntetésre vonatkozott. Ez azért is elgondolkodtató, mivel az általunk tett kompromiszszumos javaslatok figyelembevétele nélkül született meg az elutasító Határozat, és az aláíró dr. Lapid Lajos és az Országos Rendor-fokapitányság (ORFK) szóvivoje a médiában folyamatosan csak az Andrássy út forgalmának aránytalan megzavarására hivatkozott.
A reakciók
Nem volt kérdés elottünk, a Határozat ellen felülvizsgálati kérelmet kell benyújtanunk a Fovárosi Bírósághoz (FB). Konzultáltam B. Péter ügyvéddel, és segítségét igénybe véve megírtam az ötoldalas fellebbezést. A fellebbezést szombat (február 1.) délután, annak rendje és módja szerint, ajánlott küldeményként a Nyugati pályaudvar postáján feladtuk.
A további, aznapi kérdés úgy merült fel, hogy a tüntetés betiltásáról és fellebbezésünkrol mikor értesítsük a sajtót. Ugyanis szombat délutánra a Vér és Becsület (VéB) neonáci szervezet tüntetésének betiltásával lett tele az elektronikus sajtó. Az összemosás elkerülése végett, a számunkra optimális medializálásra is tekintettel határozottan azt képviseltem, hogy vasárnap délelott hozzuk nyilvánosságra az ügyet. A Munkáspárt azonban megelozött minket: nyilatkozatot adott ki, amelyben tiltakozik a tüntetés betiltása ellen. Nem tudom, hogy közülünk ki szivárogtatta ki a hírt, vagy a péntek esti Népszabadság on-line-ból vették-e az információt, de a nem kért szolidaritásuk a legrosszabbkor jött. Az általam szélsobaloldalinak tartott Munkáspárt alelnöke, Vajnai Attila telefonon közölte képviselonkkel, hogy joga van a Munkáspártnak tiltakozni. Joguk, persze, van, de gusztustalanul etikátlannak és "lenyúlásnak" tartottuk magatartásukat, amely mozgalmunk civil mivoltát nem hajlandó tudomásul venni és önzo pártpolitikájának rendeli alá a béketüntetést. Vajnai Attilával e-mailben közöltük nemtetszésünket, és kértük, hogy a hasonló cselekedetektol a jövoben tartózkodjanak (február 1.). Azért, hogy a közvélemény ne a szélsobaloldali Munkáspárttól mint "szószólótól" (kibictol) értesüljön demonstrációnk betiltásáról, azonnal nyilatkozatot adtunk ki, úgy, hogy annak végére ez került: "A kizárólag civileket és civil szervezeteket tömöríto "Civilek a Békéért" mozgalom arra kéri a civil szervezeteket, de a politikai szabadságjogokat félto pártokat, politikusokat, közéleti személyiségeket is, hogy emeljék fel szavukat a gyülekezési jog durva megsértése ellen". Jólesett ezt szó szerint viszont látni a hétvégén megjeleno A Szabadság címu munkáspárti hetilap címoldalán.
Mindezzel sikerült kikerülni a szélsobal által állított csapdából, és az egynapos kivárás miatt, ha nem is olyan mértékben, ahogyan azt akartuk, de a szélsojobbról (VéB) szóló hírektol is el tudtunk különülni.
A mozgalom bármit tett is fennállásának közel három hónapja alatt (békekonferencia, békefórum, sajtótájékoztató, aláírásgyujtés, kérdések a kormányhoz), nem tudta felhívni magára a figyelmet. A rendorségi tiltással berobbantunk a médiába. Amikor vasárnap délután (február 2.) az ORFK szóvivoje hosszasan cáfolta, hogy tüntetésünket betiltották volna, éreztem, hogy megnyertük a médiacsatát.
A telefon
Számítottam arra, ha egyszer beindul média, akkor sokakat bepörget, miközben a pörgést nekünk is fenn kell tartani, de a kipörgetésünk esélye miatt különösen óvatosnak kell lenni. Arra persze nem számítottam, hogy hétfo kora délelott a Belügyminisztérium "államtitkári szintjérol" telefonon megkeresik az MSZP-hez és a mozgalomhoz egyaránt kötodo Z-t, és arra akarják rábírni, hogy vonjuk vissza fellebbezésünket. A színfalak mögött megköttetendo ajánlat lényege az volt, ha visszavonjuk a bírósági jogorvoslatunkat, akkor engedélyezik a tüntetést az Andrássy út gyalogjárdáján. A számomra kedves, de a javaslatot elfogadni kész Z-vel szemben nagyon határozottan fellépve jeleztem, hogy a megegyezés sem jogilag, sem politikailag, de leginkább morálisan nem vállalható. Véleményem szerint ugyanis a hatalomnak boven volt ideje és lehetosége arra, hogy minden felmerülo szempontot, így az ügy politikai vonatkozásait is mérlegelje (ha a jog már nem is számít!). Teljesen világos számomra, hogy a döntést nem dr. Lapid Lajos hozta meg, o csak közvetlen politikai elvárásoknak tett eleget. Nem kellett médiaszakembernek lenni ahhoz, hogy elore látható legyen: most egy háborúellenes tüntetés betiltásából nagy botrány lehet. Most, hogy az lett, most, hogy a fellebbezést postáztuk, a mozgalom hitelének teljes elvesztése nélkül nem lehet meghátrálni. Annak a világnak és gyakorlatnak egyszer s mindenkorra meg kell szunnie, hogy a békemozgalmat egy pártközpontból vagy a Belügyminisztériumból irányítsák.
A hatalom - idon túli és jogon kívüli - tárgyalókészsége pontosan azt jelentette, hogy nyeregben vagyunk és nyerésre állunk. A heves vitára visszagondolva nem tudom egyértelmuen felidézni (pedig utólag különösen fontos lenne!), hogy Z magánvéleménye volt-e, vagy az "államtitkári szint" mondta, hogy keresetünket a bíróság úgyis el fogja utasítani. Mindenesetre Z szavai ezt sugallták. Telefonbeszélgetésünk végére Z megadta magát, és közölte, hogy akkor o kilép a közvetítésbol, és "a magas helyrol" jelentkezonek megmondja, a továbbiakban velem beszéljen. Telefonhívását azóta is várnám, ha abban a pillanatban nem lettem volna egészen biztos abban, hogy engem nem fognak megkeresni a Belügyminisztériumból. A döntés azonban nem az én kezemben volt, és a mozgalmár is gyarló ember, a politika ördöge pedig sosem alszik. Ezért azonnal felhívtam a mozgalom vezetojét, és a fellebbezés hivatalos benyújtóját, "a bejelentot". (A visszavonást kizárólag a bejelento teheti meg.) Gyozködésre nem volt szükség, a visszavonás gondolatát o is határozottan elutasította.
A békelánc
A Munkáspárt és a BRFK-ORFK által elindított "licitálási" folyamatba hétfon (február 3.) bekapcsolódtak a VéB és a CB-bol hetekkel ezelott kivált és most békeláncot (bl) szervezo mozgalom képviseloi. A VéB a rendorségen benyújtotta, sorrendben hetedik, ravasz kérelmét arra az útvonalra, amit korábban a BRFK nekünk "javasolt". A békelánc szervezoi, élükön a Humanista Mozgalommal/Párttal, a "mozgalmi etika" súlyos megsértésével ugyancsak február 15-re idozítették béketüntetésüket, megosztva, hátba támadva és elárulva ezáltal a közös ügyet, attól függetlenül, hogy kiválásuk megalapozottságáról ki mit gondol. (Én például azt, hogy kiválásuk nem szerencsés, de indokolható.) A békelánc, kihasználva a kínálkozó helyzetet, azonnal saját béketüntetésével és annak engedélyezésével kapcsolódott be a felkavart közegbe, próbálta ellopni a médiahírt. Utóbb hiába adott ki velünk szolidáris nyilatkozatot, a kompromisszumképes és engedélyezett, valamint a kompromisszumképtelen és nem engedélyezett ("a jó" és "a rossz") béketüntetés dichotómiájának megteremtésével sikerült rontania helyzetünkön. Ettol kezdve a híradások együtt taglalták a három - a Tibetet Segíto Társasággal és a Kastner Rezso-féle tüntetésekkel együtt öt - tüntetés eseményeit. Ennek során olyan sajátos hírverseny alakult ki, amely során a hír menynyiségét tekintve egymást erosítettük, a hír minoségét tekintve azonban mi gyengültünk, és kifelé követhetetlenné váltak az események.
Országgyulés, pártok és személyek
Petícióban szólítottuk meg a hoszszabb szünet után kedden (február 4.) eloször ülésezo Országgyulést és a képviseloket. Ebben azt kértük, hogy Magyarország ne adjon logisztikai támogatást az Irak elleni háborúhoz, és a pártok, továbbá a képviselok álljanak ki a gyülekezési jog és a politikai szabad véleménynyilvánítás joga mellett. A petíciótól nem azt vártam, hogy a nyolcak egyértelmuen háborúpárti nyilatkozatát aláíró és azt béke melletti kiállásként interpretáló - ezáltal mindenkit szellemi fogyatékosnak tekinto - miniszterelnök és a tüntetést betiltó, majd a döntése mellett intelligensen ugyan, de szilárdan kitartó belügyminiszter támogatni fog minket. Elsodlegesen azokra az MSZP-s képviselok támogatására gondoltam, akik a balkáni háború idején aláírták a BBM állásfoglalását, és kijöttek velünk az utcára tüntetni. Ehelyett a fideszes Szájer József, az Országgyulés alelnöke adott ki másnap (február 5.) támogató nyilatkozatot, majd a Fidesz-frakció. Orbán Viktor kabinetfonöke, Hende Csaba pedig kijelentette, hogy a polgári körök a háborút ellenzok mellett állnak. A Magyar Nemzet egyik publicisztikai írásából megtudhattam, hogy háborúellenes tüntetésünk betiltása újabb szög a kormány koporsóján. A Vigadó-beli Orbán-beszédbol kiderült, hogy o is a háború ellen van (február 6.). Közben olyan - kontrollált - hírek érkeztek egy középiskolából (!), hogy a február 15-i béketüntetésen a polgári körök a kormány ellen fognak tüntetni. A szélsobal, a szélsojobb és az MSZP után most a jobbközéppel kellett megküzdeni. Kiadtunk egy, a függetlenségünket és pártsemlegességünket egyértelmuen kifejezésre juttató nyilatkozatot (február 7.). Most többet nem lehetett ez ellen tenni, de mindig meglepodöm, hogy milyen primitív játszma ez a politika, amelyben az az áthághatatlan szabály, hogy a mindenkori kormánypárt egyértelmuen támogatja a háborút (Öböl-háború, Jugoszlávia bombázása, Irak elleni háború), miközben a mindenkori ellenzék úgy csinál, mintha háborúellenes lenne, pedig gyakorlatilag ugyanúgy támogatja. A bonyolultsága ellenére milyen egyszeruen leírható a politika hatalmi világa: sem béke, sem pedig háború nem számít, csak az, hogy ennek mentén a mindenkori ellenzék megbuktassa a mindenkori kormányt, de legalábbis ennek a célnak rendelje alá a mindenkori, mindennemu politikai lépéseit.
A bíróság
A Népszabadságtól származó hír szerint keresetünket a Fovárosi Bíróság még kedden sem kapta meg. (Az információ a bíróság sajtószóvivojétol származott.) Ez pánikhangulatot eredményezett, mert ha nem kapták meg, akkor a határido jogveszto mivolta miatt azt már pótolni nem tudjuk. A Fovárosi Bíróságtól kb. ötszáz méterre lévo Nyugati pályaudvarnál lévo fopostán szombat délután ajánlott küldeményként feladott keresetünket, mint az szerdán (február 5.) kiderült, kedden kapta meg a bíróság és vette "lajstromba". Mivel a Budapesten szimplán feladott levelek másnap megérkeznek, a tisztelt bíróság nyilván nem mondott igazat. Ezt a kínos és idoveszteséggel járó intermezzót azonban el lehetett volna kerülni, ha a postát intézo képviselonk a részletesen megbeszéltek szerint jár el, és hétfon délelott addig nem száll le a Fovárosi Bíróság telefonjáról, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a beadványunk meg is érkezett, illetve ha kell, azonnal faxolja vagy beviszi.
A bíróág ötoldalas elutasító, vagyis a tüntetés betiltását jóváhagyó Végzése (száma: 20. Kpk. 45061/2003/4.) öszszefoglalja a két fél álláspontját, majd elfogadva a rendorségi indokokat, azokat megismételve, a "Gytv. 9. szakaszában foglaltak alapján" döntött. Dr. Fábián Judit tanácselnök, valamint Kraus Ferencné és Dér Sándorné népi ülnök úgy döntött, hogy a BRFK kontra CB ügyben "aggálytalanul elfogadják" az ellenérdekelt, a BRFK által készíttetett szakvéleményt, mivel mi nem nyújtottunk be szakvéleményt, továbbá mivel a BRFK szakvéleménye "mindenféle szempontból elfogulatlan". És lon, mivel az elfogulatlan szakvélemény bizonyítja, hogy demonstrációnk "a közlekedés aránytalan sérelmével járna", "a bíróság a keresetet elutasítja". A bíróság "egyértelmuen igazoltnak" találta, hogy a rendorség "többféle alternatívát javasolt", miközben a mi alternatív javaslatainkat meg sem említették. (Vagyis a bíróság szemében nem két teljesen egyenjogú fél vett részt az eljárásban. Ennek megfeleloen kompromisszumos javaslatot kizárólag az állam, a rendorség tehet, viszonosság nem létezhet, és ha ezek után a mozgalom nem képes a kompromisszumra, akkor elutasítják kérelmét.) A bíróság hosszasan kitért arra, hogy a demonstráció során mozgószínpadként funkcionáló 12 tonnás IFA teherautó miért sértené a KRESZ szabályait. Majd a bíróság közli, hogy "egy több mint kétmilliós város lakóinak pedig a közlekedés szempontjából az a legfontosabb érdeke, hogy a közlekedési útvonalakon akadálytalanul mozoghasson".
A jog jogszeru érvényesülésében hívo vagy a magánemberként az MSZP-vel rokonszenvezo mozgalmártársaim körében nagy zavar támadt. Zavarukat nem állt szándékomban csökkenteni, mert az lesz még nagyobb is a légtérkérés nélküli kormányfelajánlás után. A lelkizésnél fontosabb teendo is akadt: azonnal ki kellett adni egy sajtónyilatkozatot, amiben megnevezzük az új és véglegesnek tekintett útvonalat, amitol már sem a rendorség, sem pedig bíróság el nem tántoríthat minket. Idoközben a VéB megkapta a Kossuth teret február 15-re, 15 óráig. Határozottan azt képviseltem, hogy a Liszt Ferenc térbol nem engedve az úttesten, a szervizúton vagy a járdán, de valamelyikhez ragaszkodva a másik irányba, a Hosök terére vonuljunk. Ha gyorsan döntünk, akkor csökkentheto a kizárólag a Kossuth térre menok által képviselt "emberveszteség", technikailag átszervezheto még minden, ugyanakkor civil tartásunkról is bizonyságot teszünk, valamint idoben és térben egyaránt elkerüljük a "békéért is tünteto" neonácikat is. Megkíméljük a mozgalmat a bármilyen irányból jövo és a rendorség által esetleg elturt provokációktól, és "médiaképileg" sem lehet összemosni antirasszista mozgalmunkat a rasszistákéval. Amíg be nem tiltják oket, addig nyilván nekik is ugyanúgy jár a gyülekezési jog, mint nekünk, de a helyzet több mint abszurd. Ha a Hosök terére megyünk, akkor nem kell tartanunk az Egyesült Államok nagykövetségét esetleg megdobáló dühös emberektol sem, míg a nagykövetnek szánt petíciónkat küldötteink bármikor beadhatják. A mozgalom egynapos heves vita után elfogadta a Hosök terei tüntetés ötletét, és a rendorségi beadvány szombaton éjszaka (február 8.) elment.
Újabb egyezteto tárgyalás
Medgyessy Péter miniszterelnök szóvivojén és a médián keresztül azt üzente (február 8.), hogy majd a hétfo délelott hozzánk intézett levelében kiáll gyülekezési jogunk mellett. Dr. Lapid Lajos ezredes pedig vasárnap (február 9.) 18 órára hívott minket egyezteto tárgyalásra. Az ezredes úr egyedül fogadott minket, és a tárgyalásról most nem készült jegyzokönyv. Hivatalosan és barátilag is egyértelmuen és visszatéroen azt ajánlotta, hogy a Kossuth térre vonuljunk, ahol a VéB és az Ifjú Szocialisták már kaptak helyfoglalási engedélyt. A neonácikkal való semmilyen együtt meg nem jelenés antirasszista érveire válaszul garantálta, hogy kordonnal, rendorrel elválaszthatók leszünk. A történtek után a Kossuth térhez való rendorségi "ragaszkodás" hátterét sem akkor, sem azóta nem sikerült megfejteni, de ez az "alternatív" javaslat részünkrol nem képezte vita tárgyát: mi kitartottunk a Hosök tere mellett. A korábban 10 000, majd 5000, most 8000 fonyire bejelentett tömeg vonulásával és a 12 tonnás IFA teherautóval kapcsolatban most fel sem merült "a közlekedés rendjének aránytalan sérelme". A teljes tisztánlátás és egyértelmuség miatt megkérdeztem az ezredes urat, hogy akkor a Liszt Ferenc tér és az Oktogon között használhatjuk-e az Andrássy út (úttest) felét, és az Oktogontól a Hosök teréig vonulhatunk-e a szervizúton. A válasz egyértelmu igen volt. Azt éreztem, hogy most a rendorség változatlan módon elfogadja beadványunkat, ugyanakkor az is világos volt, hogy hétfo estig (február 10.) még jogában áll betiltani tüntetésünket.
Hétfon nagy nyilvánosságot kapott a brüsszeli Európai Szociális Fórumnak a tüntetés betiltását elítélo nyilatkozata és Medgyessy Péter miniszterelnök hozzánk intézett levele. (A levél még akkor sem volt a címzett kezében, akkor sem ismertük tartalmát, amikor a levélbol származó részleteket a Népszabadság másnap már közölte.) Hétfo délután dr. Lapid Lajos megkeresésére hosszas alkudozásra került sor. Az ezredes úr az elozo esti megbeszéléssel szöges ellentétben azt szerette volna informálisan elérni, hogy úgy kommentáljuk a közvélemény számára demonstrációnk útvonalát, hogy a felvonulás kizárólag a járdák igénybevételével fog járni, miközben a gyakorlatban igénybe vehetjük majd az úttestet (az Oktogonig), illetve a szervizutat (a Hosök teréig). A leghatározottabb azt képviseltem Lapid úr elott, hogy ez nemcsak ellentétes írásos beadványunkkal és szóbeli megállapodásunkkal, de félrevezetnénk a közvéleményt, és hazugságunk nyomán hitelünket veszítenénk. Az ajánlatát tehát nem fogadtuk el, o azonban így is hozzájárult a tüntetés megtartásához.
Legalább ekkora etikai és politikai kihívást jelent Medgyessy Péter csütörtöki parlamenti meghívása. Kedd reggel tudtam meg, hogy a mozgalom már el is fogadta "a kötetlen eszmecserét". Minden rábeszélokészségemet latba vetve most éppen azon fáradozom, hogy a függetlenségünket és semlegességünket megkérdojelezo, a kormány háborúpárti politikáját és az elmúlt két hét történéseit semlegesíto, az aláíróinkat, valamint a demonstrációnk potenciális résztvevoit megosztó és sokakat elriasztó, olcsó politikai trükknek számító meghívást ne fogadjuk el. (Élet és Irodalom)

Click Here to Read More