Orsós-Jakab Lászlót rossz nyelvek szerint Gyurcsány személyes bosszúból küldte a new-yorki magyaroknak. Kifütyültetek, rohadt nácik? Akkor nesztek, itt egy meleg roma (buzi cigány) a Magyar Kulturális Intézet élére:
Szerénység, Orsós elvtárs, szerénység!
2006. október 06.
Hogy mi történt? Orsós talán felment a Holdra, feltalálta a rák ellenszerét, megfékezte a madárinfluenzát, ezreket mentett ki égő házból, percekkel javította meg a 100 méteres síkfutás világrekordját, kiütötte Muhammad Alit? Nem. Elhelyezett két plakátot a Times Square közelében, a többi tízezer plakát között, ott, ahol különben plakátokat szoktak elhelyezni. Ez a nagy siker. Gratulálunk, éljen, éljen, éljen. (A cikkhez kattints a címre)
Bástya elvtárs mondta azt a Tanú című filmben, amikor Virágh elvtársat magával ragadta a hév, és botor módon dicsekedni kezdett Pelikán József gátőrrel, mint tanúval, hogy “Szerénység, Virág elvtárs, szerénység!” Hozzátéve még azt is: “ha van valami, amit szeretek magamban, az a szerénység”. Ha Bástya elvtárs most elolvasná azt az interjút, amit Orsós László Jakab, a Magyar Kulturális Intézet igazgatója adott lapunknak, abból az alkalomból, hogy formabontó módon két plakáttal letudta az 1956-os forradalom 50. évfordulóját (erre mondja Kohn bácsi, hogy “ügyes”), s amelyben egyfolytában valamiféle sikerről beszél, a legkevesebb, amit mondana: “Szerénység, Orsós elvtárs, szerénység!” Orsós már az első bekezdésben arról beszél, milyen nehéz út vezetett “a sikerhez”. Mihez? Újra el kell olvasni. A “sikerhez”. És aztán másról sem hallunk, csak arról, micsoda személyes hitelességre volt szükség, milyen meggyőző volt az ő hitük, milyen nagyszerűek voltak ők, és mennyire kellett ez ehhez a fantasztikus sikerhez. Micsoda akadályokat küzdöttek le! Meg kell jegyeznem, hogy a magam részéről mindig támogatólag nyilatkoztam erről a projektről, éppen azért, mert sokan támadták, és kétségbevonták bárkinek azt a jogát, hogy úgy emlékezzen meg 56-ról (karácsonyról, Anyák Napjáról, a nyusziról), ahogyan ő akar. De valamiféle “sikerről” eddig szó sem volt, arra nem gondoltunk, hogy majd hallelujázni kell, és dicsőíteni a nagy Orsós Jakabot, hogy már megint milyen fantasztikus volt. Arról nem beszélve, hogy ebből az interjúból már az is világos, hogy az egész plakátozás igazi célja nem az, hogy 1956-nak, hanem a nagyon eredeti, nagyon okos és nagyon ügyes Orsós László Jakabnak állítson emléket. Nem 1956 a nagy, hanem Orsós, és az ő ötlete. Ha csak ezt olvasnám, azt hinném, hogy még senki nem helyezett el két nyavalyás plakátot az utcán, egyedül Orsós Jakab, még jó hogy idejött New Yorkba, nélküle hülyén halunk meg. De most így ámuldozva olvashatjuk, hogy újabb magyar siker született. Hogy mi történt? Orsós talán felment a Holdra, feltalálta a rák ellenszerét, megfékezte a madárinfluenzát, ezreket mentett ki égő házból, percekkel javította meg a 100 méteres síkfutás világrekordját, kiütötte Muhammad Alit? Nem. Elhelyezett két plakátot a Times Square közelében, a többi tízezer plakát között, ott, ahol különben plakátokat szoktak elhelyezni. Ez a nagy siker. Gratulálunk, éljen, éljen, éljen. És mik voltak a nagy akadályok, amelyeket le kellett győzni? Biztos sárkányok állták az útját, esetleg utcai harcokban kellett bevenni a Times Square-t, oroszlánok elé vetették a hőst, vagy tűzön kellett Orsósnak átkelnie. Nem. A plakáthely bérleti díjáról kellett megegyeznie. És sikerült? Igen? Ingyen megszerezte? Nem. Negyven százalékot engedtek el. Hurrá. Anélkül, hogy az árakat nagyon vizsgálnánk, jegyezzük meg: azon a helyen ennél sokkal többért nem lehet eladni plakáthelyet. A poszterek az út rosszabbik oldalán vannak, a kocsiban az ember nyaka kicsavarodik, ha azt az oldalt látni akarja, a másik irányból viszont semmi nem is látható. Gyalog pedig nem jár ott 65 ezer ember, főleg aki a nyakát tekergeti, olyan nem. Ha mégis, hamarosan megtelnek a kórházak nyakcsigolyatöréssel beszállított járókelőkkel, akik mind a lyukas zászlót akarták látni, csak egy percre. Magyarul: ez jutott, ezt voltak hajlandók odaadni ennyiért. Mivelhogy nem a legjobb hely. Ez volna hát a nagy siker... A siker az lett volna, ha egy vasat nem fizetünk, és a plakátok a tér közepén vannak, a 42. utcánál. A hirdető cég különben már évek óta arra vár, hogy egy Orsós Jakab végre beessen az ajtón, és ehhez hasonló, biztos állami pénzt hozzon, mert a hirdetők egy része lassan, részletekben és késve fizet, de a magyar állam úgy perkál, mint a katonatiszt. Vagyis, ilyen nagy ellenállás közepette kellett keresztülvinni a hőstettet. Harcolni nyilván kellett, mert a hirdetőcég megérezve az állami pénz szagát, igyekezett minél nagyobb árat szabni, és minél rosszabb helyet adni, ennyi sikerült. És most van két plakátunk a plakáttengerben, amit alig lehet látni. Ez is egy színfoltja az évfordulónak, de hozsannázni ezért még nem kéne. Most mégis játsszunk el a gondolattal, hogy valóban siker az, amit Orsós produkált. Mindenki ér el kisebb-nagyobb sikereket a munkájában, de olyan ember kevés van, aki ezt úgy hirdeti magáról, mint Orsós. Ezért kapja különben a fizetését. Vajon, helyes-e, ha e plakátok nyomán nem 1956-ról, nem a forradalom hőseiről, hanem a nagy Orsós Jakabról kell beszélni, és ő ezt nyomja a magyar és az amerikai médiában? De ne csodálkozzunk. Egy olyan ember, aki állítólag a zsebében vitte a terveket egy fogadásra, hogy megmutassa Gyurcsánynak, az csakis az önpropagandából él. Ez az egész plakátosdi semmi másra nem kellett, mint erre a pillanatra: “miniszterelnök úr, zseniális embere van New Yorkban”. Tessék őt használni. 56? Ugyan már.
Bartus László
cikk
2007. augusztus 11., szombat
Orsós jutalomüdülése New-Yorkban
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Producerek, vagy pecsenyesütők?
Ungvári Tamás
2007. március 04.
Nem lenne egyszerûbb létezõ magyar vendéglõk fölé tudományos intézeteket emelni, mint kocsmát nyitni az alagsorban? Orsós László Jakab intézetigazgató egyik budapesti villámlátogatása során egy alig odafigyelõ hatalmasságnak adta el a New York-i Times Square hirdetési felületének bérletét a forradalom emlékére azzal, hogy ezt sokan látják. Ez akkora ötlet, hogy a párizsi Luxemburg kertben már készül a Pécs kulturális fõvárost hirdetõ akármi. Egy nagyplakát, vagy efféle. A kiküldõ szerveknek talán feltûnhetett, hogy hirdetni valamely árút szoktak. Sátoraljaújhely egykori saktere azért tett ki órákat a kirakatba, mert fitymát mégse tehetett ki. De minden betévedt vevõnek azt mondta az órákra: „nümeladó".
A külföldi magyar intézetek csak akkor kerülnek a radarra, ha égetõ szükség támad egy kulturális ejtõernyõs ledobására. Vagy amikor egy notabilitás érkezik és nincs aki kimenjen érte a repülõtérre.
Vagy amikor a kulturális miniszternek elfeledi meggyónni a kinevezett, mint a Bécsi Magyar Intézet esetében, hogy személyében a titkos szolgálatok beszervezettje intézte az átépítést.
Az Intézet-igazgatók a cserélõdõ kulturális miniszterek árvái. A miniszter megy, az igazgató marad, bár nyelvhasználatából megállapítható szellemi apja. Párizs Magyar Intézetének élére a Banán klub egykori vezetõje került. Ebbõl miniszterének profilja rajzolódik ki élesen, a pop kultúrának nagy támogatója ugyan odébb állt, de Párizs megér egy misét.
A Klebelsberg Kúnó (a korábbi változatból a név elütését javította az olvasószerkesztő - A szerk.) hajdani Vallás- és közoktatásügyi miniszter ötleteibõl megvalósult intézetek jelentõs sikereket értek el. Az intézetek egyik gyakorlata szerint az idegen kultúra olyan ismerõi töltötték be az igazgatói posztot, akik anyanyelvi szinten beszélték a nyelvet, vagy akik maguk is részt vettek ama másik ország kultúrájában, mint a fogadó fél által is megerõsített egyetemi lektorok, vagy tanárok. Ha a kényes idõszakot megért Berlint vesszük, akkor a háború elõttrõl Gragger Róbert, vagy Keresztury Dezsõ neve jut eszünkbe. De a jelenbõl is, a frankfurti magyar év szervezõje, az Intézet igazgatója, Dalos György azért végezhetett heroikus munkát és sikereset is, mert személyében egy neves kétnyelvû író vállalkozott a feladatra. Dalost nem hosszabbította meg a kulturális kormányzat.
Az elmúlt napokban két intézetigazgató is nyilatkozott a magyarországi sajtónak. A párizsi Magyar Intézet igazgatója az Intézet átalakításáról referál. Egy képen látható a fekete sárga szalagokkal feldekorált intézeti nagyterme. A szalagok, magyarázza az igazgató, Ecsedi Derdák András, olyan szalagra emlékeztetnek, amellyel a munkaterületeket szokták elkeríteni. Svarc-gelb szalag? Ez már több, mint infantilizmus. A párizsi magyar Intézet az ezévi március tizenötödikét az osztrák Intézettel együtt ünnepli. Plus ça change.
Németországot a versaillesi tükörteremben kiáltotta ki Bismarck. A párizsi Magyar Intézet most a Monarchiát állítja vissza. Nyilván csak egyetlen napra. Nem lenne kifogásunk mindez ellen, ha a nyilatkozat el nem árulná az „új" tendenciát, amelyet a tekintetes Minisztérium beszopni látszik. A párizsi svarc-gelb Intézet egy vendéglõhöz keres befektetõt, azt üzemeltetnék nyilván átforgatható profittal.
Nem lenne egyszerûbb létezõ magyar vendéglõk fölé tudományos intézeteket emelni, mint kocsmát nyitni az alagsorban? Néhány intézeti igazgató azzal pályázott, hogy az Intézeteknek szolgáltatóvá kell válnia. Micsoda üres szó, balga fogalom. A vendéglõt „közösségi térnek" nevezi a párizsi Igazgató. De kérem: minden csehó közösségi tér.
Aztán a további, divatos mantra. A kulcsfogalom, amellyel állítólag a fenntartó Oktatási és Kulturális Minisztérium egyetért, az „Arts and Business". Vagyis „befektetõk bevonása a kultúra terjesztésébe, támogatásába… magyar produkciók ügynökségként, producerként való menedzselése."
Itt minden kulcsfogalom fordításra vár. Hiszen a világ tele van producerekkel. Hivatásos ügynökségekkel, könyvkiadókkal, filmgyárakkal. Több a producer, mint a Állami Kulturális, vagy Tudományos Intézet. Mibõl gondolhatja valaki, hogy abban a versenyszakmában ér el sikereket, ahol dollármillió sem elegendõ a belépti díjhoz?
Az újkapitalizmus jelszavait kinevezési és pályázati fogyasztásra durván tölti vissza a közönség fülébe az esztendeje kinevezett intézeti igazgató. Egy magyar állami intézet minden csak nem „door-to-door salesmanship", házról házra járó kucséberség. Az alkusz, mint kulturális mintakép azonban bizonnyal megfogalmazódott szakállamtitkárok lelkében és miniszter urak fejében. Az igazgató pedig: nem úgy csináljuk, ké’malássan, ahogy régen, mûvészet és befektetés együtt, amit a kedves vendég parancsol, gyököt vontunk a kormányideológiából, eladtuk nekik a saját jelszavaikat biomassza formájában. Halló, itt a magyar kulturális intézet. Jól értette. Vörösmarty, Radnóti, Esterházy. Ha ebbõl a rostélyos érdekli, fektessen magyar állami tulajdonba.
New York Magyar Kulturális Intézete Igazgatójának sikerült alulmúlnia párizsi kollégáját a Népszabadság 2007. február 27-i számában.
Orsós László Jakab intézetigazgató egyik budapesti villámlátogatása során egy alig odafigyelõ hatalmasságnak adta el a New York-i Times Square hirdetési felületének bérletét a forradalom emlékére azzal, hogy ezt sokan látják. Ez akkora ötlet, hogy a párizsi Luxemburg kertben már készül a Pécs kulturális fõvárost hirdetõ akármi. Egy nagyplakát, vagy efféle.
A kiküldõ szerveknek talán feltûnhetett, hogy hirdetni valamely árút szoktak. Sátoraljaújhely egykori saktere azért tett ki órákat a kirakatba, mert fitymát mégse tehetett ki. De minden betévedt vevõnek azt mondta az órákra: „nümeladó".
Ha a hirdetés egy koncertet, egy színdarabot, egy kiállítást hirdet, ok. Ötvenhat, úgy általában „nümeladó". Ez azonban régi történet, s nem kívánom, hogy Orsós utólag védje meg. Lecsengett, kifizettük, csend.
Most viszont azt közli velünk a kitûnõ alkusz, hogy itt Amerikában „Tükrözõdõ ország" leszünk. Mióta valaki eladta a Rottenbiller utca burkolatát, ez a „tükrözõdõ" címû nyelvújítás merészségben vetekedik az elõbbivel. Tükrözõdünk, de alkalmasint tükröt is tartunk. „Egy magával tisztában levõ kulturális politika állításokkal kommunikál. Olyan mûvészeti megjelenéssel, amely reagál, gyakran provokatívan a fogadó ország társadalmi-kulturális kérdéseire. Ehhez vállalható és védhetõ gondolatokkal kell rendelkezni az adott ország kulturális-társadalmi gyújtópontjairól."
Szép vagy, gyönyörû vagy Magyarország. Fogunk mi még állításokkal kommunikálni Amerika gyújtópontjairól. Lesz nekünk védhetõ gondolatunk az amerikai nyugdíjrendszerrõl, az új Kongresszusról. Kezdeményezünk megmondást. Ezek nem tudják a gyújtópontot. Bla, bla, bla.
A kását nem eszik ilyen forrón. Mert a mi mindent felülíró véleményünkre bizonyos okból lenne szükség. Közegteremtésre. „Egy koncentrált magyar kulturális megjelenésnek elsõsorban közeget kell teremtenie. Kooprodukciókat létrehozni, produceri invencióval és energiákkal új mûveket generálni, amelyek magyar kezdeményezésre, különféle partnerekkel élesen és tisztán szólnak az adott kultúrában."
Mindez képtelenség. Délibábos álom, rossz esetben közönséges fecsegés. Nem kívánok pereskedni, ezért hangsúlyozom, hogy a szélhámosság szót ezzel összefüggésben nem írtam le. A két intézetigazgató példája azonban csüggesztõen bizonyítja a kinevezõ intézmény felelõtlenségét. A tekintetes minisztériumnak nem az a dolga, hogy producereket nevezzen ki igazgatónak, vagy olyanokat, akik egy párizsi csárdáról álmodnak, Mátyás pincét az Eiffel torony tövébe. Ezek a jó fiatalemberek a kiküldõ szerv nyelvét beszélik, a nikotex magyart, a füstszûrös újbürokratát, menedzser, árú, befektetõ, partnerség. Orsós immár annyira elsajátította a gyújtópontot, hogy fittyet hány az ikes igékre is. Nem beszélni már magyar, édes Spielberg komám. „A munkám során szerzett rengeteg tapasztalat birtokában egyre elszántabban bízok a külföldi kulturális reprezentáció lehetõségeiben" - írta Orsós.
A bízok csak a kiküldõ szerv szótárában a business rövidítése. Én nem bízok benne. A magyar kulturális kormányzat nagy bizalmat játszott el az elmúlt esztendõkben. Ennyi kisdohányú nagymellényû úr, hogy Gyulai Pált idézzem, sohasem került még a kulturális reprezentáció élvonalába. Egyébként ez a nyelv ragadós. Kulturális reprezentáció? Shut up. Magyarországot képviseled idegenben. Nem lehetsz elég szerény, lángossütõ, te!
Aki hallja, adja át: tessenek má’ hazarendelni, ha értenek a szóból
A külföldi magyar Intézetekről írtam lapunknak egy dühös publicisztikát azzal a mondandóval, hogy egynémely külföldre kiküldött s hazánkat képviselő igazgató délibábos terveket szöveget eredménytelenül. A párizsi magyar Intézet igazgatóját azért korholtam, mert március tizenötödikét az osztrákokkal együtt ünnepli. Ez a fiatalember most ismét szerepel a hírekben. A francia sajtó tele van elképedt cikkekkel Raymond Barre volt francia miniszterelnök furcsa nyilatkozatairól, amelyekben a több tízezer francia zsidó haláláért felelős Maurice Papon elítélt főtisztviselőt vette védelmébe. Barre annak a francia-magyar baráti társaság elnöke, melybe hivatalból a párizsi Magyar Intézet igazgatója is tartozik.
A Népszabadság párizsi tudósítója a Barre botrányról a Le Monde mértékadó hasábjairól értesülve felhívta az igazgatót, Ecsedi-Derdák Andrást, ugyan mit szól az esethez.” - Miket kellene Barre-nak mondania ahhoz, hogy személye kínossá váljon a párizsi Magyar Intézet számára? – kérdeztük Derdák András igazgatótól, aki hivatalból tagja a baráti kör, mint civil szervezet elnökségének is. Ő azt felelte: nem ismeri az említett nyilatkozatokat, ezért előbb tájékozódnia kell.”
Eddig azt hittem a párizsi Magyar Intézet igazgatójának a Magyarország jó hírét érintő kérdésekről tájékoztatnia kell, miután elsőnek ő tájékozódott.
Kérdések a New York-i Magyar Kulturális Központ körül
2007. március 12.
Tisztelt Szerkesztõség!
Ungvári Tamás március 9-i cikkéhez szükségesnek tartom megjegyezni a következõket:
A Times Square-i plakátok költségei nem „egy alig odafigyelõ hatalmasság" kegyének köszönhetõen álltak elõ, már csak azért sem, mert Magyarországon parlamentáris demokrácia van. Költségvetésbõl gazdálkodunk, ezért a plakátokhoz szükséges összeg az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Magyar Kulturális Intézet közös erõfeszítésével, sok ember munkájának köszönhetõen teremtõdött meg.
A plakátokról a következõ sajtóorgánumok számoltak be, kizárólag pozitív hangon: New York Times Week in Review, Herald Tribune, Globe and Mail, a Reuters hírtelevízió, az NBC, valamint az NPR rádió és a BBC World Service.
A plakátokhoz kapcsolódóan – Ungvári Tamás által egyszerûen szélhámosságként emlegetett – partneri viszonyban a következõ intézményekkel, a mi kezdeményezésünkre intézetünk Utazó tudósok címmel elõadássorzatot szervezett Békés Csaba, Charles Gati és Szakolczai Attila történészek részvételével: New School, Princeton University, George Washington University, CUNY Graduate Center, New York University, Harvard University.
Ezen programok, valamint most zajló, illetve jövõbeni eseményeink fényében csak megerõsíteni tudom a Népszabadságban írt megállapításaimat: a világban, Magyarország számára leghatékonyabb módon erõteljes, színvonalas kulturális állításokkal tudunk kommunikálni. Ennek van értelme.
Orsós László Jakab
A New York-I Kulturális Intézet igazgatója
Tisztelt Szerkesztõség!
A New-Yorki Magyar Intézet igazgatójával nem érdemes vitába szállni. Bármit állítanánk róla, vagy elereszti a füle mellett, vagy az ellenkezõjét olvassa ki annak, ami írva vagyon. Az ötvenhatos Times Sqaure hirdetéssel kapcsolatban már nevetségessé tette magát az igazgató úr, amikor a dollárban százezres nagyságrendû hirdetéssel kapcsolatban azzal kérkedett, hogy negyven százalékot alkudott. Ezt feletteseinek be- és eladhatja, az Egyesült Államokban élõ és dolgozó embereknek aligha. Mibõl negyven? Kitõl negyven? Talán szájról leolvashatná az igazgató úr, mert írásban láthatóan nem megy. Cikkemben azt írtam az ötvenhatos plakátról, hogy lecsengett, kifizettük, csend. Nem errõl szólt a cikkem, márcsak azért sem, mert ezt az ügyet Bartus László lapunknak megírta a „Több szerénység, Orsós elvtárs!" címû cikkében.
Az én glosszám egy Népszabadságban megjelent önpropagandáról szólt, a Magyar Intézet igazgatójának tollából. Ezek két esztendeje recycleként forognak nagyjából azonos szöveggel, akár a HVG hasábjain jelennek meg (2005. május 6.), akár valamelyik TV képernyõjén hirdeti önmagát.
A két esztendeje frissen kinevezett igazgató ezt nyilatkozta: „A kultúra klasszikus reprezentációjánál, a kész mûvek bemutatásánál izgalmasabb feladatnak tartja, hogy megrendelõként, szerkesztõként vagy impresszárióként hazai mûvészeket helyezzen amerikai közegbe egy-egy alkotói feladat kezdeményezésével. Egy ötlet, egy gondolat átültetése sokkal izgalmasabb és termékenyebb, mint a klasszikus értelemben vett utaztatás."
A Népszabadságban ezt az elméletet tovább rágta ködös retorikával. „Egy koncentrált magyar kulturális megjelenésnek elsõsorban közeget kell teremtenie. Koprodukciókat létrehozni, produceri invencióval és energiával új mûveket generálni, amelyek magyar kezdeményezésre, különféle partnerekkel élesen és tisztán szólnak az adott kultúrában".
Én ezt nem neveztem szélhámosságnak, sõt, azt írtam nem nevezem annak, mert nem szeretnék pereskedni. Mindössze annyit kockáztattam meg, hogy ez üres fecsegés. Egy magyar kulturális intézet igazgatójának nincsenek produceri feladatai, nem dolga, hogy alakítsa a befogadó ország kultúráját.
Hacsak…
Hacsak nem vesz részt közvetlenül és producerként bizonyos munkákban. Akkor nem kell utaztatni, helyben van a producer, azonos az államilag kiküldött igazgató úrral. Remélem õ is engedett negyven százalékot, amikor forgatókönyvíróként és producerként is szerepelt egy, a jelen esztendõ márciusának egyik fesztiválján bemutatandó filmben, az MTV megbízásából.
„Egy magával tisztában levõ kulturális politika állításokkal kommunikál. Olyan mûvészeti megjelenéssel, amely reagál, gyakran provokatívan a fogadó ország társadalmi kulturális kérdéseire" – írta az igazgató úr. Bla-bla-bla.
A fecsegés, a hasbeszélés ezúttal könnyen dekódolható. A befogadó országra reagálást egy személyben vállalja fel az igazgató úr. Minek a sok duma? Meg az utaztatás. Producerként szólok bele a fogadó ország életébe, még társszerzõ is leszek, vélhette a feddhetetlen igazgató úr.
Holott ez összeférhetetlen. Mert írhat az igazgató úr forgatókönyvet, amennyit akar. De csak akkor forgassák azt New York-ban, ha már több ilyen film születését segítette elõ és valósította meg. Köztisztviselõk ne legyenek impresszáriók, vagy ha már ide jutottunk, ne önmagukat menedzseljék.
Orsós László Jakab egyszer már bocsánatkérõ levelekkel iga-zolta magát egy interjúért, melyben New York magyarságának képviselõt inzultálta. Az Index interjúkészítõjének számlájára írta, hogy ilyeneket mondott az ötvenhatos forradalomról: „Azért az nagy dolog, hogy borzalmas ruhákban járó zombi emberek egyszerre fegyvert ragadnak, és az életüket áldozzák egy absztrakcióért. És hát ’56-ra akár büszkék is lehetünk" – mondta Orsós.
Ezt nemigen találja ki újságíró, a szóhasználat nem rá vall. Nekem a szabadság nem absztrakció. Nem szívesen veszem a történelem ilyen értelmezését közszolgától.
A magam részérõl befejeztem a New Yorki kulturális Intézettel és annak igazgatójával történt foglalkozást: a jelen állapot nem igényel több kommentárt. Ez az Intézet talmi elképzelések alapján, vitatható eszközökkel végzi a tevékenységét, vezetõjének önérzetes mellébeszélése feleslegessé tesz minden eszmecserét. De mivel ezen a környéken melldöngetés a divat, mégsem nyomhatom el azt a kaján mosolyt, amelyet az a hír csalt az arcomra, hogy az Igazgató úr a közszolgálati tevékenység örvén filmet produkált New Yorkban. Elsõ cikkemnek ezt a címet adtam, „Producerek, vagy pecsenyesütõk?" Javítanom az új információk fényében csak annyit kell: Producerek, pecsenyesütõk.
Ungvári Tamás
Megjegyzés küldése