Tamás Gáspár Miklós: A hazai baloldal másfél évtizede

Pár hete a Liga – az egyik legfontosabb szakszervezeti konföderáció Magyarországon – tüntetést szervezett Esztergomban a Suzuki-üzem előtt, hogy tiltakozzék a fölháborító munkakörülmények ellen. Magam is el akartam menni, hogy szolidárisan tiltakozzam, de Magyarországon a szociális és emberi jogi célzatú tiltakozásokat munkaidőben rendezik (nem úgy, mint Nyugaton és a harmadik világban), tehát a dolgozók akkor se vehetnek részt rajtuk, ha akarnak. Ez is jellemző: a szabadságjogok és a szociális jogok – hogy ezt az elterjedt, habár helytelen terminológiát használjam – védelmezői nem is számítanak már a „normális” dolgozó többségre, csak nyugdíjasokra és kötetlen munkaidejű „szellemi szabadfoglalkozásúakra”, netán egyetemistákra. Ám az esztergomi tüntetés még ennél is súlyosabb szimptóma.

Gondoljuk csak meg: nem maguk a munkások tüntettek – sőt: a később meginterjúvolt munkások egy része kifejezetten barátságtalanul nyilatkozott az újságoknak és a rádióállomásoknak a tiltakozásról. „Aztán mi isszuk meg a levét” – így lehetne összefoglalni a mondandójukat.

Nem maguk a munkások tüntettek, maguk semmit nem tettek munkakörülményeik – hangsúlyozom: pokoli munkakörülményeik – ellen, hanem szakszervezeti aktivisták, munkásbarát szimpatizánsok és más érdeklődők.

Budapest IX. kerületében se főleg a romák tüntettek a gyalázatos kilakoltatások ellen (amelyek értelmi szerzője Gegesy polgármester; nem hallottam róla, hogy emiatt kizárták volna az SZDSZ-ből, mint ahogy a kalocsai menekültszállás elleni tiltakozásokat irányító Török polgármester is, mint hallom, az emberi jogokat elvben védő SZDSZ képviselőjelöltje lesz ismét) – hanem pár kisebbségi aktivistán kívül antirasszista szimpatizánsok, baloldaliak, liberálisok, más érdeklődők. (Ez a tüntetés is munkanap délelőtt tizenegykor kezdődött…)

A tüntetők – s ennek jelképes ereje van – nem bévül, hanem kívül tiltakoztak a rossz bánásmóddal szemben. A közvetlen érintettek hallgatnak és félnek. Attól tartanak, őket bocsátja el a tőkés, ha fölemelik szavukat a saját egészségük és méltóságuk védelmében. Évszázadok óta lehet tudni – ezt mutatja egyértelműen és lehetséges kételyeken túl minden tapasztalat – , hogy a félelemre nem a hallgatás ás a görnyedt hát a jó orvosság, hanem az összetartás. Nem lehet elbocsátani a sztrájkolókat, ha az iparág (vagy a cég) minden dolgozója szolidáris a tiltakozókkal. Nem lehet elbocsátani őket, ha a munkásságnak vannak (küldőikhez hűséges) képviselői a parlamentben és a helyi törvényhatóságokban, netán a kormányban. Ha a munkásságnak vannak erős, meg nem alkuvó, harcias és komoly pénzalapokkal rendelkező szakszervezetei.

Ma Magyarországon – szemben a többi volt „szovjet” rendszerű országgal, pl. Lengyelországgal, Romániával, a volt Csehszlovákiával, a volt Jugoszláviával és a volt NDK-val (mennyi „volt”!...) – a szakszervezetek elsősorban a munkaadókkal és a kormányzattal alkudozó, kijáró szervezetek. Kénytelenségből. A magyarországi ellenállási potenciál (egy kivétellel, amelyre visszatérek) jelentéktelen. A hazai szakszervezetek csak ott sikeresek, ahol az ellenfél nehézkes és ügyetlen, ahol – más szóval – az ellenfél az állam. A vasutasok, a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók, a légiirányítók azt használják ki (s miért ne tennék?), hogy az általuk nyújtott szolgáltatások az állam minden körülmények között teljesítendő kötelezettségvállalásai között szerepelnek, így hát a szélesebb, általános társadalmi konfliktusok elkerülése érdekében a kormányzat többnyire enged.

Ráadásul a vasutassztrájk azt is bizonyította, hogy még a kitűnő, kivételes zsarolási helyzetben lévő vasutasok közül is csak kevesen vesznek részt a voltaképpeni sztrájkban, a többiek nem kockáztatnak, beérik avval, hogy a mozdonyvezetők egy része megbénítja a forgalmat, de ők nem kockáztatják a fizetésüket. Szakszervezeti szemszögből ők „potyautasok”, akik szaktársaik kockázatvállalásának előnyeit élvezik, de magában a kockázatban nem osztoznak velük. Az orvossztrájkok pedig a konzervatív középosztály tiltakozásai (igen sokszor jogosak persze), amelyek okai és céljai különböznek a munkássztrájkokéitól.

Ám ott még a „potyautas”-taktika se válik be, ahol senki nem áll ellen a tőke reálbércsökkentő, munkaidő- és munkaintenzitás-növelő, munkavédelmi és egészségi rendszabályokon takarékoskodó (szokásos) természetének. Ha a dolgozók nem cselekszenek, akkor a szakszervezet csak az államnál (többnyire a szocialista, szociáldemokrata típusú hatalmi gócoknál – bár nem mindig) lel oltalomra. A magyarországi sajtó sztereotipikus kliséválasza erre az, hogy ez a szakszervezetek ún. „pártállami” múltjából következő reflex vagy meggyökeresedett szokás. Ez az ellenvetés igaz lehetne, ha a hasonló múltú többi kelet-európai szakszervezeti mozgalom is kénytelen volna így viselkedni. De nem kénytelen. A bánya- és gyárbezárások, amelyek nálunk egy pisszenés nélkül mennek végbe (a sajtó ún. „mínuszos” rövidhírekben intézi el őket), másutt Kelet-Európában és Közép-Európában hatalmas recsegést-ropogást okoznak.

Magyarországon a munkásosztály – amely még most is az aktív korú lakosság többségét képezi, szemben minden ellenkező híreszteléssel és átlátszó célú statisztikai „átcsoportosítással” – mintha fölhagyott volna minden ellenállással, akkor is, amikor a dolgozókat legérzékenyebben érintő változások következnek be. Mivel – ismétlem – a többi volt „szovjet” rendszerű országban ma is van ellenállás, szervezkedés, meg kell kérdeznünk, hogy mi az a sajátos vonás, amely Magyarországot e tekintetben kitünteti. A volt „szovjet” típusú rendszer legnyugatibb fertályán (Csehországban és Kelet-Németországban) még világnézeti értelemben is van antikapitalista baloldal (és minden voltaképpeni baloldal természetesen antikapitalista, ez a természete). Miért nincs Magyarországon?

A választ nem a borúlátó „nemzetkarakterológia” adja meg (amely szerint gyávák, beletörődők, könnyen letörő, „szalmalángos”, energiátlan, passzív semmirekellők vagyunk, „kiskapukat” keresünk és nem reformokat akarunk stb.; én ebben nem hiszek), hanem az illúziók nélkül szemlélt kortárs történelem.

Az okok – és ez talán meglepően hangzik majd a mai légkörben, de alapjában nincs benne semmi új – elsősorban világnézetiek. Az összefogás a cselekvésre ihlető világnézet nélkül lehetetlen. A „szocializmus” gondolatát kisajátította az 1949 és 1989 között regnáló elnyomó hatalom, a keresztyénség pedig (Lengyelországtól eltérően) nálunk nem jelentékeny erő.

A rendszerváltó erőkben 1989-re már nem maradt sok baloldaliság, holott a demokratikus ellenzék kialakulásakor (az 1970-es évek második felében) a demokratikus elkötelezettség még többnyire együtt járt a dolgozó többség melletti elkötelezettséggel 1956 és 1968 szellemében. A késve érkező „nemzeti demokratikus” jobboldalt ez nem érdekelte (csak a stabilitás érdekében volt a „szociális” piacgazdaság állítólagos híve). A dolgozó többség helyzete már a kései Kádár-rendszer által végrehajtott „piaci reformok” (értsd ezen többnyire a takarékossági intézkedéseket, az egyensúlyi politikát, a „megszorításokat”) következtében is romlott, ennek folytán a dolgozókhoz fordulni nem elég bátor MSZMP (az „állampárt”) – amely alól persze kicsúszott a „szovjet” világrendszer bázisa – majdnem kizárólag a biztonság, a stabilitás, a köznyugalom és a folytonosság jelszavaival operált. De mivel a nyugalmat és a rendet 1988/89-ben nem fenyegette a „nemzeti” jobboldallal újonnan kibővült ellenzék, az óvások és fenyegetések éppen az MSZMP-t tüntették föl abban a színben, hogy akár a stabilitás és a folytonosság föláldozásával is kész megvédeni hatalmát. Ezt a kései Kádár-rendszer állagőrző „káderkonzervatív” bázisa nem támogatta volna, holott a „kommunista veszély” légből kapott volt.

Az állagőrző „káderkonzervatív” bázis az akkor csakugyan „nyugodt erő”-nek tetsző polgári párt, az MDF mellé állt 1990-ben az első „szabad választáson”, majd 1994-ben simán, lelki válság nélkül visszasorolt az utódpárt (az MSZP) mellé, amely addig bebizonyította, hogy nem kedveli a kalandokat, és bármilyen rezsimet kész nyugodt, vidékies tempóban eligazgatni. Az MSZP-t (nem úgy, mint a Cseh- és Morvaországi Kommunista Pártot vagy a keletnémet PDS-t) nem volt ideje és alkalma kiközösítenie, gettóba szorítania az új, polgári hatalomnak. Ezt a gettóból való kiszabadítást az SZDSZ-nek tulajdonítják, holott a volt MDF-esek szavaztak az MSZP-re, az SZDSZ-ből kiábrándultak (máig) Fidesz-szavazók. (Nem a Demokratikus Charta tette nagy párttá az MSZP-t, hanem az a meglepő fejlemény, hogy a hagyományos – MDF, FKgP, KDNP – jobboldal a jelképes Horthy-restauráció fölforgató és nyugtalanító elképzelését képviselte, egyébként hatástalanul. Ezt az állagőrző „káderkonzervatívok” nyilván nem akarhatták. A mai Fidesz is kezd rájönni, hogy ez rossz üzlet.)

Az MSZP-nek – akár legközelebbi rokonának, a Kwasniewski-féle lengyelországi, liberalizált utódpártnak – nem volt oka arra, hogy az új rendszer ellenzékévé váljék.

Vetélytársa a baloldalon nem volt. Az antikommunista baloldal – a különféle szociáldemokrata pártkezdemények állandó válsága miatt (mára különben az MSZDP Kapolyi akadémikus vezetésével törpepártként stabilizálódott) – nem jelentett 1990 után valódi konkurenciát, a kommunista párt (a mára kettészakadt Munkáspárt) pedig – mint a piaci reformok iránt elkötelezett Grósz-féle MSZMP utóda – teljesen alkalmatlan volt a forradalmi szerepre, programja épp úgy szociáldemokrata jellegű volt (ma is az, mindkét változatában), mint gyűlölt, „árulónak” becsmérelt ellenfeleié.

A Magyar Szocialista Párt a mindenkori – a volt és az új – uralkodó osztály természetes, organikus, adekvát káderpártja. Még abban az értelemben se munkáspárt, ahogyan a Tony Blair-féle New Labour az: polgári politikája ellenére szavazóinak és különösen tagjainak nagy része munkás, politikusai között is sok (bár persze egyre kevesebb) a proletár elővárosok ropogós tájszólásával beszélő „munkáskáder” (mint pl. Prescott miniszterelnök-helyettes.)

Hívei épp úgy, mint jelenlegi legnagyobb ellenfeléé (a Fidesz-KDNP szövetségé), a középosztályból kerülnek ki. A mai pártküzdelmek – amelyekben három párt vesz részt – a középosztály belső küzdelmei, hiszen az igazi nagytőke Magyarországon egyszerűen nem magyar, ennek folytán a pártküzdelmekben nem játszik szerepet, legföljebb eldönti őket.

A középosztály megosztott: nemzedéki és szociokulturális ellentétek szabdalják. A jelenlegi globális kapitalizmusban feszeng, nem találja a helyét, ezért hol „baloldali”, hol nacionalista frázisokkal fejezi ki homályos ellenérzését, amelynek szavazatokra váltható változatát a fő politikai pártok fogalmazzák meg a maguk piackutatási és PR-technikáival. A liberálisok a „fölzárkózás”, a „Nyugattól tanulás”, a civilizálás (ennek a fordítása volt eredetileg a „polgárosodás” terminus) Széchenyi István óta ismerős stratégiáját követik, s importálják a nyugati problémákat, beleértve a posztmodern antiliberalizmus trendjeit (bevándorlóellenesség, iszlamofóbia).

Ma az MSZP „a nyugodt erő”, „la force tranquille” (nem véletlen, hogy ezt a választási szlogent a Francia Szocialista Pártra találta ki a szakipar), amely párbeszédben áll a Nyugattal, de érti a korábbi járásihivatal-vezető katatón tájszólását is. A harc a „közönség” (értsd: a magyar nép) kb. 20%-áért folyik. A Petőfi értelmében vett Népnek nincs képviselete, mert nem harcol meg érte. A tizenkilencedik században a Nép („az alsóbb néposztályok”) kettészakította a szabadelvű pártokat, és létrehozta a szociáldemokráciát. Ilyen nyomás ma nem érezhető Magyarországon, mert a nyilvánosságból a nép eltűnt. Petőfinek az az elcsépelt mondata, amely szerint ha a nép uralkodni fog az irodalomban, uralkodni fog a politikában is, szó szerint érvényesnek bizonyult.

Fordítva.

A magyarországi „polgári” baloldal – a legutóbbi időkig, amikor a nemzetközi kapitalizmus legújabb válsága el nem

bizonytalanította kissé, hiszen a globális kapitalizmus ma már (megint) képtelen a rendet fönntartani – nem érezte szükségesnek a dolgozó többség képviseletét. Ám a hirtelen megszerveződött valódi baloldalhoz csatlakozott munkásosztály Németországban megbuktatta Schröder tipikus „szociáláruló” kormányát (ezt nevezi a jobboldali – tehát minden – magyar újság „populista áttörésnek”), Franciaországban pedig (igen helyesen) elsöpörte az Európai Unió új, neoliberális/neokonzervatív alkotmányszerződését, még korábban Spanyolországban rést ütött az Egyesült Államok vezette új Szent Szövetség frontján, nem beszélve a szenzációs (és nálunk agyonhallgatott vagy agyonhazudott) latin-amerikai fejleményekről.

Ez olyan helyzet, amelyben a teljesen a tőke pártjára állt balközépnek meg kell gondolnia, hogy a szunnyadó népi aspirációk pártjára áll-e, és hajlandó korlátozni a tőke hatalmát, vagy elsodorják az új valóságok. Vagy új fundamentalizmus, vagy új szocializmus. Mindkettő hatalmas veszedelmet jelent arra az eklektikus (igen vegyes) koalícióra, amely eddig annyira kényelmes, puha fészket kínált a tőkének, s amelynek a neve: Magyar Szocialista Párt. A baloldal története eddig mindig feszültség volt a dolgozók törekvései és az uralkodó osztályba beleolvadó hivatalos „baloldalok” között. A középbal többnyire arra törekedett, hogy pacifikálja a munkásságot. Magyarországon nincs kit pacifikálni. Paradox módon, itt csak a munkásság fölébresztése adhatna új erőt azoknak, akik majd meg akarnák békíteni a munkásosztályt. Csak persze akkor már nem fog akarni megbékülni.

Ez a probléma – hála istennek – megoldhatatlan. Még szerencse, hogy nem gondolom: meg kellene oldani.

Az MSZP sokáig abban az értelemben volt „baloldali”, hogy otthont nyújtott a volt párttagoknak, közülük is az értelmiségieknek, a kádereknek, a középosztálynak. Szavazói az idősebbek és a diplomások. Közöttük épp úgy vannak „liberálisok” és „nacionalisták”, mint az MSZP-n kívül; főleg csak a kádári múlthoz való szégyenlősen pozitív viszony különbözteti meg őket a többi polgári párt korosabb szavazóitól. Az idő telik, ez a distinkció, ez a különbségtétel egyszerűen elmúlóban van.

Mint följebb utaltam rá, van ellenállás azért Magyarországon: ez a fiatal diplomások masszívan elégedetlen csoportjában lelhető föl, és csaknem teljes egészében radikálisan jobboldali. (Ezt minden fölmérés, kutatás igazolja.) A középosztály átalakul, jelesül: tömegében deklasszálódik. Ez a radikális jobboldal terepe. Mint a 2002. tavaszi és őszi választások bebizonyították, az MSZP csak a munkásokhoz és a közalkalmazottak alsó rétegéhez menekülhetne, ha merne. (S 2002-ben az is kiderült: van az országban erősen radikális, jobboldali, ha tetszik: „ellenforradalmi” potenciál.) Medgyessy 100 napja erre – a prolikhoz való menekülésre – volt kísérlet. Hallatlanul népszerű is volt, ameddig tartott. Senki nem merte bírálni, még a fogát csikorgató parlamenti ellenzék se. Ahogy a jelenlegi koalíció hatalma megszilárdult, úgy kezdte elfelejteni az MSZP, hogy kiknek köszönheti a győzelmét. A panelproliknak, a kisnyugdíjasoknak.

Közöttük ma kifejezetten népszerűtlen. Az írás megjelent a falon.